Kelemen Roland: „Miért magányos a színházi kutatás, amikor maga a színház egy kollaboratív műfaj?” Beszélgetés Duška Radosavljević-csel

Beszélgetés Duška Radosavljević dramaturggal és kutatóval a Conversation as a Research Method in Artistic Researchworkshop kapcsán. Fotók: Vén Evelin.

Az alábbi írást angolul itt lehet megtalálni.

A kortárs színháztudományi diskurzusban a kutatás módszertana legalább annyira vitatott, mint maga a vizsgált jelenség. Hogyan hozunk létre új tudást? A magányos kutató alakja a múlté? A közelmúltban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem otthont adott egy olyan nemzetközi workshopnak, amelyet Duška Radosavljević, a londoni Royal Central School of Speech and Drama professzori kutatója vezetett. A beszélgetést mint kutatási módszert középpontba állító workshop európai és Európán kívüli PhD-hallgatókat és kutatókat hozott össze. Három nap intenzív párbeszéd, gyakorlati megvalósítás és „jövőbe tekintés” után ültünk le Duška Radosavljević-csel, hogy beszélgessünk a workshop tanulságairól, az egyetem intézményének válságáról és egy új, transznacionális kutatói szövetség lehetőségéről.

Ez most egy meglehetősen meta-helyzet. A Játéktér felkért, hogy készítsek veled interjút, és rájöttem, hogy bár az utóbbi években nem vállaltam ilyen megkereséseket, ez az alkalom mégis megkívánta. A workshopod a beszélgetésről szólt, így azt gondoltam: tanulok valamit a beszélgetésről mint kutatási módszerről, aztán beszélgetek veled arról, milyen beszélgetések zajlottak a workshopon.

Valóban nagyon meta.

Az interjúnak az lenne a célja, hogy az olvasó – kifejezetten a magyar szakmai közösség – betekintést nyerjen abba, mi történt ebben a három napban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem által szervezett Conversation as a Research Method in Artistic Research nevű workshopon. Kiindulásképpen szeretnék visszatérni ahhoz az alapvető kérdéshez, amelyet a workshop leírásában tettél fel, és amely pont a magától értetődő egyszerűsége miatt ragadott meg engem: miért magányos a színházi kutatás, ha maga a színház egy kollaboratív műfaj? Erről informálisan talán sokszor beszélünk, de fontos hangosan is kimondani. Kifejtenéd, miről is szól ez a „beszélgetés-metodológia”?

Pontosan azzal kezdődik, amit mi most csinálunk: az interjúval. Az, ahogyan az interjúkat a társadalomtudományokban használják kissé eltér attól, ahogyan a művészetekben és a bölcsészettudományokban alkalmazzák. A társadalomtudományokban az interjú gyakran csak az adatgyűjtés eszköze – olyan adatoké, amelyeket később összesítenek, elemeznek, és amelyekből következtetéseket vonnak le.

A művészetekben és a bölcsészettudományokban – különösen pedig a mi területünkön, a színháztudományban – ez a határvonal jóval elmosódottabb. Gyakran találkozunk azzal a fajta „újságírói interjúval”, amely rendszerint csak az olvasói kíváncsiságot elégíti ki azzal, hogy egy hírességet vagy sztárt állít középpontba. Ennek a megközelítésnek azonban nem feltétlenül van eredendő episztemológiai értéke, hiszen pusztán a közérdeklődést szolgálja ki, ahelyett, hogy szigorú értelemben járulna hozzá a tudás gyarapításához. Mindenekelőtt az a kérdés merül fel – és ez olyasmi, amivel mi magunk is küzdünk –, hogy miként állítjuk az interjúból nyert felismeréseket a valódi tudományos vizsgálódás szolgálatába. Úgy vélem, a művészeti és bölcsészeti kutatások történetében nem mindig vették kellőképpen komolyan az interjút, ám ez a történeti mulasztás korántsem zárja ki, hogy lehetséges episztemológiai eszközként tekintsünk rá.

Visszatérve a felvetésedre a magányos és a kollaboratív munkamódszerek ellentétéről: a szándékom az volt, hogy az interjú alapvető eszközét megragadjam, és kiterjesszem a kutatók közötti interperszonális kapcsolatok más formáira is. Itt nem a hagyományos interjú kissé egyenlőtlen felállásáról beszélünk – ahol egyik fél kérdez, a másik pedig válaszol –, hanem potenciálisan és ideális esetben egy olyan helyzetről, ahol két ember felváltva világít meg egy adott kérdést. Ideális esetben ez teret enged a kapcsolatok kialakulásának. Meg kell mondanom, hogy a workshop során – különösen a második napon – folytatott beszélgetések minket sem feltétlenül ebbe az irányba vittek. De nincs ezzel semmi baj, mert szerintem az érték magában a próbálkozásban és a kapcsolatépítés szándékában rejlik. Ezen volt a hangsúly, vagy legalábbis így alakult ez a gyakorlat. Ez elengedhetetlen lépés volt a zárónap felé, ahol az előző két napban már megismerkedett résztvevőket csoportokba rendeztük, hogy egy közös feladat keretében, egy adott kérdés mentén folytassanak kollaboratív diskurzust. Szóval, van itt mit kibontani. 

És hogy miért is tettem fel azt a kérdést, hogy miért magányos a művészetekben és a bölcsészetben a kutatás, miközben a színház végtére is kollaboratív tevékenység? Úgy gondolom, ennek részben az az oka, hogy a mi területünk történetében bőven találunk egyszerzős tanulmányokat – csupán egy szerző által írt könyveket és cikkeket. Azt feltételezzük, hogy csak egyetlen kutató képes értelmes tudást létrehozni egy adott kutatási kérdés kapcsán. Ugyanakkor tudjuk, hogy a természettudományokban mindez együttműködésen alapul. A természettudományokban laborra és több ember munkájára van szükség ahhoz, hogy új ismereteket hozzanak létre egy konkrét problémával kapcsolatban. A mélyben valójában az ego kérdése húzódik meg. Milyen előfeltevésekre épül a tudás megszerzése a mi területünkön? Természetesen ez nem egy merev szabály: vannak együttműködések és közösen írt könyvek is a mi területünkön. Jelenleg például a Performance Research számára szerkesztek egy számot a koalíciókról, és több olyan cikket is kaptunk, amelyeket két embernél többen írtak. Mindazonáltal még mindig viszonylag újnak és kísérleti jellegűnek tűnik ez az akadémiai törekvés. Nagyon hasznos kérdéseket feltenni arról, hogyan tudnánk a beszélgetést formális kutatási módszerré alakítani. Ez volt a workshopon feltett kérdésem másik része is. Nem az volt a célom, hogy végleges választ kapjunk rá – ez egy nyitott kérdés, amelyre idővel kell választ találnunk.

Látsz konkrét előnyöket ebben az együttműködésen alapuló megközelítésben a hagyományos, magányos kutatási módszerrel szemben? Meg tudnád nevezni a konkrét hasznát?

Jó kérdés. Hadd keressek rajta fogást. Mind dramaturgként, mind pedig kutatóként mindig is élveztem a másokkal való együttműködést. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy ez gyakran ijesztő dolog. Erős aggályok kapcsolódnak az együttműködéshez, különösen azért, mert nem ismerjük a résztvevőket. Ha az együttműködés korábban nem alakult ki spontán módon, nem tudjuk, hogyan fog alakulni. Nem tudjuk még, miként teremtjük meg az egyensúlyt az egyéni meglátások között, hogyan biztosítjuk, hogy mindenki megtalálja a maga érdemi szerepét, vagy hogy egyáltalán egyezni fognak-e a céljaink.

Bizonyos értelemben talán biztonságosabb egyedül dolgozni. Valószínűleg megnyugtató a tudat, hogy senki nem fogja azonnal megkérdőjelezni a nézeteid, és így egyedül viheted végig az érvelésed vagy a koncepciód, pontosan úgy, ahogy elképzelted. De szerintem ez a megközelítés nem feltétlenül vezet messzire. Őszintén hiszem, hogy messzebbre jutunk, ha párbeszédet folytatunk valaki mással, ha ténylegesen több dolgot rakunk össze. Ennek hátterében javarészt a kollaboratív és ensemble-működést vizsgáló kutatásaim állnak, amelyek már karrierem kezdetén – dramaturgként és tudósként egyaránt – jelen voltak. Az ensemble-munka kapcsán van egy gyakran idézett mondás: a csoportban végzett közös munka eredménye több, mint a részek összege. Bár az egyéni elemeket figyelembe vehetjük és beilleszthetjük egy egyenletbe, a csoportmunkából nyert eredmény minőségileg eltérő és nagyobb, mint az egyéni hozzájárulások összessége. Mindez azt feltételezi, hogy háttérbe szorítjuk azt az igényünket, hogy mindenképpen egyénként tűnjünk ki, vagy hogy a munkánkat szigorú mércével, külön mérjék. Dönteni kell: a saját szereplési lehetőség és a dicsőség érdekel-e jobban, vagy az, hogy a megismerésben mélyebbre ássunk? Előre nem látható végkifejletet szeretnénk, vagy olyat, amit teljes mértékben az irányításunk alatt tartunk? Ez itt az alapvető kérdés.

Nem azt sugallom, hogy mindenkinek az egyik munkamódszert kellene választania a másikkal szemben. Sőt, talán léteznek más módszertanok is, amelyekre ebben a gondolatmenetben nem tértem ki. Előfordul, hogy néha én is inkább egyedül szeretek dolgozni. Egy kutató szabadon dönthet erről. Ez nem egy olyan döntés, amelyhez a karriered hátralévő részében ragaszkodnod kell. Különböző kutatási módszerek léteznek. Lehet egy olyan módszered, amikor egyedül dolgozol. De lehet olyan is, amikor csoportban dolgozol, és készen állsz arra, hogy az egyéni munkád beolvad egy olyan eredménybe, amely több lesz, mint az egyes részek összege.Természetesen előfordulhat az is, hogy az eredmény mégsem haladja meg az egyes részek összegét, viszont ez a kockázat benne van ebben a vállalkozásban. Lehet, hogy egy harmadik modell is létezik, amelyet néhány kutató a mi területünkön alkalmaz: egy olyan konstelláció, ahol egy tapasztaltabb vezető kutató irányít több posztdoktori és PhD-hallgatót. Ez egy hierarchikusabb felállás, de mindannyian ugyanazon a célkitűzésen dolgoznak, ugyanazon ernyő alatt. Itt a kutatók egyenként továbbra is láthatóak, de valami olyat hoznak létre, ami nagyobb az egyes részek összegénél. Nem arról van szó, hogy egyetlen módszert szeretnénk előírni, hanem arról, hogy feltegyük a kérdést: mi történik, ha valódi beszélgetésbe kezdünk, és ez a beszélgetés olyan episztemológiai vizsgálódáshoz vezet, amely máskülönben nem lett volna lehetséges?

Ami az egyének közötti beszélgetést illeti, kifejezetten érdekes volt megfigyelni a workshop összetételét. Romániai, magyarországi, brit és svéd egyetemek doktori hallgatói vettek részt, de a résztvevők Dániából, Szerbiából, Szlovákiából, Romániából, Magyarországról, sőt Brazíliából és Chiléből is érkeztek. Maga a workshop az Auralia.Space projekthez általad kidolgozott formátumon alapult. Ahogy értettem, ez a projekt akadémikusok közötti beszélgetéseket foglalt magába, azzal a céllal, hogy a tudástermelés új formáit mutassa be. Mit gondolsz erről a speciális, transznacionális csoportról, amely részt vett ezekben a beszélgetésekben? A workshop leírásában kifejezetten hangsúlyoztad a vágyat, hogy új, határokon és nyelveken átívelő kollaboratív tudástermelési módszereket dolgozz ki.

Ez egy nagyon jó értelemben vett, kissé bonyolult feladat volt. Érdekes kihívás volt összehozni ezt a nemzetközi találkozót, ahová nagyon különböző helyekről érkeztek az emberek. Közülünk néhányan „elszármazottak” – vagyis egy országból származnak, de máshol élnek és dolgoznak –, így különféle csomagokkal érkeznek magánemberként és kutatóként egyaránt. Egy olyan teret létrehozni, ahol ezek a különbségek valahogyan találkoznak, egészen más kontextuális kihívást jelentett, mint amivel az Auralia.Space projekt során szembesültünk.

A kontextus kedvéért, az Auralia.Space-ről: ahogy az első napon említettem, egy meghatározott kutatási tervvel indultunk, amelyet a saját kis tornyom biztonságában dolgoztam ki a projekt írása közben. De amikor a munka ténylegesen elkezdődött, szembesülnünk kellett a Covid-19 globális válságával. Hirtelen újra kellett terveznem az egész projektet. Eredetileg a próbák etnográfiájával szerettünk volna foglalkozni – megfigyelni az embereket munka és beszélgetés közben, majd ezekből levonni a következtetéseket. A karantén miatt azonban minden kutatásunkat a Zoomra kellett áthelyeznünk.

A „szalonbeszélgetés” koncepciója ezekből a körülményekből született. A munkatársam, Flora Pitrolo érdeme, hiszen valójában az ő ötlete volt, hogy próbáljuk ki ezt a formátumot: meghívni két embert egy beszélgetésre, teret biztosítani két kutatónak, hogy egymással beszélgethessenek. Ez összefüggött azzal, hogy az eredeti javaslatomban már gondolkodtam azon, hogyan lehetne a konferenciákat újragondolni mint a szóban történő eszmecsere tereit, ahelyett, hogy tanulmányokat olvasnának fel. Lehetőségünk nyílt arra, hogy két kutató számára teret biztosítsunk egy beszélgetésre. Mivel ez a Covid-pandémia idején történt, az embereknek több idejük volt, és sokan pozitívan is reagáltak a meghívásra. A beszélgetésekre konkrét korlátozásokkal hívtuk meg a résztvevőket: időben limitáltaknak kellett lenniük, azaz egy óra hosszúságúnak, és nem is akartuk moderálni a beszélgetést. Csak azt szerettük volna látni, mi történik, ha két embert egy Zoom-szobába teszünk, és egyszerűen csak teret adunk a beszélgetésnek. Természetesen a résztvevők gyakran már ismerték egymást vagy kollégák voltak. Voltak kivételek, amikor mi párosítottuk őket, de általában két olyan ember került össze, akik már eleve beszélgetni akartak – akár azért, mert ismerték egymás munkáját, akár személyes kapcsolat révén. Egy további tényezőt is bevezettünk: hangbejátszásokat használtunk az idő szervezésére, illetve hogy mindig legyen fogódzó, amire reagálhatnak, ha elakadtak a beszélgetésben.

A marosvásárhelyi felállás más volt. Itt engem hívtak meg, hogy előadjak egy hallgatói csoportnak, és hozzak máshonnan hallgatókat, hogy találkozzanak egymással. Nagyon érdekes felkérés volt. Egy olyan csoportról volt szó, ahol a kiinduló feltételezés az volt, hogy a résztvevők ismeretlenek egymás számára, még sosem találkoztak. Természetesen voltak, akik ismerték egymást – például ti, marosvásárhelyiek nagyon jól ismeritek egymást – de voltak budapesti résztvevők, akik egymás között sem ismerték egymást, valamint olyanok is, akik Dániában élnek, de Svédországban dolgoznak, illetve londoni résztvevő, aki valójában más országból származik. Különböző háttérrel, kutatási kultúrával és projekttel rendelkező emberek. Összeállíthattunk volna párokat a kutatási érdeklődés alapján, de az erőltetettnek hatott volna, vagy kihagyott volna embereket – például azt a résztvevőt, aki a bábművészet iránt érdeklődött. Így tehát sokkal értelmesebbnek tűnt a véletlenszerű párosítás, hogy mindenkinek lehetőséget adjunk a kapcsolódásra.

A bemelegítés során történetmesélést alkalmaztunk, hogy megismerjük egymást, megtörjük a jeget, és elindítsunk olyan beszélgetéseket, amelyek akár a formális workshop-időn kívül is folytatódhatnak. Facilitátorként a csoport irányítására és az érdemi beszélgetések kialakítására összpontosítottam, miközben ezt a sajátos formátumot fizikai térben is teszteltem. Korábban sosem próbáltam így, eddig csak Zoomon csináltuk. Kíváncsi voltam, hogy mi történik és milyen új lehetőségek nyílnak meg, ha ezt a formátumot fizikai térben, egy workshopon próbáljuk ki.

Tehát ez volt az első alkalom, hogy ezt a formátumot nemcsak fizikai térben, hanem egy transznacionális csoporttal is alkalmaztad?

Igen. Korábban már volt egy beszélgetésem, ahol fizikai térben is alkalmaztam a formátumot, de csak egy emberrel – egy Kate Hunter nevű művésszel, akit az Auralia.Space weboldalon is bemutattunk. Koppenhágában járt, és először interjút szeretett volna készíteni velem, de végül úgy döntöttünk, hogy személyesen próbáljuk ki a szalonbeszélgetést. Érdekes volt összehasonlítani ezt a tapasztalatot a Florával Zoomon tartott szalonbeszélgetésekkel. Éreztem, hogy a Kate-tel folytatott személyes beszélgetés természete eltért a Zoomon zajlottaktól. Ugyanakkor a struktúra – valakinek a jelenléte, aki teret és időt biztosít, valamint a hangjelzések használata a beszélgetés szervezésére – olyan elem volt, amelyet érdemesnek tartottam kipróbálni ezen a találkozáson is.

Azt tapasztaltam, hogy az a struktúra, amelyben két ember biztosítja a teret és az időt a másik számára, megkönnyítette számunkra a folyamatot. Akár ismertük egymást, akár nem, könnyebb volt belevágni a párbeszédbe, és továbbhaladni a mélyebb beszélgetések felé. A workshop  harmadik napja a Future Gazing, azaz Jövőbe tekintés címet viselte, és egy open space konferencia előkészítésén dolgoztunk. Milyen következtetésekre jutottál ebből? Hiszen egyszerre voltál facilitátor és megfigyelő is.

Érdekes volt látni, hogyan működik az open space konferencia formátuma egy ilyen kis csoportban. Az open space konferenciákat általában egy véletlenszerűen összeállt társaságnak szervezik, akik egy adott téma miatt gyűlnek össze – és ahol a résztvevők vagy ismerik egymást, vagy nem. Itt azonban egy olyan csoportról volt szó, amely már két napot együtt töltött, így már elkezdett kialakulni egy sajátos csoportdinamika.

Először minden jelenlévő felvetett egy-két kérdést, amelyeket mind táblára írtunk. Nagyon sok érdekes gondolat született, de ami igazán lenyűgöző volt, hogy a felmerült témák közül végül leginkább azok emelkedtek ki, amelyek többnyire a jólléthez kapcsolódtak. Nem annyira a kutatásról szóltak, hanem arról, hogy kutatóként hogyan biztosítunk magunknak különböző struktúrákat és támogató hálózatokat. 

Mivel nem volt sok időnk, muszáj volt priorizálnunk, és végül három kérdés maradt. Az egyik az objektivitás és szubjektivitás kérdése volt, amelyet sokan szerettek volna megvitatni. A másik a kiégés témája volt. A harmadik pedig: hogyan lehet olyan transznacionális hálózatot kiépíteni, amely segít abban, hogy szükség szerint beszélgetéseket folytassunk? Érdekes módon azok, akik eredetileg az objektivitás/szubjektivitás témáját javasolták, végül úgy döntöttek, a jóllét-csoporthoz szeretnének csatlakozni. Így két fő csoport maradt: az egyik a kiégés megelőzésére koncentrált, a másik a transznacionális hálózat kialakítására.

Különösen örülök, mert úgy érzem, hogy a csoport magáénak érezte az ügyet, ami az open space lényege. Akár meghívott oktatóként, előadóként vagy facilitátorként voltam jelen, arra kellett helyeznem a hangsúlyt, hogy a résztvevők miként tudják előremozdítani a folyamatot, hiszen a beszélgetéseknek a jelenlévők javát kell szolgálnia. Az érdekelt, hogy maga a csoport hogyan profitálhat ebből a találkozásból, nem pedig az, hogy én mit tudok nekik átadni. Ha csak egy előadást tartottam volna olyan embereknek, akik már ismerték egymást, teljesen más dinamika alakult volna ki, és máshogy terveztem volna ezt az alkalmat. Itt viszont az volt a kihívás, hogy hogyan lehet egy ennyire sokféle háttérrel rendelkező csoportot rövid idő alatt összekovácsolni, és produktívan együttműködésre késztetni. Az open space konferencia ehhez kifejezetten hatékony eszköznek bizonyult.

Nagyon örülök az eredménynek – különösen annak, hogy Tanja Hylling Diers és Iury Salustiano Trojaborg, a Lund Egyetem doktoranduszai konkrét felhívással álltak elő, hogy vigyük tovább ezt a munkát abba a folyóiratba, amelyet éppen szerkesztenek. Talán valamikor egy viszont-meghívás is megérkezik majd. Ti ( a marosvásárhelyi doktori iskola – szerk. megj.) pedig már eleve tettetek egy meghívást azzal, hogy megszerveztétek ezt a workshopot – és meg kell említenem, mindannyian rendkívül hálásak vagyunk a nagyszerű vendéglátásért. Ez a fajta vendégszeretet egyedülálló ebben a régióban, Svédországban vagy az Egyesült Királyságban nem feltétlenül lenne meg a lehetőségünk arra, hogy szállást, étkezést és összeállított színházi programot biztosítsunk egy ilyen csoport számára.

Ez pedig visszavezet ahhoz, milyen fontos közösségként együtt dolgoznunk a művészetek és a humán tudományok kutatóiként. A szakterületünk világszerte veszélyben van, és meg kell védenünk. Az egyetemek jelenleg különböző típusú nyomás alatt állnak, maga az egyetem mint intézmény válságban van. Ma például láttam egy bejegyzést Peter Fleming Dark Academia: How Universities Die című könyvéről, melynek alapfeltevése az, hogy a vállalati szemlélet hogyan hatolt be az egyetemekre: bizonyos értelemben kiüresíti őket, kiszorítva a kíváncsiság által vezérelt munkát, amelyet évszázadok óta végzünk. Ez aggasztó. Szerintem meg kell őriznünk a rendelkezésre álló értékeket és erőforrásokat, majd ezeket egyesítenünk úgy, ahogyan ebben a szövetségben is tesszük. Számomra ez rendkívül értékesnek tűnik.

Erőteljes kijelentés, hogy meg kell védenünk önmagunkat és a szakterületünket. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a workshop egyik kézzelfogható eredménye egy szövetség, a Transnational Alliance of Artist Researchers in Theatre and Performing Arts (Színház- és Előadó-művészeti Művész-kutatók Transznacionális Szövetsége) magjának elültetése volt. Mit gondolsz erről? Miből gyökerezett ez az ötlet a workshop során?

Ez közvetlenül a zárónapi open space konferencia formátumából nőtt ki. Válaszként merült fel arra a két kulcskérdésre, hogy hogyan őrizzük meg a jóllétünket, és hogyan tudunk transznacionálisan együttműködni? Ez a szövetség tulajdonképpen azt jelenti: rendben, akkor keretek közé foglaljuk. Szövetségnek fogjuk nevezni magunkat, és együtt dolgozunk majd azon, hogy képviseljük és megőrizzük ezeket az értékeket, amelyek számunkra fontosak, és amelyek mások számára is fontosak lehetnek.

Nem tudom, milyen jövő vár erre a szövetségre – hogy megnyílik-e mások felé, vagy hogyan fog növekedni. Ez rajtunk mint csoporton múlik. De annyi bizonyos, hogy egyelőre van valamink, amibe kapaszkodjunk, miután elhagytuk Marosvásárhelyt. Még ha mi el is jöttünk és ti ott maradtatok, akkor is ott vagyunk egymásnak, és folytatni tudjuk a beszélgetéseinket.

Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a workshophoz. Észrevettem, hogy végig jegyzeteltél – nem úgy álltál ki, mint egy professzor, aki előadást tart, ahogy te is említetted, hanem aktívan bevonódtál, figyeltél és tanultál. Ez azt jelenti, hogy számodra ez a formátum vagy workshop is még egyfajta „work in progress” állapotban van?

Ó, igen, abszolút. Ahogy említettem, most tartottam először ilyen formában ezt a workshopot. Ez számomra is egy tanulási folyamat. Folyamatosan reflektálok a folyamatra, és azon gondolkodom, hogyan csinálhatnám jobban, ha legközelebb sor kerülne rá. Bár az eredmény pozitív volt, és a résztvevők is megerősítettek abban, hogy nagyszerűen sikerült, biztosan finomítanék még rajta. Kíváncsi lennék, mi történt volna, ha már az első napon megtartottuk volna az open space konferenciát, és utána fókuszáltabban dolgoztunk volna tovább. De ezt sosem tudjuk meg. Ez a helyzet a kutatással és az oktatással is, és ebben mélyen hiszek, hogy a kutatás és a tanítás is improvizáció. Ahhoz, hogy működjön, improvizációnak kell lennie. Nem szeretném lebecsülni a többi módszert – előfordult már velem is, hogy egyszerűen megjelentem, megtartottam egy előadást, és távoztam. Ez is egy lehetőség, amelyhez időnként visszatérek. De ahhoz, hogy valami igazán jelentőségteljes dolog történjen, teret kell engedni az improvizációnak is.

A kutatás improvizáció, hiszen mindig egy olyan kérdéssel indítasz, amire még nem tudod a választ. Ha már a legelején tudnád a választ, akkor nem lenne értelme magának a kutatásnak. Mindig kell lennie egy hipotézisnek, de készen kell állnod arra is, hogy megváltoztasd az elképzelésed, hiszen a végeredmény mindig olyasmi lesz, amit menet közben fedeztél fel. Hasonlóképpen a tanításban is. Még ha előadást is tartasz, előfordulhat, hogy egy olyan kérdéssel szembesülsz, amely azonnali, rögtönzött választ követel. Létezik azonban olyan típusú oktatás is, amikor az ember csak egy vázlattal érkezik, és közben figyelni kell, mi merül fel a teremben, és úgy kell terelni a folyamatot, hogy abból mindenki meríthessen. Ezen a workshopon mindkét megközelítést alkalmaztam. Sokkal keményebb munka, mint egyszerűen megtartani egy előadást, de hiszek benne, hogy a végeredmény több lesz, mint a részek puszta összege.

PhD-hallgatóként és tanársegédként egyelőre csak szemináriumokat vezetek, és egyetértek – ez nehezebb, mint amikor az ember csak beszél, a többiek pedig hallgatják. De végezetül: ez az esemény nem csupán egy workshopból állt, sűrű napjaitok voltak: előadásokat néztetek, előadást tartottál a saját, Aural/Oral Dramaturgies: Theatre in the Digital Age című kutatásodból is. Milyen főbb észrevételeid születtek ezek alatt a napok alatt – nemcsak a workshoppal, hanem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tett látogatásod kontextusában is?

Ez egy igazán érdekes kérdés, és be kell vallanom, nehéz volt igazán ráhangolódni a megfigyelésre, mivel a program nagyon sűrű volt. Úgy éreztem, egyszerűen nincs időm arra, hogy reflektáljak a történésekre. Nagyon örülök, hogy most, némi távolságból tudunk erről beszélgetni, mert ez a tér elengedhetetlen ahhoz, hogy megfigyelni és reflektálni tudjunk. Érdekes lenne megkérdezni a többi résztvevőt is az észrevételeikről, különösen a kulturális különbségek tekintetében. Számomra ez a szempont nem volt annyira domináns, mert eredetileg Szerbiából származom, így a délkelet-európai közeg számomra inkább a ráismerés és az otthonosság érzését hozta. Kíváncsi lennék azoknak a nézőpontjára, akik talán most találkoztak először ezzel a kultúrával.

Számomra fontos felismerés volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem valódi történelmi és kulturális jelentősége – az a tény, hogy a kommunizmus évei alatt ez volt az egyetlen színházművészeti akadémia Bukaresten kívül, és hogy képes volt növekedni, és a történelmi kényszerek korlátain túllépve kialakítani a saját, figyelemre méltó intézményi identitását. Egy dolog zavart talán – bár ez betudható a találkozó akadémiai jellegének és a feszített tempónak –, mégpedig az, hogy valójában nem volt lehetőségem annyit beszélgetni veletek, amennyit szerettem volna. Fantasztikus házigazdák voltatok: mindent megszerveztetek, biztosítottátok számunkra a teret, és befogadtátok a különböző nézőpontokat. Mégis úgy érzem, nem volt igazán alkalmam hallani tőletek, hogy ebben a kontextusban mik lehetnek az aggályaitok, elvárásaitok és szükségleteitek.

Ez egy fontos visszajelzés. Bár az esti előadások után beszélgettünk, az nem volt kifejezetten csak a számunkra szánt tér – különös tekintettel arra, hogy ti külföldről érkeztetek. Mindezek ellenére rendkívül hálás vagyok az idődért és ezért a kezdeményezésért. Folytassuk, amit elkezdtünk!

Csak szeretném még egyszer megköszönni neked, Roland, az aprólékos odafigyelésed, és mindenkinek Marosvásárhelyen, különösen Ungvári Zrínyi Ildikónak, amiért kezdeményezte és megvalósította ezt az ötletet, illetve B. Fülöp Erzsébetnek, aki a személyes varázsával megédesítette számunkra az egész élményt.