Kedves Emőke: Szent és profán együttese

Kedves Emőke: Szent és profán együttese

A Játéktér 2014. őszi számából

Bodó Márta Egyház és színház című könyvéről[1]

Rövid kirándulásunknak a szent és a profán vidékeire, egyház és színház közös és külön útjainak feltárására Pilinszky János gondolatával induljunk neki, Bodó Márta kalauzolásával: „A színház eleve szakrális művészet, mivel csakis a transzcendens utalás képes annak is, ami a színpadon történik, s annak is, amire a színpad utal, megadni a jelenlét igazságát. (…) A valódi szakrális drámának sokkal mélyebb a bizalma megjelenítő erejében és önmaga jelenlétében. Innen gesztusainak szabadsága, mely formailag szinte a megidézett valóság ellenére dolgozik. Gondoljunk a szentmise egyedülálló drámájára, mely épp végtelen csendjével idézi meg az egyszeri véres áldozatot, a kölcsönös és tökéletes jelenlét jegyében.” (107.)

A szerző interdiszciplináris megközelítésben tárgyalja az egyház és a színház kapcsolatát. Egyháztörténeti, teológiai, irodalmi, drámatörténeti és -elméleti megközelítésből kutatja és tárja az olvasó elé a témakör főbb alappilléreit és következtetéseit. Feleleveníti az olvasó lappangó ismereteit, de számos új információval is szolgál az érdeklődő számára, valamint kedvcsináló lehet a bibliográfia valamely könyvének fellapozására.

A kutatás bemutatásának ívében nagyon is nyomon követhető a keresztény szellemiség, a feltámadás, a reményteli jövő végkicsengése. Nézzük hát mi is derűlátóan, hogyan alakult egyház és színház kapcsolata az évszázadok során.

Az első fejezet a korai keresztény egyházatyák és a színház viszonyát mutatja be. Utazásunkon rögtön az események közepébe csöppenünk, már az első bekezdés egyház és színház összeférhetetlenségéről szól. „A kereszténység legkoraibb korszakában a felelős keresztény vezetők a pogány műveltség minden elemét távol kívánták tartani a keresztényektől, különösen a keresztény ifjaktól.” (12.) A kapcsolat ezen szakaszában a színház a pogány lakomákban, a különféle játékokban, rituális megnyilvánulásokban van jelen. Ezen bevezetőt az egyházatyák színházellenes írásainak tárgyalása követi. A komoly kritikai megnyilvánulások a tragédia, a komédia, a látványosság, a bálványimádás, a faragott képek készítése, vagyis az utánzás ellen szólnak. A szerző színesebbnél színesebb „csemegéket” tálal Tertullianus, Nazianzoszi Gergely, Aranyszájú Szent János szónoklataiból és írásaiból, amelyek nagyon izgalmasak – azzal együtt, hogy negatív képet festenek a színház és az egyház viszonyáról.

Lassan eljutunk az ismerkedés egy következő fázisához. A második nagy fejezet a középkorba kalauzolja az olvasót, ahol határozottan jobb napokra virrad a színház és az egyház kapcsolata. Ebben a korban az egyházak elsősorban a dramatikus és a teátrális elemeket hívták segítségül szónoklatokban, tárgyi/képi megjelenítésekben. Innen már csak egy lépés volt a nagy felfedezés: mennyire hatásosak a liturgiába bevezetett apró dramatikus elemek. A húsvéti párbeszédekből már nemcsak felolvasnak, hanem meg is jelenítik az egyes epizódokat a liturgia keretében. Majd az 1264-ben elrendelt Úr-napi körmenet „paraliturgikus szokást eredményezett… amely liturgikus kötöttsége mellett rengeteg teátrális elemet is tartalmaz”. (38.) A dramatizálás tovább virágzik, és megszületik a passió műfaja. A mirákulumokban már teljesen pozitívra fordul az egyház és a színház kapcsolata, ugyanis a szentek életét elmesélő dramatizált jelenetek megfoghatóbbá tették a hívek számára az egyház üzenetét. Mi sem jelzi jobban ezt a barátságot, mint a középkori (vallásos) színjáték kialakulása és fejlődése.

A kapcsolat nem egészen felhőtlen, de nevezzük bátran barátságnak, ami a következő nagy fejezetben kibontakozik: Dráma és liturgia összefüggései a keresztény dramatikus műfajokban. Ebben a részben a keresztény dráma műfaji jellegzetességeit járja körül a szerző. „Nemigen lehet a keresztény szakrális drámáról úgy beszélni, hogy csak jó-rossz ellentétpárok szintjén értelmezzük azt a világot, melyet ábrázol. Természetesen értelmezni kell azt is, hogy mi a célzata, mi a szándéka ennek a műfajnak, mi a kereszténységen belüli értelme a műnemnek.” (53.) Bodó kiemeli a dráma és a liturgia összefüggéseit, különösen azért, mert a keresztény dráma a rítusból ered. Ezen okból is vizsgálja a liturgia dramatikus vonásait, majd a vallásos dráma néhány műfaját. Persze kihagyhatatlan ebből a témakörből az iskoladrámák említése. Bodó Márta a haláltánc, illetve a halálkultusz megjelenését vizsgálja néhány 18. századi csíksomlyói iskoladrámában. E téma feldolgozása az iskoladrámákban különös képet nyújt az adott korról. A szerző a magyarázat mellett hatásos szövegrészletekkel színesíti a téma tárgyalását.

Az utolsó állomás a tágan értett jelen fejezete. Amint a könyv alcíme is jelzi, Bodó Mártát rendkívül érdekli a keresztény dráma meghatározása, befogadása a magyar dráma- és irodalomelméleti kánonba. Az olvasó a könyv végén ráeszmél arra, hogy az egész történeti áttekintő a keresztény drámaelmélet kibontakozásához vezetett. Az utolsó fejezetben a problematikát a huszadik század első felében a Nyugatban megjelent kritikák és drámaelméleti írások kapcsán kezdi körüljárni a szerző. A témát tovább vezeti a huszadik század végének drámaelméleti kánonján, majdHans Urs von Balthazar katolikus teológus és
Pilinszky János gondolatain keresztül ér célba és beszél a műfaj aktualitásáról.

Bodó Márta a könyvben az egyház és a színház hosszú, tartalmas kapcsolatát mutatjabe. Visszasétál a múltba, ugyanakkor a jövőbe tekint, ahol ez a kapcsolat tovább virágozhat. „… nemcsak hogy elképzelhető és megvalósítható egy hiteles színházi élmény, tapasztalat a keresztény gondolatkörbe gyökerezett dráma eszközeivel, hanem az emberi lét olyan dimenzióit képes bevilágítani, amelyeket enélkül talán nem látnánk meg.” (103.)

[1] Bodó Márta: Egyház és színház. A liturgikus dráma és misztériumjáték drámaelméleti alapjai. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2012.