Kész vagyok a kezdeményezésre – Schneider-Lőnhárt Csengével István Zsuzsanna beszélgetett

Fotó: a Pimpimpáré c. előadásból

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Schneider-Lőnhárt Csengével István Zsuzsanna elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett. 

Nem mindennapi a helyzet, amiben most vagyunk, és valakivel videócseten találkozni először ugyancsak nem teljesen átlagos program. A képernyőn keresztül nem pont olyanok vagyunk, mint élőben, a hang is kissé bizonytalan, sokszor abban sem lehetünk biztosak, hogy a mondat ért véget, vagy csak az internet szakadt meg. Így találkoztunk először Schneider-Lőnhárt Csengével.

Milyen kihívásokkal találtad szemben magad az egyetemi előadásaitokban? Hogy élted meg a próbafolyamatokat?

Nagyon különböző előadásaink készültek, amiért hálás vagyok, hisz még így is, hogy a harmadév ilyen rövidre sikerült, elég sok mindent tapasztalhattunk meg, próbálhattunk ki. Az első a Pimpimpáré, egy prózai szöveg nélküli zenés bábelőadás gyerekeknek, Palocsay-Kisó Kata rendezte. A második teljesen más volt, Gogol A köpönyeg című novellája alapján készült mozgáselőadás, amit Nagy Henrik rendezett. A harmadik a DNS, amit Botos Bálint és Rácz Endre rendezett, egy prózai előadás, szerepekkel és történettel. Mindegyikben mást és mást tapasztaltam, tanultam. 

Van olyan ezek között, amit közelebb érzel magadhoz?

Mindegyiket szeretném még játszani. A Pimpimpáré közel áll a szívemhez, mert gyerekeknek játszottuk, akik nagyon hálás közönség, és szeretek énekelni is, ebben végig énekelünk. Lehet, hogy túlságosan szeretek szerepelni ahhoz, hogy bábszínész legyek. Ahhoz kell tudni egy kicsit elbújni és teret adni a bábnak, de a Pimpimpáréban mindvégig ott vagyunk mi is, felvállaltan mi mozgatjuk a bábokat, részei vagyunk a történetnek. A pontos koreográfiákat nehezen jegyzem meg, így A köpönyegben ez volt számomra a legnagyobb kihívás. De mivel a színházban minden szubjektív, az egzakt követelmények néha nagyon jólesnek. Hogy van valami, amit addig gyakorolsz, amíg jó nem lesz. A DNS-ben pedig olyan szerepet kaptam, ami abszolút távol áll tőlem, egy kihívó, butácska lányt alakítok; nehéz volt ebben a szerepben is jól érezni magamat, ugyanakkor mégis jólesett eljátszani. De engem igazából a dokumentarista színház érdekel, arra szeretnék specializálódni. Lassan-lassan erre jutottam, sok minden járult hozzá ehhez.

Volt lehetőséged tanulni róla, esetleg ki is próbálhattad?

Az egyetem előtt is láttam ilyen előadásokat, de akkor még nem tudtam sokat erről a műfajról. Aztán az egyetemen néztünk Rimini Protokoll- és Milo Rau-előadásokat, majd a munkáikról írtam is Tompa Andrea vizsgájára, akkor nagyon beleástam magam a témába. Ez olyan műfaj, amit bárhol lehet csinálni, akármikor, még akár egyedül is. Ahhoz, hogy színházat csináljak, nem kell feltétlenül szerződtetve legyek valahol; Kolozsváron a Reactornál vannak hasonló előadások, számomra az egy nagyon szimpatikus hely, és szerintem sok független színház nyitott erre, igény is lenne rá. Szeretném megtalálni az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, és azokkal együtt alkotni. Számomra nem olyan fontos, hogy egy kőszínház szerződtessen, valahogy úgy látom, majd az élet hozza, amit kell. Nem reális arra számítani 2020-ban színészként, hogy egyből megtalálnak, ezért abszolút kész vagyok a kezdeményezésre.

Az a benyomásom, hogy a színházzal foglalkozóknak nem kis lelki erőre van szükségük. 

Próbák után nem a történetet elemzem, nem gondolkodom azon, hogy ki mit miért és hogyan mondta, hanem hogy én mit éreztem akkor, miért éreztem azt. Valahogy a saját magaddal való kapcsolatnak változik meg a minősége. Így azoknak is ajánlom a színit, akik nem akarnak színészek lenni, mert ez egy önismereti utazás, nagyon sokat változik az ember, és nagyon sok mindent kezd magával kapcsolatban másként látni, ami sokszor furcsa, de aztán megtanulod elfogadni több oldaladat.

Szakmát választani nem egyszerű, sok fiatal bizonytalan még az egyetemi felvételire való beiratkozáskor is. Hogy volt ez a te esetedben? 

Már nagyon kicsi koromban eldöntöttem, mindig ez élt opcióként a fejemben. Ezért nem keresgéltem semmi mást, nem is gondolkodtam azon soha, hogy mihez értek, valamiért ehhez volt kedvem, a döntésemben nagyon magabiztos voltam.

Milyen élmény volt a felvételi? Szerepeltél már előtte színpadon?

Egy ideig tagja voltam egy színjátszókörnek, aztán a Kolozsvári Magyar Opera Valahol Európában című musicaljében játszottam statisztaként, de mégiscsak egy igazi színházban, így egy teljes próbafolyamatnak is részese lehettem, úgyhogy az fontos és hasznos tapasztalat volt. Felvételiztem színész szakra más egyetemen is, itt viszont sokkal személyesebb volt, kíváncsiak voltak arra, hogy ki vagy, miért jöttél ide, mit csinálsz, így emberségesebbnek is tűnt. Nagyon jó élmény volt, nem is akartam kijönni a teremből. Nem éreztem azt a nagy nyomást, hogy mindenkit le kell söpörni, fel tudtam szabadulni. 

Színészetet tanulva sok külső inger ér, könnyen túlpöröghet az ember. Megtaláltad már a saját módszered arra, hogyan lassítsd és csendesítsd le magad körül a világot?

Ez attól is függ, hogy az ember mennyire intenzíven van benne valamiben. Van olyan, hogy hazajövök, és csak azon jár a fejem, hogy mi volt a próbán, azzal álmodom, azzal ébredek. De van, amikor sikerül kikapcsolni, ha tölthetek egy kis időt a családommal, a kis tesómmal, meg az is nagyon jó, ha valami másról beszélgethetek olyan emberekkel, akik nem színháziak, mint a barátom is, akivel együtt élek. Szeretem, hogy a színház csak egy része az életemnek. A mesteri képzés mellett szeretném elvégezni a szociológia szakot is, valami olyat tanulni, amivel a világot jobban megértem. Nagyon szeretek kirándulni, mászni is jártam egy ideig, ami közben, ha nem figyelsz, hová teszed a kezed s hová a lábad, ha másról gondolkozol, akkor megsérülhetsz, így ez elég jó terápia.

Színészként elkerülhetetlen lesz számodra, hogy sok emberrel dolgozz együtt. Mennyire érzed magad „jó csapatjátékosnak”?

Alapvetően jó csapattagnak tartom magam, fontos számomra, hogy jól tudjunk együtt teljesíteni, viszont az borzasztóan tud zavarni, mikor mások nem ugyanígy gondolják. Olyankor mindenkinek megmondom, hogy mit csináljon, de hogyha motivált csapatnak vagyok a tagja, ahol egyformán fontos mindenkinek a cél, akkor abszolút tudom hagyni, hogy vezessenek. Fontos, hogy az ember a pályája elején sok tapasztalatot gyűjtsön. El kell kezdeni felvállalni azt, amit csinálsz, el kell kezdeni önbizalmat gyűjteni ahhoz, hogy valamihez a saját nevedben hozzájárulj. Nyáron stresszeltem, hogy mi lesz velem, majd elmentem a Játéktér-táborba, ahol egy hatperces bemutatkozó etűdöt kellett készítenünk. Nagyon vártam, hogy bemutathassam, és a kritika is építő jellegű volt. Ez a hat perc nekem nagyon jólesett. Akkor rájöttem, hogy nem kell aggodalmaskodni meg izgulni, mert színházat mindig tudsz csinálni, akármikor, akárkinek, akkor is, hogyha egy embernek mutatod meg. Nem leszel színészként soha munkanélküli, amíg akarsz játszani.