Kedves Emőke: Nincs fontossági sorrend

A Játéktér 2014. nyári számából

A Cincizeci de regizori-cheie ai secolului 20 című könyvről[1]

Még ha otthonosan mozgunk is a színház világában, előfordulhat, hogy egy mások által nagyra tartott rendező neve ismeretlenül cseng számunkra. A huszadik század ötven kulcsfontosságú rendezője című, eredetileg angol nyelven megjelent kötet[2] segíthet e probléma kiküszöbölésében.

A kötetben ötven rendező munkásságának egyenként alig néhány oldalas, de közben nagyon is tartalmas bemutatása szerepel. A szerkesztők már az előszóban figyelmeztetnek arra, hogy a válogatás a teljesség igénye nélkül történt, inkább vitaindítónak, mint elemzésnek szánják könyvüket. Szimpatikus megoldás, hogy az ismert rendezők közé tudatosan beillesztettek egy-két kevésbé ismert alkotót is. Ez az információ megnyugtató lehet azok számára, akik a tartalomjegyzéken végigszaladva azt észlelik, a híres rendezők között akadnak olyanok is, akikről még egyáltalán nem hallottak.

Habár a könyv a rendezőkről szól, legfontosabb témája mégis a színészvezetés, ugyanis ez számít központi kérdésnek a bemutatott alkotóknál. Ebben a témakörben nagyon szerteágazók a színházi tapasztalatok és elgondolások. Az ötven rendező közül kiemelnék néhányat. A sor André Antoine-nal kezdődik, aki a játékstílusból kigyomlálta mindazt, ami erőltetett és melodramatikus. Majd Jerzy Grotowski és Eugenio Barba következik, akik az edzést és a gyakorlást a színészi önkifejezés alapjának tekintették. Aztán Lev Dogyinról olvashatunk, aki szerint a színházi munkában a színész egy aktív társalkotó a teljes életet adó keresési folyamataival. Végül Richard Foremant említeném, aki az előbb említett rendezők irányelveit mind megtagadta. Szerinte a színházban a szakadozott témavezetés, a rendezői alkotás, az írói jelenlét, valamint a teljes emocionális elidegenedés a fontos.

A formai útkeresők felsorolása nem lehet teljes Bertolt Brecht nélkül, akinek a technikáját sokan követik, többek között az említett Richard Foreman is. Fontos megemlíteni Robert Wilson csodás színházi képeit, amelyekben a színész egy kis figura a hatalmas sakktáblán, és részvétele óramű pontossággal le van kottázva. Wilsonnál nem a töltet és a történetmesélés a fontos, hanem a ritmus és a mozgás, amely helyettesíti a konfliktust. Vagy kiemelhető Robert Lepage, aki folyamatosan életben tartotta és bővítette az előadásait, szó szerint gyakorolta azt, amit a „work in progress” módszere jelenthet.

Érdekes esszé olvasható Rex Cramphornról is, arról az ausztrál rendezőről, aki szerint Ausztrália mind földrajzilag, mind színházi hagyományait tekintve távol esik Európától. Ő úgy érezte, hogy az ausztrál színház halott, és hogy az otthoni konzervatív színházat fel kell élesztenie. Az öreg kontinens színházába próbált kapaszkodni, Grotowskit és Artaud-t követve. Négyszer próbált társulatot alapítani. Leginkább Jim Sharmannel, az adelaide-i Lighthouse Company vezetőjével jutott közös nevezőre.

Az ázsiai rendezők közül érdemes megemlíteni Yukio Ninagawa nevét, aki remekül állított színpadra mind görög tragédiát, mind Csehovot vagy Shakespeare-t. Egyik vezérelve az, hogy figyelembe vesz minden szövegbeli információt és szerzői utasítást, de megengedi magának, hogy azt adja hozzá az előadáshoz, ami szerinte hiányzik az alapanyagból.

A kísérletezők között említhetjük meg Peter Sellarst, akinek az előadásaiban hivatásos és amatőr előadók egyaránt részt vesznek. Vagy Declan Donnellant, aki megtagadja a Sztanyiszlavszkij-féle színészvezetést, és kimondja, hogy a színésznek az őt körülvevő külső dolgokból és jelenségekből kell építkeznie.

A könyv próbafolyamatok és előadások leírásában is gazdag. Olyan rendezők munkáiból kaphatunk ízelítőt, mint Eimuntas Nekrosius[3], Jim Sharman, Elizabeth LeCompte, Patrice Chéreau.

Az önkifejezés keresése gyakran egy-egy új társulat vagy színházi csoport születését eredményezi. Ezek létrejötte pedig nagyobb lavinát is elindíthat, például a hatvanas évektől kialakult csoportok, intézmények hatással vannak a kortárs színjátszás irányzataira is.

Az ötven rövid esszé során az olvasó kis ízelítőt kap tehát abból is, hogyan alakult meg és hová fejlődött a Theatre Workshop, a The Living Theatre, a The Bread and Puppet Theatre, az Open Theatre, az Odin Teatret, a Mabou Mines, a Théâtre du Soleil, a Tanztheater Wuppertal, a Malii Drama Teatr, a Wooster Group, a Lighthouse Company, a Cheek by Jowl, a
Company B, a The Upstairs Theatre, a Theatre de Complicite vagy az Avignoni Fesztivál.

A különböző intézmények meghatározásánál szépen megfigyelhetők a hatások vagy az ellenirányzatok. Plasztikusabban fogalmazva, ez a gyűjtemény egy (látszólag) kusza hálót bogoz ki, vagy másképpen: egy hálózatban mutat rá a rendszerre. Rávilágít a különböző irányzatok és alkotók közötti összefüggésekre.

A szerkesztők több szerző írásait gyűjtik egy kötetbe. Ezek az írások életrajzi informáci ók helyett a rendezők munkásságának lényegét próbálják az olvasó elé tárni. Így lesz ez a könyv egyszerű színháztörténeti gyűjteménynél több. Mindegyik kis fejezet végén található néhány bibliográfiai tétel: könyvek, amelyek tovább segíthetik az érdeklődőket az adott rendező megértésében. Külön érdekessége a román kiadásnak, hogy a fordítók külön felsorolják a témába vágó, román nyelven megjelent könyveket.

Ausztráliától Ázsiáig és Európától Amerikáig hömpölygött a színház évszázadon át, és alkalmazkodott ahhoz, ahogy az irányzatok, az alkotásról való gondolkodás vagy épp a színház szerepe a társadalomban változott. A könyvben tárgyalt ötven rendező életútjából végigkövethető az is, hogyan újultak meg a színházelméleti, a gyakorlati vagy éppen a közönség szerepét megfogalmazó tanok.[4]

[1] Shomit Mitter – Maria Shevtsova (szerk.): Cincizeci de regizori-cheie ai secolului 20. (Ford. Anca Ioniţă, Cristina Modreanu). Unitext, Colecţia FNT, 2010. (Szerk. megj.: Az Unitext a Román Színházi Szövetség, az UNITER kiadója, s mint ilyen, kizárólag színházi tárgyú kiadványokat jelentet meg. A Colecţia FNT: a Festivalul Naţional de Teatru, vagyis a bukaresti Nemzeti Színházfesztivál Könyvgyűjteménye. A Játéktér recenzált már ebben a sorozatban megjelent kötetet: a 2013/téli lapszámban szintén Kedves Emőke bemutatta a Teatrul provocator. Kama Ginkas regizează című FNT-könyvet. A könyvek borítói is hasonlók.)

[2] Fifty Key Theatre Directors. London and New York, Ed. Routledge, Taylor and Francis Group, 2005.

[3] A kötet is ékezet nélkül közli a nevét, és nem így: Nekrošius. Más rendezőkét viszont ékezettel közli, pl.: André Antoine, Lluís Pasqual.

[4] Ez a tudománynépszerűsítőnek is tekinthető kötet nem egyedülálló a román piacon. 2012-ben a bukaresti Nemira Kiadónál megjelent egy másik, nagyon hasonló színházi könyv. (Szintén Cristina Modreanu fordította, partnere ezúttal Ilinca Tamara Todoru volt.) A Paul Allain és Jen Harvie által szerkesztett Ghidul Routledge de teatru si performance első felében szintén színházi alkotók néhány oldalas bemutatása és könyvészeti lista található. A könyv második részében színházi „események”, pl. híres előadások és színdarabok bemutatása sorjázik. A harmadik rész színházi fogalmakat magyaráz. Ez itt már tehát egy másik recenziónk által bemutatott kötethez, Barba színházi szótárához hasonlít. (Szerk. megj.)