Jászay Tamás: Túlélési gyakorlatok

Jászay Tamás: Túlélési gyakorlatok

A Játéktér 2013. őszi számából

Fotó: Kulcsár Igor

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Egy & Más Vándorszínház, Lendva

Színházat csinálni kisebbségben mindenütt kihívás, de különösen megnehezíti az alkotók dolgát, ha kitartó munkájuk ellenére nem irányul rájuk az őket megillető minimális szakmai figyelem. Nem akarom magunkat, a kritikusokat mentegetni, se anyagi, se személyes indokokat hozni, az alábbi cikk mindenesetre amellett, hogy egy remek előadásról szóló beszámoló, egyben e tartozás lerovása és főhajtás az elkötelezett alkotók mellett, határokon innen és túl.

Mert a szlovéniai Lendván és – mint a neve is mutatja – környékén működő Egy & Más Vándorszínház a minőségi színházcsinálás elkötelezettje. A tizenegyezer lelket számláló település Nagykanizsa és Muraszombat között fekszik, a magyar határtól kőhajításnyira. Tíz éve lakosságának úgy negyven százaléka vallotta magát magyarnak, vagyis körülbelül és legfeljebb négyezer főnek készül itt színház, ám az évek során rendszeressé vált tájolással jóval nagyobb tömegeket érnek el az alkotók. Állandó játszóhelyük is van, ami nagy dolog: a Lendvai Színház- és Hangversenyteremben egyszerre több mint négyszáz érdeklődő tud helyet foglalni.

Lendván jó ideig nem létezett se diákszínjátszás, se amatőr színjátszás. A Diáxínpad nevű formáció szerelemből alakult meg, s a játszók szép eredményeket értek el, köszönhetően saját elszántságuknak és a velük dolgozó elhivatott rendezőknek. Időközben azonban a tagokból egyetemisták lettek, a korosztályi „kikötés” zárójelbe került, fiatalabbak, idősebbek is csatlakoztak a csapathoz, olyanok, akik számára fontos lett a helyi közösség kulturális életében való aktív részvétel: 2009-ben hivatalosan is megszületett az Egy & Más Vándorszínház.

Az elmúlt években Szloboda Tibor és Mess Attila felváltva és rendszeresen dolgozott a ma már két tucat tagot számláló társulattal, mely évi egy premiert tart. Darabválasztásaikat jól érzékelhetően a minőségi szórakoztatás elve határozza meg, vagyis olyan szövegekkel dolgoznak, amelyek viszonylag könnyen utat találnak a közönséghez, ugyanakkor a játszók számára is biztosítják a fejlődési, tanulási lehetőséget. Goldoni A hazugja (2009, r.: Szloboda Tibor) után jött Tasnádi Istvántól a Titanic vízirevű (2010, r.: Mess Attila), majd Kornis Mihály Körmagyarja (2011, r.: Szloboda Tibor) és Ken Kesey-től a Száll a kakukk fészkére (2012, r.: Mess Attila). A 2013-as zenés bemutatót, a Cabaret-t újra Szloboda jegyzi. Az imént sorolt szempontokon túl van még egy momentum, amely meghatározója az itteni bemutatóknak: a játszók megkeresik és megtalálják a párhuzamokat, hasonlóságokat saját életük és a darabban játszott figurák, ott megidézett helyzetek között. Pontosítok: ne szolgai másolást vagy olcsó utánzást képzeljünk el, inkább mélyre menő, valóságos elemzést, melynek segítségével kiderül, hogy nincs is olyan sok különbség a muravidéki jelenvalóság és adott esetben egy másik kontinensen, másik korban játszódó történet között…

A Száll a kakukk fészkére esetében is ez tör­tént: a közismert szüzsének a játszókhoz való alakítása-formálása adja meg az előadás igazi értékét. Ken Kesey fél évszázados regénye osz­tatlan sikert aratott filmvásznon és színpadon egyaránt: Miloš Forman 1975-ös, öt Oscar-díjjal jutalmazott filmje tette világhírűvé a témát, de a regény publikálása után egy évvel, 1963-ban már a Broadway-en is telt házakat vonzott a színházi változat. Az oregoni elmegyógyintézetben zaj­ló sokszereplős kamaradrámában a megrög­zött szabadságharcos Randle McMurphy és a démoni Mildred Ratched főnővér párharcának vagyunk a tanúi, amit a bentlakókkal együtt szurkolhatunk és izgulhatunk végig. Az alapanyag amilyen hálás, legalább annyi buktatót rejt ma­gában: az őrület kliséit bárki megmutatja, de annak mélyrétegeit színpadon ábrázolni életve­szélyes mutatvány. Főleg akkor, ha a figyelme­sebb olvasás során kiderül, hogy tulajdonkép­pen ebben a bolondokházában nincsenek is bolondok…

És ez már Mess Attila elgondolásához szervesen tartozó, értelmező elem: a rendező nem sétált be a kínálkozó zsákutcába, vagyis nem időzött azzal, hogy külsődleges, hamis jelzésekkel ábrázol­ja a mentálisan sérült bentlakók pszichéjét. Ehelyett egészséges embereknek tekinti őket, akikkel ugyan van valami bibi, de hát egyrészt kivel nincs, másrészt gyorsan világos lesz, hogy az intézetre a lakói menedékhelyként tekintenek: egy olyan védett, zárt állomás ez, ahová a külvilág zaja és ingerei nem, illetve csak nagyon megszűrve hatolnak be. (És így lesz több egyszerű poénnál az a húzás is, aminek köszönhetően mi, nézők szintén „ápoltak” leszünk: míg a színpadon lévők az akut betegek, mi a krónikusak vagyunk. No igen.) Menedéket keres a főszereplő McMurphy is, igaz, másfajtát és más megfontolásból: az újabb börtönbüntetést elkerülendő vonul be az intézetbe, ezzel azonnal felborítva és aláásva a Ratched főnővér válogatott módszerei révén jó ideje sikeresen fenntartott rendet.

A lendvai előadás fő témája pedig ez lesz: a rend és a káosz, az egyszemélyi hatalom és az elnyomott tömeg viszonya, ami tényleg független kortól és országnévtől. Az pedig már a játszók bravúrja, hogy nem didaktikus osztályelméletet kapunk, hanem élő, érzelemgazdag játékot, tűpon­tos szituációkat és világos viszonyrendszert. A hierarchia amúgy is meghatározója egy ilyen intézménynek, a monoton napi rutin szinte csak kötelező elemekből épül fel: mindenki tudja, mikor hol a helye és mi a dolga. A nyitóképben az alá-fölérendeltségi viszonyháló rajzolódik fel érzékletesen a testbeszéd, a gesztusok, az érintések, a csengő hangjára alig, de azért észrevehetően összerezzenő testek révén. Ratched főnővér (Vörös Piroska) kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen: az a típusú ember, akire se könyörgés, se fenyegetés nem hat, teljhatalmával tisztában van, és minden rezdülé­séből világos, hogy mennyire élvezi azt, hogy ő itt a főnök, és senki más. A „betegek” már kiismerték a hónapok(?), évek(?) során, mostanra valamifajta nyugalmi állapot állt be, hiszen rájöttek, hogy ha egyszerűen megcsinálják, amit a nagyfőnök követel, békén hagyja őket.

A kényes egyensúly elve alapján működő rendszer számára a legfőbb veszélyforrást éppen ezért egy kívülről érkező elem jelenti. McMurphy (Kovács Sándor) robbanásszerű antréja botrányos: szó szerint kizárja a kórteremből a nem csak testben lassú ápolót, ezzel rögtön felbolydítva a közösség leszabályozott életét. A dúvad McMurphy-től először zavarba jönnek az ápoltak, majd elbizonytalanodnak, hogy mi is lenne a helyes viselkedés vele szemben, aztán a félelmüket legyőzi a kíváncsiságuk, a végeredményt pedig, vagyis hogy a bűnbe viszi őket, már kifejezetten élvezik. McMurphy ugyanis gátlástalanul létezik ebben a világban, az örök ellenzéki, a megtestesült rendszerellenesség: a kihágással, a nevetéssel, a trágárságokkal (csupa karneváli elem!) egyetlen dologra akarja felhívni az eltunyult figyelmet. A betegeket minden létező eszközzel szembesíteni akarja azzal, hogyan él­nek, és mit kellene tenniük, hogy ezen változtassanak. Ezek után pedig a betegek pártján álló, ám a főnővérrel szemben esélytelen doktornő mondatára – „Ez az osztály a társadalom kicsiben” – csak bólogatni tudunk.

Amilyen gyorsan felskiccelik az intézet belső viszonyait, olyan sebesen születik és izmosodik a konfliktus antagonisztikus ellentétté a főnővér és az új beteg között. Míg azonban McMurphy a de­mokrácia szélsőséges elkötelezettje, addig Ratched a parancsuralmi rendszer híve, hiszen őt is az juttatta a csúcsra. Többmenetes mérkőzés kezdődik közte és McMurphy között, aminek a betegek tanúi, eszközei, résztvevői, mindenesetre ide-oda sodródnak a két fél között. A főnővér tekintélyével és pozíciójával, McMurphy érvekkel és érzelmi zsarolással állítaná őket a maga oldalára.

Kisebb győzelemnek tűnik a délutáni tévénézésről történő szavazás, amikor a színpadon lévők egyértelműen a közös szórakozás mellett foglalnak állást. A főnővér gúnyosan mutat ránk, nézőkre: mi nem szavaztunk, tehát nincs meg a többségi akarat. Megrendítő pillanat, amikor a betegek erre a kikapcsolt tévét kezdik el „nézni”, hangosan és boldogan kommentálva a láthatatlan focimeccset, miközben a főnővért elönti a méreg. Itt úgy tűnik, mégiscsak jó tanítványai McMurphy-nek: végre megértették, és sikerrel alkalmazzák a játék szabályait. Ráadásul ezen a ponton kvázi őrültként kezdenek el viselkedni: normalitás és őrület határai hirtelen áttetszővé válnak.

A másik csúcspont a magában bizonytalan Billy (Kovács Álmos) elleni „merénylet”: McMurphy egy utcalányt csempész be az intézetbe, akivel kellemes órákat tölt a felnőtt férfivé változó fiú. A csodálatos éjszaka után mintha kicserélték volna: magabiztos, határozott lesz, együtt reménykedünk, hogy a főnővérrel is szembe mer szállni, aki azonban másodpercek alatt töri szét az illúzióinkat. Minden megjegyzése késhegyként hatol a fiú bőre alá, aki a szemünk előtt változik vissza dadogós, senkiben-semmiben nem bízó, szerencsétlen kölyökké. A fő tanulság: csatát ugyan lehet nyerni, de ezt a háborút bizony eleve vesztes pozícióból indította McMurphy.

A lendvai előadás fő erénye azon túl, hogy az alapanyag komplex, hiányérzetet nem hagyó elemzését hajtották végre az alkotók, elsősorban az érett társulati munka (az említettek mellett: Berden Márk, Štampah Mihály, Šooš Mihael, Martin Kristina, Kolosa Tanja, Baša Malvina, Gönc Laura, Nad Éva, Štampah Matyi) és a legapróbb momentumokig átgondolt, precíz kivitelezés, ami a látványvilágról épp úgy elmondható, mint az ihletett, őszinte színészi játékról. Egy feladatunk maradt csupán a végére: egy kicsit jobban odafigyelni ezután a lendvai színjátszókra.

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Rendező: Mess Attila. Szereplők: Kovács Sándor, Vörös Piroska, Berden Márk, Štampah Misi, Šooš Mihael-Misi, Kovács Álmos, Martin Kristina, Kolosa Tanja, Baša Malvina, Gönc Laura, Nad Éva, Štampah Matyi