Kedves Kriszta: Okos kortárs tánc

Kedves Kriszta: Okos kortárs tánc

Beszámoló a kolozsvári Tranzit Ház Dance Lab in Tranzit nemzetközi tánclaboratóriumáról
Borítókép: Diana Drăgan Chirilă

A koronavírus szerves jelenléte lassan átalakította mindennapjainkat, különböző, eddig még ismeretlen szabályrendszereket vezetett be, amelyek akarva-akaratlan igazítják mai napig is életünket. A tavalyi év őszén világszintű be-, és lezárások zajlottak, de a Tranzit Ház ettől meg nem riadva teljesen online valósította meg a Contemporary Dance Anthropology Lab című eseménysorozatát, és ami az alkotásokat illeti, kísérleti terepre lépett. A rezidens művészek otthonaikból, a virtuális kapcsolódással próbálták áthidalni a fizikai távolságokat.  Ez a fajta kísérletezési vágy nem ismeretlen a Tranzit Ház számára, ugyanis az egyik legsokoldalúbb kulturális központról beszélünk Kolozsváron, mikor őt említjük. 

Ahogy az oltáskampány lendületet vett és bevezették a zöld kártya használatát, az események megvalósítása is egyre biztosabb lábakon állt, mégis kizárhatatlan szempont maradt az alkotók/nézők biztonságérzetének figyelemben tartása. A Dance Lab csapata erre is felkészült, ugyanis eseményeiket többféle módon valósították meg: voltak élő, online és hibrid alkotások is (mindezek természetesen az aktuális járványügyi szabályok betartásával valósultak meg), amelyek az antropológia és a kortárs tánc ötvözése mellett számomra a kísérletezést is hangsúlyozták ebben a neutrális szférában.

A Dance Lab in Tranzit a Tranzit Ház 2021-ben létrehozott nemzetközi volumenű tánclaboratóriuma, amelyen a kortárs tánc előadások mellett vetítések, beszélgetések, worskhopok és egy elméleti szimpózium várta az érdeklődőket. 

Fotó: Lorand Maxim

Az eseménysorozat a Tranzit Ház két fontosabb kutatási területének, a kortárs tánc és a kulturális antropológia közös útjának megmutatására épült. A kortárs tánc Romániában mondhatni gyerekcipőben jár, annak megértése, kategorizálása, tematizálása semmit nem mond a többség számára, sokan nem tudják hová tenni, sőt, elfogadni sem tudják ezt a művészeti irányzatot önálló ágazatként. A romániai magyar (felső)oktatásban nem fektetnek hangsúlyt a tánc előadóművészeti diskurzusba való integrálására, még a specializálódott szakirányokon sem különösebben. Nekem (is), pedig színháztudományi alapkézést végeztem – tehát valamivel benfentesebb tudáshalmazzal rendelkezem, mint egy laikus, színházszerető néző –, a tánc terén úgy átfogóan kevés információ van a birtokomban. Ráadásul az, hogy a kortárs tánchoz kulturális antropológiát társítsunk, számomra teljesen ismeretlen volt a Tranzit Ház eseményének megismerése és a Néprajz és Antropológiai Intézet mesteri szakán elkezdett tanulmányaim előtt. E két terület ötvözése termékeny lehetőség lehet a kortárs tánc fogalmára épülő dichotómiák lerombolásakor, egy reprodukálható mozdulatokból való kilépés az alkotás irányába. A kurátor (Könczei Csilla) szerint az alkotói folyamatot gazdagítja és élénkíti, ha az alkotók szabad kezet kapnak a folyamatban. Úgy tudnak termékeny kapcsolatba lépni alkotótársukkal, hogy közben nem adják fel egyéni tudásukat és (mozdulat)világukat sem.

 A Tranzit Ház falain belül olyan rezidens művészek munkáit láthattuk, mint Sashar Zarif iráni-kanadai származású koreográfus, Urvi Vora Új-delhiből érkező táncosnő, Alexandra Mihaela Dancs bukaresti koreográfus és Bogdan Olarson, az erdélyi gyökerekkel rendelkező, Gyergyóújfaluból származó alkotó.

Az előadások sorozatába csöppenve kaptam a felkérést, hogy meséljek a Dance Lab in Tranzit eseményeiről, ahol négy szólót és két duettet tekinthetett meg a közönség. Ezeket különböző témákban hozták létre az alkotók, mindenki egyéni tudásából és érdeklődéséből építkezve, a két uralkodó terület, a kortárs tánc és az antropológia összekapcsolásával.

Fotó: Dorel Găină

Vasárnap este Alexandra Mihaela Dancs A tánc keresése című performanszának keretén belül az alkotóból kaphattunk egy szeletet. Miután helyet foglaltunk, az előadó magáról, a múltban megélt élményeiről kezdett mesélni, és kiemelt egy esetet, amikor egy meghallgatásra készült, ami számára sokat jelentett. Ezután kezdődött a tánc igazi keresése: a zene újra és újra lejátszódott, ő pedig újabb és újabb mozdulatokat emelt be a koreográfiájába. Azt hiszem, egy ilyen jellegű performansznál az átszellemülés azáltal érhető tetten, hogy az előadó visszaemlékszik a múltban megélt élményeire, érzéseire és így kívánja előhozni – jelen esetben – a mozdulatot. A folyamat közben egyre többet tudunk meg a táncosról. Például itt van az ő inspiráció-keresésének egyik módszere, amelybe csatlakozva bátran bevallom, én is inspiratív hangulatba kerültem. A Tranzit Ház panorámás ablakai előtt táncolva nehéz nem inspiratív lenni. A performansz kisebb etűdökkel is színesült, láthattunk különös lényeket, madarakat és egy tökéletesen kidolgozott testet, amely önálló lényként létezett a teremben. Akár egy nyers, dobogó szív. Mint kiállított, élő műtárgy tárult a szemünk elé, és számomra az emberi test tökéletességét hangsúlyozta. 

Fotó: Raul Balica

A tánc keresése után Urvi Vora indiai táncos és koreográfus performanszát láthattuk, amely az alkotó egy régebbi munkájának, a S.K.U.M. Manifesto-nak egy átdolgozott változata, és a kiáltványok, illetve a szexualitásról szóló kézikönyvek viszonyának gondolatain alapszik. A Káma-szutrában megjelenő egyes pózok koreográfiaként tevődnek össze az előadás ideje alatt, amelyet különböző etűdök színesítenek. A sötétben, egy hat hüvelykes pengével performansza megőriz elemeket S.K.U.M. Manifestóból, ugyanakkor kiegészíti és áttematizálja azt: a vágyról és annak destabilizáló elképzeléseiről elmélkedik az alkotó. Az alkotás a lecture-perfomance műfaját juttatja eszembe, ha arra gondolok, hogy mennyire kevés információval rendelkezem az indiai kultúráról, a nők szerepéről a társadalmukban, vagy az indiai nők viszonyáról a szexualitáshoz és a vágyhoz.

Fotó: Raul Balica

Másnap Sashar Zarif munkásságába nyerhettünk betekintést különböző vetítéseken keresztül, az alkotónak a fesztiválon előadott szólói a tánc és a film, a tánc és a vizualitás, az intermedialitás határmezsgyéjén helyezkednek el. A szívhangom intim párbeszédet folytat a test és a lélegzet között. A tánc iráni zenével és mozdulatrendszerrel operál, mindezt az emlékezés folyamatával kapcsolja össze. Sashar egy korábbi alkotása is vetítésre került, amely szintén a népi zenét használja alapul, ám a vizuális hatás erősebb a hozzáadott effektek által. A Zoomszobákban látható művészek mintha egy meditatív folyamat részesei lennének. Az élő alakok helyét egyszer csak átveszik a vizuálisan megkreált hasonmásaik, az idő múlása alig érzékelhető, az ember elveszik az effektekben egészen addig, amíg az út befejeztével nem látunk minden alakot „felébredve”, saját emberi valójában a kivetítőn.

Fotó: Oana Pop

Bogdan Olarson RHODIOLA performansza egy rövid, de annál komplexebb felépítésű alkotás. Többek között megjelenik benne a gender, az elfogadás, a veszély, a természetközeliség, a kapcsolat tematikája. Átlépve az ajtót, sötétségbe érkezünk, egy közismert zene szól: „All I need, is your love tonight”. Elfoglalva a helyem, az első, ami szembetűnik, az a játéktér nedvessége, amelyben a szándékot érzékelem, és egyfajta izgalom kerít hatalmába. Veszély, amely a táncosra nézve folyamatosan jelen van. Ez a gesztus máris megfűszerezi a performanszot, egy plusz izgalom-faktort ad az eseménynek (feltéve, ha észrevesszük ezt az apróságot). A táncos görkorcsolyában rója a köröket körülöttünk, a vállak akarva-akaratlan megmozdulnak a nézők között. Ruhája elasztikus, a rávett tréningfelső esése tűnik fel először. A sötétben lejtett tánc kecses, nőies, a görkorcsolya egyfajta magassarkúként funkcionál a táncos lábán. Ahogy a fények rásegítenek a látásra, úgy tisztul le bennem, hogy a férfitáncosunk egy elegáns, női ruhában van, és nem egy rövidnadrágban. Szemfényvesztés. Amikor lekerül a tréningfelső és a görkorcsolya, ez már mindenki számára egyértelművé válik. Ekkor köszön vissza a nedves padló által teremtett veszély-faktor. Az előadó kétszer is megcsúszik, egyik alkalomkor,  mikor csúszás közben vizes lesz a testének egy része, valami ehhez hasonlót mondd: „Nem kell aggódni, ez csak az izzadtságom”. Ekkor nyer értelmet számomra a zeneválasztás és a sötét egyvelege. Teljesen mindegy, hogy ki és milyen ruhában mutatkozik meg, ezek csak külsőségek, ahogy az izzadság is az. Mégis furcsán hat egy performatív térben, olyan, mintha egy tabut feszegetne. A zene egy szlogen: ezen az estén nincs másra szükség, csak a szeretetünkre, egymás elfogadására. A táncos mozdulatai a nedves padlón pontosak, precízek és légiesek. A női ruha fokozatosan kerül le, egyre inkább szembetűnő lesz a férfias külső. A ruha levételekor a táncos interakcióba is kerül vele, egyfajta partnerként funkcionál a koreográfia egyes részeiben. Miután a ruha földre kerül, az előadó teste dominál, a rét kellős közepére kalauzol minket, ahol fúj a szél, és minden egyes részecske reagál rá. A kapcsolatról és a mozgásról beszél, a folyamatról, amelyet tanulmányozott, és mindezt kísérő mozdulatokkal színesíti.

Fotó: Dorel Găină

A koronavírus miatti teljes leállás egyesek szerint termékenyen hatott, és új formák születésével járt együtt, míg mások csak az élő előadást helyettesítő eszközöknek tartották az ebben az időszakban létrejött alkotásokat. Akárhogy is nézzük, a virtuális világ egyre közelebb kerül társadalmunkhoz. A koronavírus által a művészek látószögébe tudott kerülni a virtuális tér kihasználatlansága mint eszköz az alkotáshoz. Az eseménysorozaton látott duettek hol játszanak, hol pedig partnernek tekintik az online tér lehetőségeit. Az alkotók nem először dolgoznak együtt, a már említett tavalyi Contemporary Dance Anthropology Lab keretén belül már kísérleteztek hasonló módszerekkel az online felületeken.

Fotó: Tudor Florian

Sashar Zarif és Bogdan Olarson performansza a WE WILL DANCE TOGETHER SOON / VOM DANSA ÎMPREUNĂ CURÂND / به زودی با هم میرقصیم / HAMAROSAN EGYÜTT TÁNCOLUNK / tezliklə birlikdə rəqs edəcəyik nevet viseli, és a fizikai korlátokon túli kapcsolódást helyezi középpontba. Egyfajta szürke zónát teremt a reális, az audio-vizuális és online terek között. Mindhárom jelenléte egy térben tapasztalható, ezeknek az egyvelege különleges hatást eredményez. Az út még járatlan, de vannak úttörői a próbálkozásnak. 

Fotó: Diana Drăgan Chirilă

Érkezéskor minden résztvevő egy borítékot vesz át, amelyet majd a későbbiekben nyithatunk ki. A terem sötét, laptopok képernyői világítanak az ablakok párkányain. Közelebb sétálva az egyik előadót (Sashar Zarif) láthatjuk egy Zoom ablakban, a hang körkörösen megy végig a teremben, hol erre, hol arra kell figyelnem. A sötétben a segítők lassan rendezik be/át a termet előadótérré. A nézők közé laptopok ékelődnek a székekre, Sashar mellett a teremben lévő kamerák felvételeit, és ezáltal magunkat is láthatjuk a képernyőkön. Egyszerre vagyunk fizikailag és virtuálisan is jelen. Sashar zenéjére Olarson megtölti a teret. A kettejük közötti interakció hol tökéletes, hol alig észrevehetően bugg-os az internetnek köszönhetően, és ettől kellően izgalmas és másképpen élő ez az előadás. A zene rituális hatást kelt, a mozdulatok sűrűsége és egymásutánisága az előadás egy adott pontján Olarsont mintha a katarzis állapotába repítené egy fáradt, de őszinte mosoly kíséretében. A zene és az ének közös együttese fizikai határokon innen és túl jön létre. Egészen különleges, multimediális, intim tér teremtődik. A performansz végén a kapott borítékok tartalma lelepleződik, az alkotók ígérik, hogy nemsokára közösen táncolhatunk. Ígérik, hogyha levelet írunk annak a személynek, akivel a legszívesebben lejtenénk táncot, ők megteremtik rá az alkalmat. A vírushelyzet miatti bizonytalan időkben ez utópisztikusnak hat, de az üzenet egyfajta reménykeltés: még mindig labilis a helyzet, de egyszer lesz jobb is. 

Fotó: Lorand Maxim

Urvi Vora és Alexandra Mihaela Dancs duettje a FIGYELEM! VÍZILAKÓK szintén ötvözi az online és fizikai tér lehetőségeit. A terembe lépve egy QR-kód szkennelésével egy Zoom szobába kerülünk, ahol közösen várakozunk. Ezalatt érdekessé válik a mozgolódás a teremben, a feszült várakozás. Végül elindul a fülünkben valami hallható, kép viszont nem társul hozzá. Nem tudjuk honnan jöhet a hang, míg egy bátrabb (beépített?) néző az ablakhoz nem lép és nem válik valamelyest érthetőbbé a szituáció. A Tranzit Házzal szemben, a Szamos partján állnak az előadók. Elsőre a Trónok harcát juttatja eszembe a látvány: egy nagyobb kőfalon való átjutás a cél, az ismeretlenbe. A panorámás ablakokon keresztül hol tisztábban, hol homályosan látom a távolodó két alakot, akik aztán egyszer csak az előadóterembe érkezve folytatják a performanszt. A Zoomszoba ekkor feleslegessé válik, ugyanis a szemünk előtt már élőben jelennek meg sellők és különleges lények az alkotók megformálása által. A bizonytalanság, a víz szerves jelenléte folyamatosan ott cseng az előadás alatt. Külön izgalmas, hogy zenei háttér egyáltalán nincs a látottakhoz komponálva. Egy ideig kerestem, vártam és hiányoltam a zenét, amíg egyszer csak a háttérben zúgolódó Szamos hangja nem festette alá az egészet. Ezáltal bennem is a helyére került minden, bensőségesebbé vált a természeti hangokkal való játék.

Fotó: Diana Drăgan Chirilă

Az előadások mellett különböző, a kortárs tánc által testi kifejezéseket kereső workshopokra is sor került. A Lia Meirelles vezetésével zajló workshop alapja a súlyunk, a tengelyünk és a térhez való viszonyunk tudatosítása volt, míg Bogdan Olarson és Sashar Zafir műhelyében a „We will dance together again” alkotófolyamatában tapasztalt, kreatív megközelítéseket osztották meg a résztvevőkkel. Hogyan tud két test együtt mozogni akkor is, ha fizikailag távol vannak egymástól – erre keresték a választ.

A Dance Lab in Tranzit eseményeit egy elméleti szimpózium zárta, amely a fentiekhez hasonlóan hibrid módon valósult meg. Legfontosabb kérdései a kortárs táncra, annak a kulturális antropológiához való viszonyára és interdiszciplináris megközelítéseire fókuszált, mindezt a rezidens művészek tapasztalatai, külső szemszögek és hozzáértők bevonása színesítette.

Úgy gondolom, hogy a négy nap alatt egy tartalmas és izgalmas eseménysorozatnak lehettem szem-, és fültanúja. Gondolkodtam a keresésről, a másságról és genderről, a természetről, magamról és a testemről, az interkulturalitás fontosságáról, és láttam különös lényeket, melyeket az előadók a kortárs tánc mindmáig „rejtelmes” nyelvezetével valósítottak meg.

Fotó: Lorand Maxim