Kedves Kriszta: Távolság által végre közel

Kedves Kriszta: Távolság által végre közel

Beszámoló A távolság mechanikája részvételi sétáról és performanszról. Tranzit Ház, 2022. április 1–3.
Fotók: Márkos Tamás

Mészáros Máté A távolság mechanikája című alkotásának debütje 2019-ben, a Nemzeti Táncszínházban volt látható az Imre Zoltán Program keretén belül. Az előadásból átdolgozott, szabadtérre komponált performatív, részvételi sétát pedig 2021 nyarán, a PLACCC fesztiválon élvezhette a közönség. Az alkotás már több helyszínre is turnézott, és amikor a Covid-19 járvány megszorításai alól Románia is végre felszusszant, a Tranzit Házban mi is részesei lehettünk a bensőséges eseménynek. 

Az érdeklődők két alkalommal vehettek részt a performatív sétán, emellett workshopon is képezhették magukat, valamint vasárnap este az azonos című performanszot is megtekinthették a Tranzit Ház falain belül. A programsorozatnak ez a felépítése és sorrendje számomra azért is volt ésszerű, mert amiket a séta alkalmával a saját bőrömön megtapasztaltam, azt vasárnap, a performansz keretein belül, teljes pompájában, működésében és valahol tökéletességében is láthattam.

Távolból öleljbe – a performatív, részvételi séta 

A hét eleje verőfényes napsütéssel telt, de amint közeledett a hétvége, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés, hogy rossz időjárás esetén hogyan kivitelezik a szervezők a performatív sétát, amit eredetileg szabadtérre terveztek. Egy hosszú egyetemi nap után a Tranzit Házba beesve szembesültem a változtatással: a séta a falakon belül lesz megszervezve. Körülnéztem, de nem sok embert láttam. Az alkotón és rajtam kívül három embert számoltam, akik többnyire ismerőseim is voltak. Egy röpke pillanatig felmerült annak a lehetősége is, hogy a kis létszám miatt elmaradjon az aznapi séta, de Máténak köszönhetően családias körülmények között, öten is elkezdtük a performatív sétát.

A terem kilenc különböző pontján kilenc festőállvány várt minket, rajta egy-egy grafika, mellette pedig több nyelvre lefordított instrukció. A háttérben kellemes zörej-zene szólt, amit aláfestett a Szamos kintről beszűrődő hangja. A grafikákon olyan mozdulatok jelentek meg, amelyeket végre kellett hajtani. Voltak egyéni mozdulatsorok: „Sétálj valaki mögött olyan közel, ahogy csak tudsz”, „Emeld mindkét karod oldalsó kartartásba. Forogj a tengelyed körül jobbra és balra. A forgást tartva változtass pozíciót a térben, figyelj a körülötted elhelyezkedő emberekre és tárgyakra”, illetve páros gyakorlatok is: „Támassz meg valakit a vállánál 90-es fokos szögben, mintha egy szakadék szélén állnál. Sétáljatok ebben a pozícióban 1 percig” vagy „Állj szembe valakivel és csukló-fogásban tartsátok meg egymást, miközben hátradőltök.” A páros gyakorlatok során Máté élőben is prezentálta a grafikonon látható gyakorlatot, közben megjegyzéseket fűzött hozzá, korrigálta a gyakorlatsort vagy éppen biztatta a résztvevőket. Mindkettőt áradó kedvességgel és megértéssel tette.

Az egyéni gyakorlatok alatt izgalmas volt megtapasztalni a tárgyaktól és az egymástól való távolságot. Folyamatosan kellett figyelni arra, hogy a saját testi épségem mellett a másokéra is tekintettel legyek. Felfedeztük a tér adottságait és távolságait, és kiderült, hogy az egyszerűnek tűnő gyakorlatsor jobban megdolgoztat, mint azt elsőre gondolnánk.

A páros gyakorlatok a kapcsolódást, a másik emberbe vetett feltétlen bizalmat hozták, amelyre – ha minimálisan is –, de szükség volt a gyakorlatok elvégzéséhez. Valami olyat ébresztett fel bennem, amit nagyon régen éreztem egy előadói térben. Ahhoz, hogy a gyakorlatokat helyesen tudjam elvégezni, figyelnem kellett a másik mozdulataira, rezdüléseire is, és ez kitágította az érzékelést. Nem magamra, a saját belső világomra, gondolataimra, aggodalmaimra figyeltem (ahogy a járvány idején ezt felfokozottan tettem), az énemnek ez a része kikapcsolt a gyakorlat – és talán nem túlzás azt mondani, hogy a séta – teljes ideje alatt.

Szinte két és fél évig szigorúan tilos volt akár ismerős, akár ismeretlen emberekkel a testi kontaktus, a járvány mérhetetlen nagy távolságokat, és ezáltal bizalmatlanságot szült közöttünk. Ezért is volt felemelő megtapasztalni azt a finom és tiszta kapcsolódást, amelyet A távolság mechanikája meg tudott teremteni. Jó volt koncentrálni a látszólag egyszerűen elvégezhető gyakorlatra, amely miközben csináltam, nehezebbnek és ezáltal izgalmasabbnak is bizonyult. Amikor nem találtam az egyensúlyom vagy a gyakorlat elvégzésének a helyes módját, a másik oldalamon ott volt valaki, fogta a kezem, és az ismeretlenség ellenére is egy szemkontaktus által helyrebillentett, a bizalmamba férkőzött. Ez hátborzongató, de egyben felemelő érzés volt. Amikor sikerült elengedni az izomból való működést, és teljes testtel kommunikálni, működni, egyszerre könnyebbé vált végrehajtani a kért gyakorlatsort. Könnyebb a szőnyeg középpontja mentén sétálni úgy, hogy csuklóból tartjátok egymást, pedig közben az erő kifelé húz, könnyebb a Tranzit piciny pódiumszerű lépcsőjén végigsétálni úgy, hogy közben a földön álló társad a kezében tartva biztosít ki téged. Mind egy összehangolt testet és elmét próbáló feladat. A páros gyakorlatok közül a kedvencem talán az volt, amelynek egyszerű instrukciója a játékosság és az intimitás érzését keltette bennem: „Ölelj át valakit 11 különböző módon.” Amikor elölről, hátulról, felülről, alulról és minden elképzelhető módon öleltél már, még úgy sem biztos, hogy teljesítetted mind a 11-et.  Ez a gyakorlat egyszerre hozta a testi kreativitást, és töltött fel egy cseppnyi közelséggel.

A páros gyakorlatok után ismét egyéni feladatok következtek, viszont ezek már sokkal szabadabb teret engedtek a gyakorlónak: dobszóra táncolni szólót, ha úgy konfrontálódtál valakivel, akkor duót, vagy csak táncolni úgy, ahogy jól esik. A szűk, javarészt ismerősi kör és az alkotók közvetlen, barátságos hangulata felszabadítóan hatott, amelynek köszönhetően ugrálva hagytam el aznap este a Tranzit terét.

Hullámzó mozaik – a performansz

A vasárnapi performanszra érve kellemesen nyugtáztam, hogy jóval több érdeklődő  gyülekezik, mint a pénteki sétára.

A térben mindenki elfoglalt egy számára tetsző helyet, leginkább a fal mellett, a fűtőtestek és az ablakok közelében. Az esős idő miatt jól esett kicsit melegedni. Szék sehol, így a séta tapasztalataiból arra asszociáltam, hogy most lehet mozogni, amerre csak kedvem tartja. Szeretem azokat az alkotásokat, amelyek nem korlátozzák a mozgásterem, és ezt A távolság mechanikája nem is teszi. Hangosbemondót idéző hang jelezte felénk, hogy a térben olyan távolságból követhetjük a táncosokat, amely számunkra kényelmes, ha szeretnénk, nyugodtan használjuk a telefonunkat rögzítésre, képek készítésére. Ennek ellenére viszonylag későn jött el a pillanat, amikor valaki meg merte tenni az első, bátortalan lépést, és elhagyta az eredetileg elfoglalt helyét. Nehezen mozdulunk ki a belénk nevelt konvencióból, hogy a színházban csak ülni/állni lehet, azt is csak csendben, sötétben. Ha más formát kínálnak fel nekünk, nehezen törjük át ezt a láthatatlan falat, nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal.

Már a kezdőképben visszacsengtek azok a mozdulatok, melyeket a séták alatt kipróbálhattunk, de ezúttal csak szemlélői voltunk az eseményeknek. A három táncos egyszerű, minimalista fekete ruhában, egymás lábnyomába lépve, akár egy hullám, haladtak végig a térben. Első perctől szembetűnő volt a pontosság, a táncosok egységes mozgása, ugyanakkor felfedezhető volt a távolságokkal való operálás, a mechanika, amelyet az előadás közvetíteni kívánt. A testek, amelyek hol tökéletesen kiegészítették egymást, hol teljesen eltávolodtak egymástól, találkoztak a térben, és ezekből a találkozásokból valami mindig megszületett: ellentétes képeket alkottak a mozdulatok, a testek visszahatottak egymásra, amelyeket nem megérteni, hanem megtapasztalni kell, annak érdekében, hogy jobban megértsük a távolság mechanikáját.

A performansz szinopszisából megtudtuk, hogy a három táncos különböző háttérrel rendelkezik: egy klasszikus balett, egy néptánci alapokkal rendelkező és egy kortárs-tánc technikákkal dolgozó alkotó mozgott együtt a térben. Ez viszont nem volt érzékelhető, sőt, jelentéktelenné is vált, mert amit a testükkel megmutattak, az eltüntette a köztük lévő különbségeket. A testek mint élő tárgyak lebegtek, csapódtak össze előttünk, hol együtt, hol pedig külön mozogva. A térben a zenész, Porteleki Áron is megjelent, kinek dobfelszerelése már a kezdéskor díszes helyet kapott a teremben. Zenész létén túl partnerré vált, és egy duett alakult ki a táncos és a zene között. A dob által adott ritmus és hangzás kísérte és vezette a táncost, néhol lépéseinek irányát is megszabta. Mintha kergetőztek volna: sarokba szorította, hogy majd lendülettel szelje át a termet, menekülve előle.

A háttérben zajló zene a moraj-hangokból egyszerű elektronikus zenébe váltott át, kezdetben egy metronóm hangja adott taktust a mozdulatoknak. A Tranzit pódiumán a testek egyenletesen mozogtak, hol kiegyenesedtek, hol beleengedték magukat az esésbe, bízva a másik fél tartásában. A metronóm gyorsulásával ez a mozdulat felerősödött, a női és a férfi táncos ereje és tartása között nem volt érezhető különbség. Itt is, ahogyan a performansz teljes ideje alatt, felsejlett, hogy mindaz, amit látunk, veszélyes is lehet, de ez hamar feledésbe merült a mozdulatok pontossága miatt, amely biztonságot teremtett a táncosban, és ezáltal a nézőben is. A mozdulatsorok közé egy statikusabb rész is ékelődött: az alkotók a Tranzit Ház ablakaihoz vezették a nézőket, vagy az ablak előtt állókat a Szamos felé fordították, és a halk zene aláfestésével hagyták, hogy szemléljük az előttünk hömpölygő csodálatot. Valószínű, hogy mindenki mást figyelt meg a víz felszínén vagy a folyó partján. Én egy úszkáló nejlonzacskó után egy virgonc kacsát fedeztem fel a vízen, felvillanyozott. Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy melyik volt az a pillanat, ami elindított bennem egy folyamatot és a látottak a lelkemig hatoltak. Az erő, dinamika, pontosság, lágyság, kedvesség, biztonság, amelyet a performansz megteremtett, telítettséggel töltött el. Nem mindig kell keresni a történetet. Csak kell hagyni, hogy megtörténjen.


A távolság mechanikája. Bemutató dátuma: 2019. május 26. Koreográfia és térkoncepció: Máté Mészáros; társalkotók és előadók: Jenna Jalonen, Tamara Zsófia Vadas, Áron Porteleki; grafika: Balázs Fischer.

*A szerző a szöveg írásakor a Színház folyóirat, a Revizor – a kritikai portál és a Játéktér mentorporgramján vett részt.