Jankó Szép Yvette: Vikctrac, avagy a szöveguralom
A Játéktér 2014. tavaszi számából
Fotó: Biró István
Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom. Kolozsvári Állami Magyar Színház
„Több, mint gyerekjáték”, „mestermű”, „nem könnyű falat”, „elkésett polgárpukkasztó avantgárd” bohóckodás, „megkerülhetetlen, monumentális alkotás”, „valódi sebészeti beavatkozás” – e pár kiragadott idézetből is látszik, milyen radikális véleményeket generált az idők folyamán Roger Vitrac nem épp problémátlan műfajiságú darabja, a Viktor, avagy a gyermekuralom. Könyvtárnyi irodalma nem gyűlt ugyan össze, de 1928-as párizsi ősbemutatója óta csöndben kanonizálódott, s mára már avantgárd klasszikusnak számít, legalábbis a többé-kevésbé vájt fülű színházi és olvasóközönség köreiben.
Ama gótikusszínházi legenda létezésében, miszerint valamiféle átok ül Vitrac darabján, s elismertsége ellenére sem aratott egyetlen színpadi változata sem sikert, nincs okunk kételkedni, főleg ha Silviu Purcărete, az immár élő legendának számító rendező és a kolozsvári színház mitizálódófélben levő csapata perpetuálja ezt a hiedelmet. Azt azonban nem árt megjegyezni, hogy a zajos közönségsiker korántsem lehetett cél Vitrac, e kiátkozott szürrealista, a kegyetlen színházesztétikai ideológiájáról híres Antonin Artaud alkotótársa számára. A boncolás sikerét sem a hozzá asszisztálók tapsán szokás lemérni. Márpedig a Viktor, avagy a gyermekuralom egyfajta élveboncolási művelethez hasonlít. A jól megcsinált kispolgári komédia anatómiája gyomorforgató nyerseséggel tárul fel, és esik szét benne darabjaira Vitrac bonckésének nyomán. A jól bevált, klónozható vígjáték-organizmus nemcsak élettelenné, hanem végképp működésképtelenné, abszurd szó- és tetthalmazzá válik ebben a minden tekintéllyel és intézménnyel kegyetlenül leszámoló műben.
Első pillantásra nem könnyű felfogni, mi történik, mi mozgatja a szereplőket ebben a darabban, nyilatkozták bemutató után a kolozsvári előadás színészei. Mégis fel kellett és fel lehetett építeni ezeket a figurákat, hogy aztán a nézők szeme láttára hulljanak szét, beleződjenek ki, forduljanak ki konstruált önmagukból, váljanak veszélytelenül átlátszóból nyugtalanítóan átláthatatlanná. „Őrült beszéd: de van benne rendszer”, mondhatnánk egy évszázadokkal Vitrac előtt királydrámát egzisztencializmusba oltó drámaíró szavaival. Vitrac Viktorja a nyárspolgári miliőben jászódó, kisszerű félrelépés-történeteket drámai konfliktussá avató darabok konvenciói közé ülteti el az önpusztító anarchia magját a létén töprengő kilencéves, 181 cm magas „kisfiú” címszereplő személyében.
A műsorfüzetbeli tájékoztató szöveg enyhe következetlensége dacára, hogy ti. szürrealistának kell-e tartanunk Vitrac drámáját vagy sem, a függöny felemelkedtével eloszlik minden kétségünk. Szédítően mély, szürrealisztikus perspektíva tárul a szemünk elé. A Dragoş Buhagiar tervezte álombéli szobabelső sejtelmes, kékesszürke félhomályban úszik a gomolyfelhős eget utánzó mennyezet alatt. A valószerűtlenül mélyre varázsolt hátsó fal a különös jelenségek síkja (pontosabban a cselekmény konvenciói szerint normálisnak számító különösnél is különösebbeké), melyek fölülírják az addigi játékszabályokat, idézőjelbe téve a színpaddobozban zajló eseményeket, figyelmeztetve azok színjáték voltára. Hogy mi minden történik ezzel a fallal? Ha akar, kettészakad vagy eltűnik, és hipnotikusan pörgő korongnak adja át a helyét, de az ebben a síkban nyíló fényfolyosón át kerekezik be hordágy/boncasztalon a halál doktorszerű követe is.
A díszlet optikai csalókaságát többször tudatosan leplezik le a szereplők, közülük is különös előszeretettel Viktor, amikor hanyagul a hátsó ajtók egyikének tetejére könyököl. És nem az ég szakad a darab közepe táján, egy groteszk dramaturgiai holtponton szereplőink fejére, hanem a perspektivikusan szűkülő dobozdíszlet hátsó fala, hogy – á la deus ex machina – színre léphessen a darab kollektív látomáshoz hasonlatos szereplője, a szellentődíva, Ida Mortemart (Kézdi Imola).
A szervesen alakuló, csonkolódó, elszennyesedő, majd szennyét kiürítő díszlet tehát nemcsak passzív tere az előttünk kibontakozó rémrealisztikus eseményeknek, hanem érzékeinket aktívan manipuláló szereplője is. Ezt az op-artos kukucskáló színpadteret a nézők irányából vaskos képkeret határolja. (Apropó, az Artaud rendezte 1928-as bemutatón a képes dokumentumok tanúsága szerint üres képkeretek alkottak átlátszó „függönyt” a színpad előtt, önnön voyeurségükre figyelmeztetve a nézőket.) A szereplők közül láthatólag csak Viktor (Dimény Áron) és Eszter (Albert Csilla), a két gyerek van tudatában e ráma létezésének. Ők bújnak mögé, ülnek rá, tornáznak rajta, s lógnak ki időnként ebből a keretből.
A képráma és a még fel nem emelt függöny közötti szűk mezsgyén játszódik az előadás két részét megelőző elő- és közjáték is, melyeknek cinkos tanúi vagyunk. Előbb a Molnár Levente által megszemélyesített különös, androgün lény, majd, a második rész kezdete előtt Viktor apja készít ki gyanús összetételű italt, feltételezhetően Viktor számára. Az első, szemünk láttára elfogyasztott pohártól nyílik ki talán annyira a csipája a kis híján kilencéves főhősnek, aki, saját bevallása szerint, addigi életében semmi kifogásolhatót nem tett, hogy az már az őrülettel határos? – spekulálhatunk. (E varázsitaltól nő óriásira pillanatok alatt, mint Alice?) Spekulációink jogosságát erősíti, hogy a második rész előtt az apa, Károly (Bogdán Zsolt), afféle Claudiusként készít méregpoharat… vagy csak ópiumos kábító italt, mint arra később a szöveg is utal? Nem tudjuk meg. De a függöny felgördülése után eluralkodó káosz, a Viktor haláltusájában csúcsosodó hagymázas eseményláncolat, így vagy úgy, e némajátékként előadott „méregkeverés” következményének tűnik. Viktor, az egyszerre kicsi és nagy manipulátor, aki a darab során mindenkit kénye-kedvére táncoltat, a rendezői koncepció szerint talán maga is csak tudatmódosító szerek befolyása alatt áló bábu, vagy inkább időzített bomba mások (a néma hölgy/úr, az apa és a „méregkeverésnél” tanúskodó anya) kezében… Most álljunk meg! Nézőként kissé zavar ez a felhívás túlinterpretálásra. A rendezés ezekkel a kis játékokkal Viktort és a körülötte sorra robbanó konfliktusokat ravaszul, de kissé öncélúan a képkeret túloldalán zajló darabba zárja, motivációit túlmagyarázza, a nézőt felesleges fejtörésre készteti, miközben az értelmezési lehetőségek és intertextuális asszociációk túlkínálatval áll amúgy is szemben. Hogy ti. mit lásson e valaha tabudöntögető, mára már csak szemtelenül intelligens darabban: önéletrajzi elemekkel tűzdelt társadalmi, történelmi és morális parabolát, radikális huszadik századi Hamlet-átiratot/Oidipusz- történetvariációt, a francia Új Színház irányzatát megelőlegező protoabszurd tragikomédiát, egzisztenciálfilozofikus ősthrillert vagy a színházi szürrealizmus (eleve sikertelenségre ítélt) önmegsemmisítő kísérletét, forradalmi kiáltványt? Esetleg mindezeket együtt, bámulatra méltó formaérzékkel és polimorf perverzióval eggyé komponálva?
És ki vagy mi ez a Viktor? Vitrac ifjúkori önarcképe? Az anagrammaszerű név és a darab cselekményének groteszkül túldeterminált datálása legalábbis erre utalnak: 1909-ben járunk, amikor mind a huszadik század, mind Roger Vitrac kilencesztendős, még semmi jóvátehetetlen nem történt egyikük életében sem, de gyülekeznek a viharfelhők az önelégült polgári berendezkedés egén.
Ekkor, 1909. szeptember 12-én, este 8 és fél tizenkettő között kerül sor Viktor egyszemélyes forradalmára és enyhén misztikus mártírhalálára. A mintagyerek főhős születésnapja estéjén eldönti, hogy (a Paumelle család normái, hazug kettős erkölcse szerint) gazember lesz. A szomszéd kislányt, Esztert, ezt a hatéves Ophéliát, eddigi játszótársát „kolostorba” küldi, azaz pontosabban macskát simogatni, felebarátját szeretni, szót fogadni, míg jó feleség és jó anya nem lesz. Ezek után pedig kegyetlen, manipulatív játékaival módszeresen gyötörni kezdi házasságtörő apját, efölött szemet hunyó anyját, a kéjsóvár, kislányát szadista gyönyörrel pofozó szomszédasszony-szeretőt, annak e felszarvazás-történettől már többé-kevésbé eszét vesztett férjét, és picit a gazdáinak kiszolgáltatott teltkarcsú cselédet is. A jól nevelt kisfiú egyszer csak nem tud, azaz nem akar „viselkedni” többé, mintegy varázsütésre kivész belőle minden jóérzés, tisztelet, félelem, naivitás, szociabilitás, egyszóval minden gyerekszerű. „Nincs itt semmiféle gyerek! Sosem is volt!”, mondja is magáról az első jelenetben Lilinek, a döbbent cselédnek, aki meglátja benne az amorális szörnyeteget, és bölcsen úgy dönt, nem konfrontálódik vele, hanem kivárja minden ámokfutás végét… és valóban az övé lesz az utolsó szó.
A többiek viszont (a kispolgári születésnapi zsúrokhoz tartozó kellékként jelen levő Louségur tábornokkal egyetemben) részeseivé válnak e Viktor rendezte szürrealisztikus misztériumjátéknak, mely egyre bennebb vezet bennünket a polgárcsalád szentélyébe, azaz otthonába: az ebédlőből a szalonon át a hálószobába. Az értékek és konvenciók elbizonytalanodásától, a tabuk ledöntögetésétől (vázatörés, a házasságtörés leleplezése a papás-mamás egérfogó-jelenettel) a kódoltan orgiasztikus beavatásig (találkozás Ida Mortemart-ral), majd a hosszú, könyörtelen kínzatásig és halálig (hasfájás, megveretés, agónia, halál).
A kolozsvári társulat e hármas tagolás helyett a manapság szinte kötelező egyszünetes konvenció szerint két, izgalmasan aszimmetrikus részben játssza a darabot. Az első rész versbetétekkel megszakított prózája után, a (harmadik felvonásnak megfelelő) második részben énekbeszédre váltanak a szereplők. A Vasile Şirli zenéjére elzengett párbeszéd egyszerre énektechnikailag komoly kihívást jelentő kortárs opera és önmaga paródiája. Purcărete rendezői intuíciója szerint itt már csak az operai beszédmód emelheti el a vitraci szöveget, fokozhatja a végletekig az elhangzó mondatok átlátszatlanságát.
A kettős tagolást és radikális beszédmódbeli váltást Viktor színeváltozása is indokolttá teszi. Az első két felvonás mindent felforgató kiskirálya az utolsó részben háttérbe (saját szobájába) vonul, bár időről időre figyelmezteti egyre eszelősebben viselkedő szüleit – és persze a nézőt is – arra, hogy végig szenvedő fültanúja az eseményeknek, kínzóból kínzottá, üldöző/ítéletvégrehajtóból áldozattá lesz.
Rendkívül érzékletes képekké fogalmazza az előadás a Viktor által a cselekmény három és fél órája során bejárt körkörös utat, egy teljes életciklust. Az előadás kezdetén hordágy/boncasztalon fekvő súlyos, kórosnak ható, lecsupaszított test rövidnadrágos kisfiúvá öltöztettetik (alkatilag telitalálat Dimény Áron erre a végletesen sokarcú szerepre), hogy aztán hol összemenjen, hol óriásira nőjön ebben a csalóka perspektívájú térben. Az őt pacigoltató Louségur törpesége ellenpontozza és erősíti Viktor óriásságát. A tábornok szintén radikális termetmódosításon megy keresztül: első futólagos megjelenése után groteszk gnómként tér vissza a cselédszoba irányából.
Viktor kicsiség–nagyság közötti oszcillálása a hátsó fal kettészakadásával megszűnik. Túlméretezettsége a repedésen belibbenő Ida Mortemart elegáns törékenységéhez arányítva szúrja immár a szemünket az abszurdból altesti komikusba, majd szinte erotikusba hajló jelenetsorban. A titokzatos szellentő hölgy Purcărete víziójában övén borotvával lejt be a Paumelle család szalonjába és Viktor ébredező, kielégítetlen szexuális fantáziájának tartományába. A filmes szürrealizmus emblematikus szemfelmetszés-képsorát Az andalúziai kutyából (mely szinte egyidős Vitrac darabjával) a kettesben maradó Ida és Viktor intim jelenetében a szexuális beavatás képi allegóriájaként idézi az előadás. Viktor, aki ebben a jelenetben kortalan kamasz, saját becslése szerint akár százöt éves is lehet, háztartáson belüli voyeur-élményei ellenére sincs tisztában azzal, hogyan kell „szerelmeskedni”. Ida, ez a Vitrac által „modernkori szfinxnek” nevezett, égből pottyant, rothadásszagú jelenés, aki egy borotvalendítéssel a szó szoros és átvitt értelmében felnyitja a kilencéves mindentudó szemét (tovább építve ezzel az Oidipusz-párhuzamot). Ám Viktor elégedetlen a válasszal, és a köztük kialakult bizalmas viszonyba belerondítva vásott kölyökszörnyeteggé vedlik újra. Ezzel kiüldözi világából e fing-szfinxet, hogy ezután önnön megváltó halálára koncentrálhasson.
A színpad közepére helyezett hitvesi ágyban és körülötte játszódó egész, eszelősen szórakoztató második rész egy (operásan kitartott) haldoklási jelenet, illetve annak elkendőzése. Egyszerre fájdalmasan életszerű és mesterkélten ritualisztikus az, ahogy a szülők – akiknek szemünk előtt, a nyílt színen megy el az eszük – reagálnak, azaz fütyülnek kegyvesztett fiuk szenvedésére (Bogdán Zsolt és Kató Emőke bravúrduettje ez). A ionescói abszurd sokat emlegetett realizmusa juthat róla eszünkbe.
És hogy a kör bezáruljon, a szfinxet megfutamító, a családi szennyest önpusztítás árán is kiteregető Oidipusz-Viktor végül újra a boncasztalon végzi, hogy „makacs gyerek módjára” belehaljon az Egyedüllét filozófiai kérdésének megfejtésébe (sic!), azaz az Egyedüllét „harmadik és utolsó” mozgatórugójának felfedezésébe, mely a Halál.
Viktor tehát a Halálba hal bele a tehetetlen doktor és utolsó szavain hitetlenkedve csüggő édesanyja kezei között, hogy aztán a többi színen levő Viktor is (hisz Laiosz-Károly nem sokkal korábban döbbent rá: „Mi magunk is Viktorok vagyunk. Mindenki Viktor!”) kövesse őt az egyedüllétbe kódolt halálba. Ezek után, a hullahegyek fölött egyedül talpon maradó Viktormás, Lili szájából elhangzó vitraci fricskával („Hisz ez tragédia!”) lehull a függöny. Minden a helyére kattan, tökéletes kis szerkezetté áll össze ez a Purcărete-féle Viktor-adaptáció. Még az Albert Csilla alakjában az előadás legnyugtalanítóbb szereplőjévé növő Eszter is megkeresi ebben a változatban azt a halált, amelybe Viktor után belehalhat. Méltó „hommage”, cizellált műtárgy, valóságos sèvres-i váza ez az előadás, melyet a ritka, exkluzív Vitrac-rendezések vitrinjébe helyezhetünk… mégis marad a nagy kereten kívül üldögélő nézőben valami elfojtandó zsigeri hiányérzet, amiért hímes tojásként kezelték, és nem záp- vagy épp pacitojásként vágták hozzánk ezt az anarchisztikus (avagy csak annak képzelt?), Artaud próbáját is kiállt színdarabot. Hm-hm… Éljenek hát a remekművek, és haljanak a Viktorok halálnak halálával.
Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyermekuralom.
Rendező: Silviu Purcărete. Díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar. Zeneszerző: Vasile Şirli. Szereplők: Dimény Áron, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Varga Csilla, Albert Csilla, Szűcs Ervin, Vindis Andrea, Biró József, Kézdi Imola, Molnár Levente.
