Kedves Kriszta: Meglátni a fa mögött az erdőt, avagy: beszélhetünk-e Erdélyben színházi nevelésről?

Beszámoló a 14. HolnapUtán Fesztiválról

Borítókép: Atya, fiú,… Fotó: Szőcs Norbert és Suflea Johanna

Május 5–8. között ismét megrendezték a nagyváradi HolnapUtán Fesztivált, amely tavaly óta tantermi és színházi nevelési előadások találkozójaként működik. Ezzel a fókuszváltással a Szigligeti Színház nemcsak népszerűsíti a műfajt, felhívva a figyelmet annak sokszínűségére, hanem különböző korú fiatalokhoz juttatja el a színház egy olyan formáját, amely úgy nevel és érzékenyít, hogy közben észre sem vevődik a tanulás. A tavalyi kiadáshoz hasonlóan idén is elsősorban az erdélyi színházak előadásai kerülnek a középpontba, ám határon túliak is képviseltetik magukat. 

A fesztivált a kolozsvári Váróterem Projekt Egyesület híres Bánk Bán? Jelen! előadása indítja. Az eredeti alkotócsapat 2011-ben mutatta be a középiskolás korosztálynak szóló tantermi előadását, amellyel később Erdély-szerte turnéztak. Így találkoztam én is középiskolásként először a Bánk Bán? Jelen!-nel; később az államvizsga-dolgozatomban foglalkoztam az előadásnak a pandémia idején készült online verziójával. A fesztiválon az előadást követő beszélgetésen kiderült, hogy ez már az ötödik alkotócsapat; az eredeti felállásból Csepei Zsolt és Imecs-Magdó Levente van még mindig jelen, immár több mint tíz éve. A drámából elsősorban a szereplők közti viszonyok, fontosabb momentumok kerülnek bemutatásra, nem a mű egy az egybeni átadása a cél – pont ezáltal válik izgalmassá és befogadhatóvá az előadás. Ahogyan azt az osztálytermi előadásoktól megszokhattuk, a jelmez és a díszlet elfér egy kisebb bőröndben. Nem zavaró, ha két szereplőt ugyanaz a színész játszik, a karakterek közötti váltások jelzései első perctől tiszták. A részvételiség szempontjából az előadás óvatos: összekacsint ugyan a diákokkal (Biberach beleeszik a szendvicsükbe, hozzájuk szól), ami egy valós kapcsolódást eredményez, de nem megy ennél tovább. Két alkalommal válunk kvázi résztvevőkké: először, amikor petíciót kell aláírnunk Gertudis királyné ellen (az időhiány miatt azonban a papír nem jut el az utolsó padsorban ülőkig, így be is vagyunk vonva, meg nem is), másodszor, az előadás legvégén, amikor kis krétadarabokat kapunk, amivel döntenünk kell Bánk sorsáról. Ha ledobjuk azt a földre, felmentjük őt, ha megdobjuk vele, akkor bűnösnek találjuk és elítéljük. Kopognak a kréták a földön (hátul ülve legalábbis ez érzékelhető), előre csak két-három darab repül, Bánkot mégis elítélik és meghal, én meg elgondolkodom azon, hogy mennyire valós a beavatkozásom, valóban van-e értelme a szavazatomnak. A taps után a diákok kérdezhetnek, és ezt meg is teszik, hiszen az alkotócsapatnak sikerült megteremtenie egy olyan légkört, ahol a diákok bátran mernek kérdezni. Már csak egy feldolgozó foglalkozást hiányoltam, amely nem egy elvétett, „ha dobtál, akkor miért éppen oda dobtad a krétát?” kérdésben merül ki, hanem mélyebb gondolatmegosztásban, ötletelésben, kreatív gyakorlatokban.

Kevés kőszínház mondhatja el magáról, hogy olyan minőségi ifjúsági programot működtet, mint amilyennel a debreceni Csokonai Nemzeti Színház rendelkezik. Ez nagyban köszönhető a CSIP (a Csokonai Színház ifjúsági programja) megálmodójának és működtetőjének, Gemza Melindának, aki előadások létrehozása mellett szimpóziumokat és különböző találkozókat is szervez annak érdekében, hogy fórumot teremtsen a szakemberek számára. A Sárkányszem című, II–III. osztályos gyerekeknek szóló előadásukat Hajós Zsuzsa írta és Bethlenfalvy Ádám rendezte. Az előadás jó TIE (komplex színházi nevelési előadás) módjára első perctől partnernek tekinti a gyerekeket, velük együtt gondolkodik, alkot és cselekszik. A ráhangoló foglalkozást, konkrét színházi részt, valamint feldolgozó foglalkozást nem lehet csak úgy szétszedni, a forgatókönyv szerves egységet képez. Az egyezségkötés után (amikor a játszók ismertetik velünk a játékszabályokat) Kati néni vizsgáztató pedagógus (Madák Zsuzsa) és Miklós bácsi fiatal, éppen vizsgatanítás előtt álló pedagógusjelölt (Bolla Bence József) vezetnek be minket a történetbe. Miklós bácsi egy fantáziagyakorlat után Hongrun történetét meséli el: Hongrun egy fiatal, tehetségesen festő kisfiú, akit a nagymamája nevel; az anyukájáról nem sokat tudunk, az apukája pedig nem igazán van jelen az életében. A szereplőket poharak és különböző edények segítségével keltik életre: alig kell ezeket megmozdítani, máris látjuk és halljuk a karaktereket. Madák Zsuzsa és Bolla Bence József érzékenyen és figyelmesen közelítenek a jelen lévő harmadikosokhoz. Többek között arról beszélgetnek velük, milyen érzés, ha valakinek azt mondják, nem jó valamiben; mi történik az emberrel, amikor szembenéz a félelmeivel, vagy amikor kiderülnek számára családi titkok, addig rejtett történetek. A gyerekek teljes lényükkel jelen vannak, készségesen válaszolnak mindenre, ezeket a válaszokat pedig a színész-drámatanárok meghallják, reagálnak rájuk, visszaépítik a történetbe. A drámainstruktorok az előadás végén felajánlják a gyerekeknek, hogy ők találjanak ki új befejezéseket az eredeti, szomorú végkifejlet helyére. Rengeteg variáns érkezik: a sok információból egy vicces, improvizatív jelenet alakul ki, a gyerekek pedig örömmel nyugtázzák, hogy mindaz, amit mondtak, nem hogy meghallgatásra, de beépítésre is került a történetbe.

A második nap végére már elkezdett kirajzolódni a fesztivál egyik központi témája: a család. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház két éve bemutatott előadása, a Mozaik közvetlen módon beszél középiskolásoknak egy széttöredezett család mindennapi életéről. Főszereplőnk egy anya, Nóra, akire rátalált a szerelem, és aki ismét boldog akar lenni; a fia, Dani; Dani barátnője, Tünde, aki szintén a családnál él; valamint Nicu, az anya újdonsült párja, aki próbál beilleszkedni egy már kialakult családi dinamikába. Nicu feszültségbe kerül Danival, akinek el kell fogadnia, hogy most már nem ő az egyedüli férfi a háznál, illetve Nórával, akinek nem tetszik, hogy a fiát fociedzés helyett moziba vitte. A különböző szokások egymásnak feszülnek, apróságokból robbantva ki veszekedéseket. Az előadás első perceiben a Danit alakító színész összegyűjti a diákokkal azokat a kifejezéseket, amelyek eszükbe jutnak a családdal kapcsolatban. Az előadás végén visszatérünk ehhez a kérdéshez, ám ekkor a „mozaikcsalád” szóra ötletelnek a diákok. Ezután az osztály négy különböző csoportban a négy karakterről kezd el gondolkodni. Először a táblára felkerült szavakból válogatják ki azokat, amelyek az adott karakterhez köthetőek. A karakter árnyalása minden csoportnál másképp végződik, a gyakorlat nagyban függ a csoportvezető színésztől. A kiscsoportos foglalkozás végén a feladat egy olyan állókép vagy jelenet (ez nincs tisztázva pontosan) kitalálása, amelyben mindegyik karakter jól érzi magát. A létrehozott idilli jelenetek arról tanúskodnak, hogy a fiataloknak látszólag sikerült menni a történettel.

Gyevi-Bíró Eszter két rendezése is helyet kapott a fesztivál programjában. A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban játszott Atya, fiú,… című előadást 14 éven felülieknek ajánlják, középpontjában egy apa–fiú kapcsolat áll. A részt vevő diákok, amikor megérkeznek a stúdiótérbe, a már fiatal felnőttnek számító fiú lakásába pillanthatnak be. A facilitátor-drámatanár segítségével elkezdődik a felfedezés és találgatás: vajon ki élhet ebben a lakásban. Néhány helyfoglalós, önismereti kérdés után el is kezdődik az előadás. Mintha a főszereplő fejében lennénk jelen: az ő gondolatait, vágyait ismerjük meg. A fiatal fiú elmeséli saját történetét: nagyon fiatalon munkára kényszerült, hogy segíteni tudja egyedül maradt édesanyját. Haragszik az apjára, amiért elhagyta őket, nem hajlandó meghallgatni érveit. Ám megbánja ezt akkor, amikor a postás egy elhalálozási levelet hoz: az apja nincs többé. Az előadás bizonyos pillanataiban a diákoké a főszerep: gondolkodnak arról, hogy mi is teszi a felnőttet felnőtté, milyen jellemvonásokkal kell rendelkeznie; újraalakítják az apa és fiú elválás előtti utolsó jelenetét (mit mondhatott volna az apa a fiának, hogy a kapcsolatuk másképp alakuljon?). Azt, hogy a fiúnak az apjával való találkozása valóban megtörtént-e, vagy csak a főszereplő fejében játszódott le, az előadás nyitva hagyja. Az apa és a fiú emlékei párhuzamosan jelennek meg egymás mellett, amely szépen rávilágít arra, hogy mennyire hasonló karakterek, annak ellenére, hogy valójában semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. Bizonyos személyiségjegyeink öröklődőek, zsigerileg vannak bennünk. A feldolgozó részben a drámatanár-facilitátor kérésére a diákok egy életút-installációt hoznak létre a térben lévő tárgyakból, majd tanácsokat fogalmaznak meg a főszereplő karakter számára.

Az Innen látni az egész világot című előadás a 9–11 éves korosztálynak beszél a szülő–gyerek kapcsolatról, barátságról, rejtélyekről, mindezt egy nyomozós történet keretében. Dittje, a főszereplő kislány nagyon kíváncsi alkat: egy postaláda mellé hulló levél történetét próbálja felderíteni. Barátai segítségével körbekérdez mindenkit a környezetében: megfordul a hentesnél, a rejtélyes idős bácsinál, a barátja anyukájánál, csak épp a saját anyukájával nem beszél. A történet szerethető, és könnyed formája alatt olyan mély témák kerülnek terítékre, mint amilyen az örökbefogadás. Ezzel kapcsolatban a részt vevő osztály tanító nénije a későbbi beszélgetésen aggodalmát fejezi ki, ámbár ő maga is elmondja, hogy valahol alaptalan a félelme. Néha félünk megmutatni azt a valóságot a gyerekeknek, amellyel amúgy nagyon is tisztában vannak; hajlamosak vagyunk őket alacsonyabb pozícióba helyezni pusztán azért, mert gyerekek. Pedig a megfelelő nyelvezettel és érzékenységgel igenis lehet velük nagyon komplex kérdésekről beszélgetni – és ez az, amit egy jó színházi nevelési előadás, mint amilyen ez is, mesterien visz végbe. Úgy kommunikál nehéz kérdésekről, hogy az egy pillanatig sem érződik veszélyesnek a gyerekek számára. A drámai keret biztonságot ad a színészeknek és résztvevőknek egyaránt. Érdemes bízni tehát a dráma erejében!

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Élet-ritmusra című egyszemélyes előadása egy autizmussal rendelkező fiú történetét mutatja be, és leggyakrabban fiatal közönségnek játsszák. Az előadás számomra kicsit elütött a fesztivál programjától, mivel inkább ifjúsági, mint tantermi vagy színházi nevelési előadás. Az előadáshoz nem kapcsolódik ráhangoló vagy feldolgozó foglalkozás, a folyamat közben nincsenek nyitások, interakciót, részvételt igénylő pillanatok. Stúdiótérben elevenedik meg Adriaen története, aki családjában és környezetében sem találja igazán a helyét. Az iskolában gyakran kinevetik, kellemetlen helyzetbe hozzák azért, mert másnak észlelik őt. A családjában apja nagyon gyakran erőszakos vele, anyja pedig nincs igazán jelen. Adriaen egyetlen öröme a dobolás, a ritmus; a pofonokban is leginkább az keseríti el, hogy sosem ritmusra történnek. Esti Norbert egymaga sokszínű színészi alakítással kelti életre a főszereplőt, annak anyját, apját, testvérét, az igazgatót, az első iránta érdeklődő lányt, a bandatagokat. A dobolással kapcsolatos információk nemcsak elhangzanak, hanem meg is elevenednek az előadásban. Olyan fontos témák kerülnek terítékre, mint a másság elfogadása, a családon belüli erőszak, családi dinamikák. Ezekről érdemes lenne beszélgetést kezdeményezni (nem csak) a fiatalokkal, éppen ezért lenne fontos az előadáshoz egy feldolgozó részt kitalálni. Sajnálattal figyelem, hogy az erdélyi kőszínházak esetében az általános tendencia (kivétel a Csíki Játékszín, ahol az utóbbi időben időt és energiát fektettek a színészek ez irányú képzésére és különböző tantermi és színházi nevelési előadások létrehozására) még mindig az, hogy nem tekintik elég fontosnak a fiatal közönség valódi megszólítását, a jövő színházba járó generációjának kinevelését.

A kézdivásárhelyi Udvartér Színház Móricz Zsigmond nyomában című tantermi előadása nem a Móricz Zsigmond-művek bemutatására törekszik, inkább ízelítőt kíván adni a középiskolás diákoknak az író életművéből. Kérdés számomra, hogy mennyire tudja megszólítani a mai középiskolás generációt ez az életmű, amelyből tanulmányaik során csupán a Sárarany-nyal foglalkoznak érintőlegesen. Az előadás elején a társulat három fiatal színésze sorban érkezik meg a terembe, beolvadva a diákok közé, mintha ők is az osztályhoz tartoznának. A szereplőknek projektet kell készíteniük Móricz Zsigmond egyik művéről, de nem tudnak megegyezni abban, hogy melyik műre essen a választás: az egyik ezt nem olvasta, a másik meg azt, ezért végül kicsit mindegyikről mesélnek egymásnak és nekünk. A Hét krajcár, a Sárarany, az Árvácska és a Légy jó mindhalálig egy-egy ikonikus jelenetébe pattannak át a színészek szempillantás alatt egy kendő, egy sapka, egy kalap felöltésével. Amikor a három szereplő között konfliktus alakul ki (amely nem kap akkora hangsúlyt, mint amekkorát érdemelne, és az sem teljesen érthető, hogyan terelődik a fókusz Móricz Zsigmond műveiről hirtelen a szereplők kapcsolataira), kiszólnak a diákokhoz, akik három csoportra oszolva segítenek egy-egy karakternek abban, hogy mit kellene mondania annak érdekében, hogy megoldódjon a konfliktus. A színészek ezután improvizációs formában mutatják meg mindazt, amit a diákok tanácsoltak nekik. Folytatódik a történet: a színészek egy szemüveg felrakásával tanárokká válnak, és ledarálják Móricz Zsigmond Wikipédia-oldalát; mindezt vicces, élvezhető formában. Ha minden életrajz ilyen színesen kerülne bemutatásra, valószínűleg nem lenne baj a fontosabb évszámokkal. Az előadás más pontokon is nyit a diákok felé: a Légy jó mindhalálig kapcsán felmerül a kérdés, hogy egy közösségnek ki kell-e állnia minden tagjáért; ezzel kapcsolatban egy gyors, vitaszínházi formát idéző, helyfoglalós kérdés keretében kérik ki a színészek a diákok véleményét. Az előadás utolsó pontján a játszók megkérdezik a diákokat, hogy szerintük miről szólt az előadás, mi az, ami leginkább megszólította őket. Több olyan téma is felmerül, amelyet az előadás csak kapargat. A diákokat jobban érdeklik az emberi dinamikák, különböző kapcsolódási formák, mint maguk az irodalmi művek. Kérdés, hogy az előadásnak mi az elsődleges célja? A művek ismertetése? Az emberi kapcsolatok boncolgatása? Jelenleg kicsit ez is, az is van benne, így a fókusz nem válik teljesen egyértelművé.

A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat Pali és Lea című előadása (írta Adorjáni Beáta) egy modern, mai fiatalokról szóló Rómeó és Júlia történet próbál lenni. Nehezen tud azonban kortársként megszólalni: a karakterek olyan angol kifejezéseket használnak, amelyeket ma már senki sem mond, ezért egyből kényelmetlen lesz a helyzet, ahogy ezek elhangzanak. Ugyancsak idegenül hat az, amikor a két főszereplő párbeszédében magyar irodalmi művekből hangzanak el idézetek replikák helyett. Akármennyire jól működik ez leírva, drámaként, az előadásban művinek tűnik. Pali és Lea középiskolások, Lea nagyon jó tanuló, szigorú szülőkkel, Pali évismétlőként kerül az iskolába. A fiatalok egy buliban ismerkednek meg, nagyon hamar szerelmesek lesznek, de a lány szigorú szülei nem örülnek ennek a kapcsolatnak. Az előadás központi témája, az első szerelem és a szülő–gyerek kapcsolat mellett, a szexualitás nagyon tág kérdésköre. A színházi rész alatt egyszer történik kiszólás a résztvevő diákokhoz: „szerintetek mit gondolhat Pali/Lea ebben a helyzetben?” Mivel a részvételiség nincs kellően megalapozva és felépítve az előadás során, a diákok nem szólalnak meg egyből. Nem érthető, hogy valóban hallani akarják-e a gondolataikat, vagy ez csak álnyitás. 

Az előadáshoz tartozó feldolgozó foglalkozás egy frontális, nagycsoportos beszélgetéssel kezdődik. Ezt egymáshoz nem igazán kapcsolódó, látszólag random sorrendben következő játékok követik, a kézfogáson keresztül végigadott jeltől egészen a szinonimagyűjtésig a női és férfi nemi szervvel kapcsolatban. Bár ez utóbbi valóban egy szexuális neveléshez kapcsolható gyakorlat, általában nem jégtörő gyakorlatként szokták játszani, hanem akkor, amikor a csoport már összeszokott. Az előadás fontos kérdéseket tesz fel a fiataloknak, de olyan, mintha nem lenne igazán kíváncsi a véleményükre: nem alakul ki érdembeli beszélgetés arról, honnan gyűjtik a fiatalok a szexszel kapcsolatos információkat, mi lehetne a szülők szerepe ebben. Az előadás utolsó momentuma: a diákok három csoportban egy-egy karakter szemszögén keresztül próbálják megmutatni, hogyan lenne érdemes befejezni a történetet. Maga a gyakorlat nagyon jó lenne, mégis hiányzik a végén az érdemi visszacsatolás, megbeszélés. Bár nyitunk és interakcionálunk, tudván, hogy ez a színházi nevelés velejárója, nem világos, mi a gyakorlatok és interakciók célja. A színészi játék magas színvonalú, a marosvásárhelyi nemzeti színház színészei érezhetően profik. Megvan bennük az akarat, hogy foglalkozzanak a színházi neveléssel és ezzel a témával, már csak arra lenne szükség, hogy valóban utánajárjanak releváns szakirodalmaknak, bevonjanak az alkotásba színházi nevelési szakembert, akár pszichológust vagy szexuálterapeutát, és közösen újragondolják azt a jelenlegi formát, amely kezdeményezésként dicséretre méltó, de hagy kivetnivalót maga után.

A fesztiválra beválogatott előadások többségükben már több mint két évaddal ezelőtt lettek bemutatva (kivétel a 2026-os Innen látni az egész világot, valamint a szintén ebben az évben bemutatott Móricz Zsigmond nyomában). A régebb óta játszott előadások beemelése azért is szükséges, mert nem igazán születtek friss előadások az utóbbi években (kivétel ugyanakkor a Csíki Játékszín több bemutatója). Mindez arra enged következtetni, hogy az erdélyi kőszínházak még nem ismerték fel igazán a színházi nevelésben rejlő lehetőségeket és potenciált. A HolnapUtán Fesztivál fókuszváltása pont emiatt nemes cél. Tudatosan próbálja felhívni a közönség figyelmét a színház ezen válfajára, valamint platformot, találkozási lehetőséget biztosítani azon alkotóknak, akik érdeklődnek a műfaj iránt, hogy elkezdődhessen a tapasztalatcsere, az érdemi párbeszéd. Jó lehetőség arra is, hogy a látott előadások tovább alakuljanak: mert a színházi nevelési előadásokat sosem érdemes teljesen befejezettnek, késznek tekinteni. Mindig alakítható az aktuális közönség és az érkező visszajelzések függvényében, csak teret kell biztosítani ennek.