Kelemen Kinga: Párhuzamos fesztiválrajzok

Interjú Alice Georgescu-val, Bocsárdi Lászlóval és Tompa Gáborral

De ha valamilyen változást említhetek, akkor az a közönség – legyen az „civil” vagy „szakma” – reakcióinak minőségében mutatkozik meg. Egyértelmű a változás a más nyelven, főként magyarul játszott előadások befogadását illetően. Ha kezdetben volt valamilyenfajta ellenállás ezekkel szemben – és itt nem kell feltétlenül etnikai okokra gondolni, egyszerűen zavaró tényező folyton felkapni a fejünket és a feliratot követni, vagy a színészek hangja helyett a hol suttogó, hol motyogó szinkrontolmács hangját hallgatni – ez mára mondhatni teljesen eltűnt. A saját megfigyeléseim alapján a közönség legalább annyira várja a „kisebbségi” színházak előadásait, mint a „többségi” színházakét, és néha jobban, mint a „külföldi” színházakét.  Mondja Alice Georgescu a Román Nemzeti Színházi Fesztivál kapcsán. Bocsárdi László és Tompa Gábor fesztiváligazgatói és rendezői minőségben egyaránt nyilatkozik.

Mintha tőzsdén játszana az ember

Beszélgetőtárs: Alice Georgescu, a bukaresti Nemzeti Színházi Fesztivál (FNT) művészeti igazgatója, a Kritikusok Nemzetközi Szövetsége (IATC) román tagozatának elnöke.

– Milyen történelmi, politikai, szervezeti környezetben született meg a Nemzeti Színházi Fesztivál (FNT)?

– A FNT évente megrendezett esemény, amely egy időben a legnagyobb román drámaíró Ion Luca Caragiale nevét viselte, és amely a Romániában egy évad alatt született előadások legnagyobb seregszemléje. Általában ősz közepén, október végén, november elején zajlik a Művelődésügyi Minisztérium, Bukarest Város Polgármesteri Hivatala és a Román Kulturális Intézet támogatásával, ugyanakkor maga a szervezés 2004 óta az UNITER (Román Színházi Szövetség) kizárólagos feladata, ők voltak, annak idején 1991-ben, a minisztériummal együtt a kezdeményezők. 1996 óta az előadásokat az UNITER Szenátusa által három évre kinevezett művészeti igazgató –foglalkozása szerint színikritikus – válogatja a nyáron zárult évad felhozatalából. 2005 óta, az anyagi lehetőségek és konkrét ajánlatok függvényében a fesztivál nemzetközi produkciókat is vendégül lát.

Jómagam 1999-ben és 2000-ben voltam a fesztivál művészeti igazgatója, és 2011-ben kaptam meg újra ezt a tisztséget.

Ami az idei kiadást illeti, el kell mondanom, hogy Romániában a 2012-es év választási év, s mint ilyen, nem igazán kedvező a színház, és általában a kultúra számára. És gazdasági válság van, ami nem csak Romániára jellemző. E két szempont, egymást felerősítve, oda vezet, hogy a politikusok elkerülhetetlenül demagóg diskurzusa helyenként éles kiszólásokat tartalmaz például a „hatékony gazdálkodásra” vonatkozóan – amit úgy fordíthatunk le gyakorlatilag, hogy komoly megvonásokra számíthatunk a kultúra területén anélkül, hogy az itt dolgozók bármit tehetnének ellene. Végül is, kisebb gondunk is nagyobb a kultúránál, nem igaz? A válság ürügyén és a hatékonyság jegyében megszüntették például a Román Közszolgálati Televízió Kulturális csatornáját (TVR Cultural), miközben, úgy tűnik, ez nevetséges összeg megtakarításához vezet csupán. Nevezhetném ezt „válságos” helyzetnek – de nem nevezem, mert meg szeretném őrizni az optimizmusomat –, szóval ebben a helyzetben a FNT igyekszik becsülettel helyt állni. Úgy tűnik, minket is elért a „szenny-hullám”: bár az előadások válogatása lezárult, a fesztivál-program nem került nyilvánosságra, mert még most (két hónappal a fesztivál kezdete előtt!) sem tudjuk, hogy a Művelődési Minisztérium, mint főtámogató, mekkora összeggel járul hozzá a rendezvény megszervezéséhez. És nincs értelme beharangozni valamit, hogy utólag kiderüljön: nem engedhetjük meg magunknak, hogy betartsuk az ígéretünket, mert a programból vágni kell, visszavonni, előadásokról lemondani.

– Melyek a fesztivál programjának válogatási kritériumai? Változtatott-e valamit, amikor újra fesztiváligazgató lett?

– Be kell vallanom, kétségbeejtő számomra ez a kérdés, akárhányszor hallom, és elég gyakran hallom. Mik lehetnek a kritériumai valakinek, aki kiválaszt valamit egy „halomból”, azzal a céllal, hogy másoknak is megmutassa? Az egyetlen őszinte válaszlehetőség, amely mindig felborzolja a kedélyeket, valahogy így hangzik: a legfontosabb kritérium, hogy nekem tetsszen. És valahogy így is van. Persze, ezen a ponton túl árnyalni is lehet: mi tetszik, miért tetszik, mennyire tetszik, miért csak ez tetszik és így tovább. De hogy egy elfogadhatóbb választ is nyújtsak: a beválogatott előadásnak valamilyen szempontból reprezentatívnak kell lennie. Lehet reprezentatív a rendező szempontjából, a társulat szempontjából, a történelmi pillanat szempontjából, az adott történelmi pillanatban a társadalom kedélyállapota szempontjából, vagy a színpadtechnika fejlődése szempontjából, és így tovább. Ez főként az országos válogatásra érvényes. A nemzetközi válogatás esetében közbejön a „divat”, ami a kultúrában sem hagyható figyelmen kívül. Tulajdonképpen milyen „kritériumok” alapján válogatsz ki kettőt, hármat, harmincat a világban létrejövő több tízezer előadás közül? Jómagam úgy próbálom ezt megoldani, hogy betartom a „cégért”. Ha a fesztivál nevében „nemzeti” (bonyolult jelző, de ez egy másik beszélgetés tárgya), akkor számomra az a természetes, ha olyan alkotásokat mutat be, amelyeknek köze van Romániához. Így hát olyan előadásokat is szem előtt tartottam, amelyek külföldön születtek, de román, pontosabban romániai szerzők, rendezők munkái. És persze nem hagytam figyelmen kívül más fesztiválok programjait, a díjakat, amelyeket az előadások kaptak, a színházi pletykákat és nem utolsó sorban, amint már mondtam, a saját ízlésemet.

– Tájolásra, vendégjátékokra kiírt pénzügyi keret nélkül a FNT maradt a fővároson kívüli (jó) színházak számára az egyetlen lehetőség a bukaresti megmutatkozásra. Gyakorol-e az a tudat valamilyenfajta nyomást a válogatás folyamatára?

– Így igaz, klasszikus értelemben vett tájolások, turnék nincsenek már s így a fesztiválok jelentik Romániában az egyetlen lehetőséget arra, hogy egy előadás máshol is megmutatkozhasson, mint a saját, otthoni környezetében. És ilyen értelemben a FNT biztosítja a legnagyobb láthatóságot egy fővároson kívüli színház számára. És tulajdonképpen a bukaresti színházak számára is, hiszen a fesztivál idején egy-egy bukaresti előadás nézettsége sokkal magasabb, mint a „hétköznapi” programban. Én ezt nem élem meg tulajdonképpeni nyomásként, de el kell ismernem, hogy sikerült reflektorfénybe állítanom néhány társulatot, akiknek munkáját értékesebbnek, kezdeményezéseit izgalmasabbnak ítéltem. Pontosabban: akkor is beválogattam egy előadást, ha kifogásolnivalót találtam benne, de például tetten érhető volt a társulat szándéka a kifejezéstárának megújítására.

– És milyennek találja a bukaresti közönség reakcióit? Nyomon követhető-e egyfajta változás a fesztiválnak köszönhetően?

– A közönség általában az elvárásoknak megfelelően reagál, még akkor is, ha fesztivál-előadások esetében ezt a reakciót nem kellene, csak nagy hibaszázalékkal számítva figyelembe venni. Már csak azért is, mert, Bukarestben legalábbis, a fesztiválon szereplő előadások közönségét jórészt színházi emberek, szakmabeliek alkotják, és ők nyilván másként reagálnak, mint az egyszeri fizető néző.

De ha valamilyen változást említhetek, akkor az a közönség – legyen az „civil” vagy „szakma” – reakcióinak minőségében mutatkozik meg. Egyértelmű a változás a más nyelven, főként magyarul játszott előadások befogadását illetően. Ha kezdetben volt valamilyenfajta ellenállás ezekkel szemben – és itt nem kell feltétlenül etnikai okokra gondolni, egyszerűen zavaró tényező folyton felkapni a fejünket és a feliratot követni, vagy a színészek hangja helyett a hol suttogó, hol motyogó szinkrontolmács hangját hallgatni – ez mára mondhatni teljesen eltűnt. A saját megfigyeléseim alapján a közönség legalább annyira várja a „kisebbségi” színházak előadásait, mint a „többségi” színházakét, és néha jobban, mint a „külföldi” színházakét.

– Azon fesztiválok esetében, amelyeket egy-egy színház szervez, a társulat tagjai vitathatatlanul kedvezményezettei a rendezvénynek. Hogyan látja ezt a FNT esetében, hogyan „húz hasznot” a szakma ezeknek az előadásoknak a jelenlétéből?

– A szakma úgy és annyi hasznot húz, ahogyan és amennyit óhajt! Senki nem kötelezhető arra, hogy eljöjjön és megnézzen egy előadást, hogy beszélgessen róla, hogy reflektáljon a látottakra. Vannak a bukaresti színészek között olyanok, akik minden vidékről, illetve külföldről jött előadást megnéznek, és olyanok is vannak, akiknek eszük ágában sincs ezt megtenni. A rendezők esetében a helyzet árnyaltabb; általában mind eljönnek, de vannak, akik a szünetben tüntetően távoznak, és vannak, akik maradnak és tiszta szívből tapsolnak a végén, ami igaz az igaz, főként a távolabbról érkező kollégáknak. Ahogy a franciák mondanák, Il faut de tout pour faire un monde (szabad fordításban: sokféle emberből tevődik össze a világ), és a színházi világ sem különb. Összefoglalva, a FNT hatása a szakmára mindenképpen pozitív.

– Melyek a fesztivál megszervezésének legnagyobb kihívásai?

– Művészeti igazgatóként leginkább vállat kellene vonnom erre a kérdésre és ajánlani, hogy keresse fel vele az ügyvezető igazgatót, vagy a technikai igazgatót. A szomorú igazság az, hogy minden, ami a fesztivállal kapcsolatos, előbb-utóbbi kiköt nálam. Mintha én lennék a felelős mindenért, a válogatásért, a jegyeladásért, a helyekért a teremben, a vetítő működéséért, néha még az időjárásért is! Elismerem, megpróbálom távol tartani magam mindentől, ami konkrét szervezés, de nem igazán sikerül. Úgyhogy az én szempontomból, az anyagiakon túl, amire nem szeretnék most visszatérni, a legnagyobb nehézség annak a több ismeretlenes egyenletnek a megoldása, ami a nézők jelenléte, vagy isten ments, hiánya egy-egy előadáson. És ebben benne van a „hírverés” és marketing mellett a közösség valamilyenfajta érzékenységének a felismerése, egy előadás lehetséges hatásainak az előrevetítése, és hasonló nehezen megfogható dolgok. Olyan, mintha a tőzsdén játszana az ember, tele van izgalmakkal és kockázatokkal.

Színházi válaszok korunk történéseire

Beszélgetőtárs: Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Reflex Színházi Biennálé fesztiváligazgatója, a Tamási Áron Színház igazgató-rendezője.

– Milyen kulturális, politikai, anyagi illetve szellemi környezetbe „született bele” a Reflex fesztivál?

– Akkor ötlött fel bennem egy nemzetközi színházi fesztivál létrehozásának gondolata, amikor a színházunk 60. születésnapját készültem megtervezni. Több szempontból is jónak tűnt az ötlet. Már régóta hiányoltam azt, hogy a magyar színházi kultúra (sem az anyaországban, sem a határain kívül) nem rendelkezik legalább egy számottevő nemzetközi rendezvénnyel. A kolozsvári Interferenciák fesztivál első kiadása is a miénkkel egy időben született. Ezen kívül a rendezvénynek voltak előzményei Sepsiszentgyörgyön: itt zajlott az első három nemzetiségi kollokvium 1978-1992 között, ezeket követte 1997-ben a Tamási Centenárium és 1998-ban a Teátrum elnevezésű rendezvény. Ez utóbbi már nemzetközi előadások találkozójává sikeredett: az akkori romániai és magyarországi évad legizgalmasabb produkcióiból tudtunk válogatást bemutatni.

A 2005 utáni időszakban azt tapasztaltam, hogy a Tamási Áron Színház társulatának kortárs színházi kalandja bizonyos szempontból nyugvópontra ért. Befejeződött egy építkezési időszak, a közönség fokozatosan egyre nagyobb számban csatlakozott a színház célkiűzéseihez. Szükségessé vált a továbblepés. Úgy éreztem, egy igényes válogatású nemzetközi találkozó, ahol az előadások esztétikája az újdonság erejével hat, nemcsak a közönségünket lepheti meg, hanem a társulat tagjai számára is új impulzust jelenthet. Nem utolsó sorban az is eszembe jutott, hogy egy sikeres, nagyobb léptékű rendezvény a munkaadónkkal, a város akkori vezetőségével való nem túl kiegyensúlyozott kapcsolatunk javulását is meghozhatja. A színház 60. évfordulójára időzíteni az első találkozót rendkívül jó ötletnek bizonyult, mert a várostól és a megyétől meglepetésünkre olyan mértékű támogatást kaptunk, hogy az megalapozta a Reflex Színházi Biennále anyagi bázisát. Ezután sokkal könnyebben lehetett további támogatókat megnyerni.

– Meghozta-e a fesztivál eddigi két kiadása a remélt változást a fenntartóval való viszonyban?

– A Reflex első kiadásának sikere, visszhangja egyértelműen javította a városvezetéssel való viszonyunkat. Ennek tulajdonítható, hogy a következő kiadásra mind a város mind a megye vezetősége 25%-al nagyobb támogatást biztosított a számunkra. A bizalom mindkét irányban növekedett. Úgy érzem, a Tamási Áron Színház eredményeitől nem független a „Sepsiszentgyörgy – Székelyföld kulturális fővárosa” célkitűzés megszületése. A gondokra is közösen kezdtük keresni a megoldást, emiatt színházunk nehéz gazdasági helyzete dacára bizakodónak kell lennem.

– Melyek a fesztivál programjának válogatási kritériumai? Változott-e ez a két kiadás során, illetve tervez-e változást a következő kiadás alkalmával?

– A Reflex első kiadása két közép-európai színházi évad szakmailag elismert előadásait gyűjtötte össze, amihez meghívtunk egy abban a pillanatban színházi szempontból fontosnak tartott nyugat-európai színház, a Deutsches Theater Thalheimer rendezte Oresteia előadását. Célunk, hogy a miénkhez hasonló, miénkkel közös történelmi és kulturális múlttal rendelkező országok legmagasabb szintű színházi kínálatát szembesítsük a nyugat-európaival. Szembesíteni akartuk magunkat és közönségünket azzal, hogy mennyire hasonlít, illetve különbözik a miénktől más nemzetek színházi válasza korunk történéseire.

A második kiadásnál nem mondtunk le az utolsó két évad legjobb előadásainak válogatásáról, de fontosabbá vált, hogy a meghívott produkciók, útkereső jellegükből fakadóan jelezzék az európai színház alakulásának lehetséges irányait. Olyan válogatást próbáltunk adni a mai tendenciákból, amely megmutatja, mennyire változó egy-egy alkotó viszonyulása a színházhoz. A továbbiakban a válogatási szempontjaink nem fognak változni, viszont olyan országok színházi eredményeire is kíváncsiak leszünk, amelyek nemcsak a közép-európai régiót képviselik, viszont elért eredményeik alapján az európai vagy akár a világszínházi palettán meghatározónak számítanak.

– Hogyan fogadja a társulat ezeket az impulzusokat. Észlelt-e változást, és ha igen, milyen téren?

– Nehéz erre válaszolnom, hiszen folyamatosan együtt vagyok velük; nehéz kívülről látnom a kollégákat. A fesztivál lebonyolításában sokan szerepet vállaltak, lehetőségük volt tehát idegen társulatok belső életébe belekukkantani, láthattak munka, sőt fesztivál-körülmények között számukra ismeretlen, neves más országbeli rendezőket, színészeket. Megtapasztalták, ezúttal kívülről figyelve, a nézők befogadó készségét meglepő színházi nyelvezetű előadások esetében. A társulat minden tagja számára továbbképzésszerű volt a rendezvény. Tény, hogy a Tamási Áron Színház társulata jelen pillanatban is egységes, lendületes, jó formában levő együttes, amelyben olyan művészek vannak, akiknek kitekintésük, most már konkrét tapasztalatuk is van a kortárs európai színjátszás bizonyos tendenciáira vonatkozóan. Ennek hozadéka, remélem a további munkánkban, eredményeinkben érzékelhető lesz.

– És a közönség?

– A kortárs színház összefüggésében folytatott párbeszédünk a közönséggel nyilván egy soha le nem záruló, sokszor drámai folyamat. A fesztivál két kiadása után számomra egyértelműnek tűnik, hogy a színházunk iránti bizalom messze nagyobb lett, mint azelőtt. Ma a sepsiszentgyörgyi színházat látogató réteg színházi ízlése, nyitottsága messze maga mögött hagyja egy sor sokkal nagyobb, szintén színházzal rendelkező város színházi közönségének az ízlését. Az itteni fiatalság vonzódása a művészethez jó ideje példaértékű. Érdemes ebből a szempontból megvizsgálni a művészeti felsőoktatási intézményeket elvégző fiatalok névsorát.

– Melyek azok az akadályok/nehézségek, amelyekbe a Reflex eddigi kiadásai során belefutottatok?

– A felmerülő gondokra mindkét kiadáson végül sikerült megoldásokat találnunk. A legnagyobb problémát a játszóhelyek állapota, megfelelő felszereltségének hiánya jelentette. A megoldások költsége rendkívüli módon megterhelte a rendezvény költségvetését, viszont nézőinket egy-egy új, váratlan helyszín felavatásával sikerült kellemesen meglepnünk. Izgalmas feladatnak ígérkezik, hogy a továbbiakban új játszóhelyeket találjunk, és megfelelő állapotba hozzunk őket.

– Ez a fesztivál számára elengedhetetlen befektetés a Tamási Áron Színháznak is új játszóhelyet hozott. Új irányt jelent ez a repertoárban is?

– A kialakított új játszóhelyek egy része sajnos csak a rendezvény idejére jött létre, ezek nem képezik a színház tulajdonát, tehát nem válhatnak folyamatos színházi helyszínné. Igaz, hogy közben egy új stúdióterem is megszületett, de ennek technikai felszerelése még folyamatban van. A városvezetés által erre a célra megszavazott befektetés mértéke nyilvánvalóan összefügg a Reflex által fémjelzett színvonallal. Amennyiben befejeződik ennek a térnek a felszerelése és a felelős szerv úgy dönt, hogy a rendelkezésünkre bocsátja, a jövőben módosulni fog a műsorpolitikánk. Nagyobb hangsúlyt tudunk majd fektetni a stúdió jellegű előadásokra. Az említett térben nagyobb lehetőségünk lesz egyrészt arra, hogy kialakítsunk meglepő, nem konvencionális játéktereket, másrészt, hogy létrehozhassunk színpadtechnikai szempontból igényesebb produkciókat. A hangsúly a nagyteremről átkerülhet majd erre a térre.

Jó követei vagyunk ennek a városnak

Beszélgetőtárs: Tompa Gábor, a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál igazgatója, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.

– Milyen politikai, kulturális, színházszervezési kontextusba született bele az Interferenciák fesztivál?

– Igazság szerint a Kolozsvári Magyar Színház először 1992-ben, fennállásának 200 éves évfordulóján rendezett egy fesztivál jellegű, 12 napig tartó rendezvényt. Aztán volt két mini-fesztivál is, a Harag György, illetve Vlad Mugur Emléknapok. Valahogy érlelődött tehát a törekvés, a vágy, a gondolat, hogy jó lenne egy nemzetközi fesztivál, hogy megismertessük Kolozsvár közönségével az európai színjátszás némely törekvését, más nemzetek, más országok színjátszását. Az Interferenciák elnevezés azt jelzi, hogy kultúrák interferenciáján helyezkedünk el, amit én mindig egy szerencsés állapotnak, előnynek fogok fel, nem pedig egy hátránynak.

Az első kiadás 2007-ben volt, az Európai Színházi Unióval (UTE) való tárgyalásaink idején, és az, hogy egy nemzetközi fesztivált is meg tudunk rendezni, komoly érv lehetett azoknak az érveknek a sorában, amelyek számítottak a színház unióba való felvételekor. Jelen volt néhány olyan európai társulat, akik soha nem jártak itt: egy spanyol társulat, egy lengyel társulat, volt visszatérő is, a Katona József Színház, akik 15 év távlatából tértek vissza. A fesztivál 10 napját nagyon pozitív eseménynek könyvelem el; megmozgatta a közönséget, még azokat is, akik nem járnak gyakran színházba, persze elsősorban továbbra is a fiatalságot.

Az Interferencia gondolatának gazdagságára igazából csak azután döbbentünk rá, miután elgondolkoztunk, hogy mi legyen a második kiadás témája. 2009-ben a terek interferenciájáról volt szó, kiléptünk a színház területéről, bevontunk más tereket: volt előadás a Tranzit házban, az Ecsetgyárban, a Román Nemzetiben, a Bánffy Palotában. Az előadások eljutottak olyanokhoz is, akik nem jönnek el a színházba. Valamelyest összehasonlítási alapot is adott, és erre szüksége volt a városnak és a színháznak is.

– A saját előadásait is nemzetközi kontextusba helyezte a színház.

– A városban mi elindítottunk egy folyamatot; a színház egyfajta híd szerepet tud betölteni, az együttélésnek egy formáját tudja felmutatni. Amióta szinkron-tolmácsoljuk, illetve manapság feliratozzuk az előadásokat, a románság nagy számban jön az előadásainkra. És van egy érdekes zarándoklás ide Székelyföldről: iskolák, gimnáziumok busszal jönnek Sepsiszentgyörgyről, Csíkból előadást nézni. A színház a köztudatban sokkal erőteljesebben van jelen és ez a feliratozásoknak és az Interferenciáknak is köszönhető.

– Milyen nehézségekbe ütközött a két kiadás megszervezése?

– Egy ideje az Egyesült Államokban is dolgozom, és azt vettem észre, hogy sok gazdag ember van, akik színházi fesztiválokat, zenekarokat, filharmóniákat, rádióadókat támogatnak hihetetlen összegekkel, és ezek kizárólag magántőkéből működnek, állami hozzájárulás nélkül. Itt is van egy csomó gazdag és tehetős ember, magyarok között is, és még nem láttunk olyat, hogy egy fityinget is adtak volna jelentős kulturális rendezvényre. Ugyanakkor az állami támogatás bizonytalan, mindig izgulni kell az utolsó pillanatig. Az eddigi kiadásokat a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával hoztuk létre, és sikerült meggyőznöm a Miniszter urat, hogy ne az utolsó pillanatban csöpögtessék a támogatást, mert ha korábban megkapjuk a pénzt, és el tudjuk indítani a különböző vendégtársulatokkal a szerződéseket, akkor időben megvásárolhatjuk a repülőjegyeket, és gyakorlatilag 40-50 %-ot meg tudunk spórolni. Akkor nagyon jól működött. A második kiadást sokkal több előadással szinte ugyanannyi pénzből hoztuk ki.

A várossal is érdekes viszonyban állunk. Az Interferenciák fesztivál – a TIFF (Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál) mellett – Kolozsvár számára a legfontosabb argumentumok egyike az Európai Kulturális Főváros áhított címének elnyerésére. Ugyanakkor a város egyetlenegyszer támogatta a fesztivált, és nem is az Interferenciákat, hanem a 2008-ban, a két kiadás között megszervezett UTE fesztivált. Emil Boc polgármester annak idején megígérte, és be is tartotta az ígéretét; annak a költségvetésnek mintegy 25-30 százalékát kitette a város. Legutóbb kétszázezer eurót kértünk, és megítéltek kétezret, szinte gondolkoztuk, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Közben azt gondolom, hogy a színház is a városé, és ez a fesztivál is a városé, és azt hiszem, hogy sokkal többet emlegetik Kolozsvárt a világban és nemzetközi szinten a színházunk kapcsán, mint nagyon sok más szervezet, intézmény esetében. Nagyon jó követei vagyunk ennek a városnak. Ráadásul kényelmes is: 200 000 euró kétévente. Mi ez ahhoz képest, ha az önkormányzathoz tartozna a színház és fenn kellene tartani?

– Hogyan állt össze a fesztiválprogram?

– Amikor az első kiadás indult, akkor általam is ismert előadások jöttek. Egyéb szempontok is voltak: legyen hazai előadás, legyen kisebbségi társulat. Volt valamilyenfajta ideológiai tartalom, amiből azt szeretném, ha egyre kevesebb lenne, és egyre inkább a színházról szólna. Persze a színház kapcsán állandóan föltevődnek a kérdések: mi a színház, mi a színház most, merre halad, mik az új tendenciák, válságban van-e a színház, van-e olyan új tendencia, amit láttunk negyven évvel ezelőtt, csak azt hisszük, hogy új? Hová alakul a színházi nyelv, mit ért ma a közönség, hogyan olvassa a színházi nyelvet? És ez érdekes, mert vannak különbségek. Jó színház és jó színház között nem igazán van különbség, de befogadás és befogadás között nagyon nagy különbségek vannak. Hogy ez mennyire kultúra kérdése, bizonyítja az is, hogy amikor például a III. Richárd előadásunkat játszottuk Koreában, Szöulban, akkor átlagban 1000 néző nézte meg az előadásokat. És azt volt a félelmetes, fantasztikus, szinte páratlan élmény számunkra, hogy egy szinte ismeretlen nyelven játszott előadásra bejönnek, megtöltik a nézőteret, és az előadásokat 2 és fél órán keresztül figyelemmel követik, szóról szóra, mondatról mondatra, reagálnak az előadás legapróbb gesztusaira, nevetnek. Ehhez kell egyfajta kíváncsiság, figyelem és persze fegyelem. Elképesztő volt.

Visszatérve a programra, az elmúlt két Interferenciák Fesztiválon több UTE tagszínház vett részt előadásokkal, persze a minőség és színvonal figyelembevételével. Az idén is lesz két-három tagszínházi előadás, melyeket a közgyűlések, a találkozók alkalmával láttam. Ezzel az a szándékom, hogy az Interferenciák egy platformja legyen az Uniónak, különösen, hogy magát az UTE fesztivált 2008 óta anyagi okok miatt nem sikerült megszervezni, nálunk volt az utolsó kiadás. Aztán vannak olyan előadások, amelyeket fesztiválokon látok, én, vagy mások. Ez egy eléggé bevett gyakorlat. Nagyon sok olyan előadás van, amely végigjár különböző nagy fesztiválokat, ezek jelentős előadások, amelyek az elmúlt egy-két-három év terméséből tevődnek ki. És persze vannak azok az előadások, amelyek a téma miatt megkerülhetetlenek. Az idei fesztivál témája Hangok dialógusa, ez egyelőre egy munkacím, a színház és zene közti interferenciát járjuk körül. Olyan előadások jönnek, amelyeket az opera és színház viszonyát tárgyalják, amelyek bemutatják, hogy milyen tendenciák vannak, hogyan kezelik most a zenét, bizonyos előadások hogyan ragadják meg a zenei struktúrát. Goebbels, Nagy József, Marton Dávid, Langhoff, Purcărete előadásai lesznek a programban.

Az idei Interferenciák ráadásul egybeesik a színház 220. évfordulójával, de azt gondolom, hogy ezt nem kell túllihegni. Nem minden nullával végződő évforduló kerek, lesz majd 250 meg 300, ha lesz, de annál fontosabb, hogy hogyan kapcsolódik a mához, a mai társadalomhoz, hogyan veti fel a mai ember problémáját, az emberiség problémáját, hogyan tart tükröt ma is a természetnek. Azt gondolom, hogy maga az esemény elég erős lesz ahhoz, hogy méltó legyen az évfordulóhoz.

– Milyen előnye származik a társulat tagjainak a fesztiválból?

Azt hiszem, hogy az elmúlt három-négy évben, amióta tagjai vagyunk az Európai Színházi Uniónak, s ennek köszönhetően még többet turnézunk és vendégszerepelünk különböző fesztiválokon, a társulat egy kicsit felszabadultabbá vált. Az Interferenciák alkalmával pedig az a színház vagyunk, aki rendezi a fesztivált, van egy társulatunk, de nem úgy vagyunk jelen, mint egy résztvevő társulat, akinek próbálni, játszani, majd továbbutazni kell, hanem vendéglátókként. Az összes előadást meg tudjuk nézni. Ez a társulatnak is nagy nyereség, mert összehasonlítási alapot kap; látja, mi a helyzet a különböző országok színjátszásaiban, ismerkedik a társulatokkal, a művészekkel, személyes barátságok kötődnek, meghívások születnek. Én ezeket a dolgokat természetesnek tartom. Nagyjából úgy működik a színház a világban, hogy művészi hitelességen alapuló barátságok kötődnek. Hangsúlyozom, nem érdekszövetségek, hanem barátságok, amelyeknek művészi eredményét fel lehet mutatni. Ennek a fesztiválnak, illetve annak, hogy sokféle, néha nagyon különböző színházi gondolkodásmódú, stílusú, korú, ízlésű rendező dolgozik a kolozsvári társulattal az a hozadéka, hogy ez a társulat könnyedén tud új nyelveket beszélni. És nem csuklóból. Van egy munkafegyelem, amely meghaladja az itt vendégként dolgozók várakozásait, ezt mindenki fontosnak tartja megemlíteni.

Ezek a kihívások építik, ugyanakkor egy jó értelemben vett bizonytalanságban is tartják a színészeket, a művészeket, ami nagyon fontos. A színházművészet ezért nehezebb, mint minden más. Egy költőnek elég, ha megírja azt a száz verset, mint Pilinszky, vagy egy regényt, olyat, mint a Varázshegy. A színházban ez nem lehetséges. Akármennyit rendeztél vagy játsztál, a következőben lehet, hogy megint nagyon mélyre zuhansz, félelmeid vannak, bizonytalanságaid, de ezek nélkül nem is lehet semmi újat létrehozni.