Jankó Szép Yvette: Hajrá, Oidipusz, király!

Oidipusz. Kolozsvári Állami Magyar Színház
A Játéktér 2022/2. számából
Fotók: Biró István

„Mindent megfordít, de maga ugyanaz marad” – toldja meg Tiréziász, a thébai jós a jól ismert, rejtvényszámba menő próféciákat egy harmadik, jóslatszámba nemigen menő rejtvénnyel Robert Icke Oidipusz-drámájában. A vak jós harmadik rébuszának megfejtése akár maga Icke korszerűsített Szophoklész-átirata is lehetne. Megfordít vagy még inkább felforgat mindent: konzervatív, háziolvasmányszagú várakozásokat, nehezen követhető, verses szöveget, antikizáló örökérvényt, veretes nyelvezetet, mitikus történetet és szereplőgárdát, véres és intim jelenetektől mentes, kvázirituális megtisztulást; közben mégis ugyanaz marad: az apját megölő, anyját feleségül vevő, dagadt lábú rejtvényfejtő önleleplező nyomozásának zavarba ejtő tanulságokkal terhes meséje.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Oidipusz-előadásának drámai alapanyaga tehát egyfelől adaptáció, radikális újraírása az elsősorban Szophoklész mestertragédiájából ismert, de a freudi és poszt-freudi pszichológiában is fordulatos karriert befutott kitett gyermek történetének (Arisztotelésszel szólva: müthoszának), aki előre elrendelt sorsa elől menekülve sétál bele a végzet csapdájába. Másfelől nézve feszes szerkezetű, jól megcsinált krimitragédia – ha úgy tetszik: tragikrimi – aktuális politikai áthallásokkal és enyhén papírmasé-pszichológiájú figurákkal. Tulajdonképp azt az arisztotelészi elvet pörgeti maximumra, hogy a dráma nem megtörtént események utánzása, hanem olyanoké, amelyek „megtörténhetnek és lehetségesek”. Valamikor napjainkban, valahol egy eresztékeiben recsegő-ropogó nyugati liberális demokráciában. A kényszerűen nyilvánosságra hozott születési bizonyítványok, eltussolt pedofilbotrányok, a közélet megtisztítására felesküdő idealista politikus szélmalomharca és önnön hübriszének köszönhető bukása a közelmúlt és jelen valós eseményforgácsait idézik, ezzel kísértetiesen valószerűvé téve Icke Oidipuszát, bár korántsem dokumentarista valóságmásolattá. A brit szerző-újraíró által rendezett 2018-as amsterdami ősbemutató kapcsán olyan nyugati politikusok nevei (és kampányaik elemei) merültek fel párhuzamként, mint Barack Obama, Tony Blair, Boris Johnson és sokan mások, ugyanakkor a darabbéli elnevezések nem kényszermodernizálódtak, Oidipusz, Jokaszté, Kreón, Tirésziász és a többiek nem kaptak maibb címkét, polgári nevet. Egy elnökválasztás eredményvárójának hajrájára időzítve, egy konkrét helyhez nem rögzített kampányközpontba helyezve, a cselekmény és a szereplők (illetve a játékosan friss nyelvezet) egyrészt a merész aktualizáció és lokalizáció jeleit mutatja, másrészt nyilvánvaló benne az időtlenítés és konkrét helyhez nem kötés szándéka. A dramatikus szöveget jórészt szinte kottaként követő kolozsvári előadás ennek a viszonylagos aktualizációnak a csapdájába látszik esni. Mintha bedőlne a készen kapott (négyéves) maiságnak, (pedig négy év, különösen az utóbbi négy, nagy idő) és észre sem venné, hogy a darab naprakészsége szélsebesen avul, a szövegben felkínált lokalizáció pedig Kolozsvárról nézve távolítás: valahol a saját romlottságára vak, kiúttalan liberalizmusában fuldokló nyugaton történik mindez. Ezt húzzák alá az egykori Obama-kampányokat idéző plakátok és pólók, illetve az előadásban élő zenét szolgáltató színészegyüttes által Bruce Springsteen-es lendülettel játszott, elcsépeltségig ismert amerikai rockszámok. A rendező, Andrei Șerban, maga is tesz erre utalást az előadás igényes és praktikusan zsebre álló műsorfüzetében közölt interjúban. A társulat tagjaiból összeállt színészzenekar és az amerikai kampány-poprock sorsszerű találkozása volt ez a klasszikus végzettragédia leporolásán ügyködő rendezőlegenda koncepcionális boncasztalán. A mához való időbeli közelítés is relatív persze, hisz (több) évtizedes nosztalgiarock harsog a színpadról, és az utóbbi pár évünket meghatározó világjárvány aktualizációs ziccerét is tudatosan hagyja ki a színpadra alkalmazó. Nem ragály sújtja az országot Oidipusz darabkezdő (kampányzáró) beszéde szerint, hanem valami mindent átható mérgezettség, ökológiai helyett morális mellékzöngékkel terhelt, metaforikussá emelt betegség. Közöny és kihasználásra alkalmas passzivitás tehát az országra telepedő átok, hűen Icke 2018-as eredetijéhez. És ennek fényében különösen elgondolkodtató a kelet-közép-európai kontextusra való vonatkoztathatóság teljes hiánya, ami az előadás verbalitáson túli kódjait (vizuális és hangzásvilágát, a szereplők politikusi habitusát) illeti, hisz nem úgy tűnik egyébként, hogy az abszolút szöveghűség gúzsba kötné a kolozsvári színrevitelt. A műsorfüzetes interjú tanúsága szerint az élőben játszott zeneszámokon kívül egy teljes jelenet is újonnan került az előadásba, megbontva kissé az egyébként feszes drámai szerkesztést. A Jokasztét tizenhárom éves korában teherbe ejtő Láiosz pedofíliájának egyfajta előtörténeteként iktatták be az alkotók a thébai mondakör kevésbé ismert epizódját a megrontott és öngyilkosságba kergetett Khrüszipposzról, Láiosz egykori vendéglátójának fiáról, ám a zavaróan illusztratív némajátékkal kísért beszámoló erről az „ősbűnről” (mely a mitológiai hagyomány szerint átkot hozott a Labdakidákra) nem sokat tesz hozzá motivációk tekintetében az Icke által következetesen elvarázstalanított és gazdaságosan összefűzött cselekményhez. Az pedig, hogy az egyébként minden szerepet stabilan külön emberre osztó színrevitelben a korábban Tirésziászként prófétáló színész tűnik fel egyszeriben a múltbeli Láiosz szerepében, alighanem összezavarni alkalmas leginkább a hagyományos szereposztás-konvencióba kényelmesedett nézőt. A kizökkentés önmagában nem lenne tán ördögtől való, ha szándékoltan elidegenítő vagy (értelmezés)mozgósító gesztusról volna szó, ám a jelenet inkább a hátteret betöltő vetítővásznon megelevenedő és a színpad mélyén, élő szereplőkkel előadott illusztratív extrák sorába illeszkedik, melyekkel a szövegértés mellé kínál vizuális mankót a színpadtechnikai adottságokat maximálisan kihasználni igyekvő előadás. A néző teljes körű kiszolgálásban részesül: egyik pillanatban elmerülhet a fénnyel komponált „analóg” színpadképek letisztult szépségében, a következőben pedig zsöllyefotelében hátradőlve élvezheti a kizökkentő átállás nélkül teljes hangerőre kapcsoló koncert illúzióját, illetve azon sem kell sokat törnie a fejét, mi zajlott vajon Láiosz titkosított kiruccanásain, vagy hogyan csüngött a kötélen az öngyilkos fiú, és végül milyen koreografikus eleganciával lőtte halántékon magát a dráma derekán előrelátóan a fürdőszobaszekrénybe készített csehovi testőrpisztollyal a vérfertőzésre ráeszmélő Jokaszté. Ráadásul színházfogyasztónk mindezt két különböző szereposztásban is végignézheti, ha elsőre valahol elvesztette volna a fonalat, vagy egyszerűen kedve támad a körmönfont adaptációban rejlő ezernyi elménc kétértelműséget és intertextuális utalást egy újabb színházjegy áráért tovább fejtegetni, annak félillúziójába ringatva magát, hogy két különböző előadást lát. Hisz bizonyos értelemben kettőt is lát, kettőt az egyben. Az egyik legizgalmasabb szemfényfesztése talán épp ez Şerban Oidipuszának: ahogy felkínálja, hogy a két szereplőgárda játékát ne csak önmagukban, hanem egymás tükrében is szemléljük. Ezzel tovább sokszorozza a keresztbe-kasul utalások és megfeleltetések lehetőségeit, illetve a nyomozó-értelmezői feladatokat. Immár nem csupán a mítoszi, szophoklészi és ickei Oidipuszok, Iokaszték/Jokaszték, Kreónok között ingázik az intellektuális svédtornában kedvét lelő nézői figyelem, hanem a testi és színészi alkatukat, orgánumukat, tempójukat tekintve gondosan összeválogatott két főszereplőgárda (és a hozzájuk passzintva cserélgetett, keresztbeöltöztetett mellékalakok) szerepformálásának különbségeit is alkalma nyílik vizsgálni, az alakítások referencialitásától elvonatkoztatva. Vagy legalább egy-egy pillanatra zárójelbe téve azt, hogy utána akár újrareferencializálja, és a maguk kettősségében, hasadtságában lássa az azonos keretek közt két-két különböző színészi performanszként testet öltő skizoid figurákat: egy apát, aki fiú is, egy anyát, aki bántalmazott kislány, egy kampányfőnök-nagybácsit, aki potenciális csábító (a ragadozó Láiosz méltóbb utóda tehát az elnöki székben?). Bodolai Balázs kisfiúsabb, őszintébb, testvér-ikerfiaival egyenlő súlycsoportban kergetőző Oidipusza mellett Szűcs Erviné felnőttesebb, mesterkéltebb apafigura; Györgyjakab Enikő határozottságában is törékeny, kislányos Jokasztéjához képest Kató Emőkéé gesztusaiban is kimértebb, anyás-asszonyosabb. A kampányzenekar frontembereként is (mindkét szereposztásban) megmutatkozó Farkas Loránd laza Kreónjáról pedig – a görcsösebb, frusztráltabb alakot hozó Bács Miklóséval ellentétben – sokkal nehezebben hisszük el, hogy lelkiismeretes szorgalommal szolgálja Oidipusz megválasztását, és sokkal könnyebben azt, hogy nem kislányként tekint (sőt, alkalomadtán ráhajtani is képes) a saját, kihívóan okos és merész unokahúgára.

A sort folytathatnánk akár az egyfelől totyogva apáskodó, másfelől titkon szerelmes háttéralak, a testőr Corin (Dimény Áron és Viola Gábor) kétarcúságával, illetve a mindenben (össze)különböző ikerfiúk szerepében (Gedő Zsolt és Kiss Tamás) vagy az Oidipusz lázadó lányaként és gyanúsan odaadó asszisztenseként (Román Eszter és Tőtszegi Zsuzsa) egymást váltogató színészpárokkal. A „fiatalosra” fazonírozott előadás üde színfoltjait minden technikai erőfeszítés és akusztikus extra ellenére a színészek jelentik, akiknek gyakran sikerül ellensúlyozniuk a háttérvásznat minduntalan igénybe vevő videóvetítések üres illusztrativitását is. Fegyelmezetten hajtják végre a hézagmentesre cizellált rendezői koreográfiát, egy-egy markáns pillanat hangsúlyai mégis finoman eltolódnak szereposztástól függően. Például már csak a színésznők alkati különbsége miatt is más-más súllyal zuhan a földre a traumatikus emlékek felidézésének helyéül szolgáló (pszichológusi?) kanapé, attól függően, melyik Jokaszté borítja fel, hogy vallomásával aztán minden mást is feje tetejére állítson, ami addig adottnak és tán túl tökéletesnek tűnt.

Az egyéni színek ellenére az egységes tempót muszáj tartani, hisz a szophoklészi előképet követő analitikus dráma cselekménye valós időben játszódik: az elnökválasztás eredményének kihirdetésére való várakozás mindössze két és fél órája alatt (a végén egy kis kvázifilmes időcsavarral). Az egységes idő arisztotelészi elvét is maivá turbósítja a színpad fölött folyamatosan látható visszaszámlálás-jelző (a darabbéli szerzői utasításokhoz híven). A vörösen világító percekkel fogy el, semmisül meg mindaz, amire a szónak nem főnévi értelmében „király”Oidipusz egész idealista kampányát építette, és áll össze a néző fejében az Icke által precízen felépített, transzcendenciamentesen ketyegő óramű.

A mába átemelt tragikrimi nem kínál kétes értékű katarzist alámerülés útján a háziolvasmányhősök lábvizébe. Nincs ananké (ismerősebb kifejezéssel: fátum), jól bevált krimireceptek vannak, illetve a thrillerek és akciófilmek untig ismételt közhelye, ahogy a felhőtlen boldogságukat naivul kimutatni merészelő figurák kihívják maguk ellen a forgatókönyvíró vezérelte sorsot. Szegény Oidipusz és Jokaszté, mennyivel jobban tették volna, ha nem ilyen fáradságos-fárasztóan szerelmesek és hűségesek egymáshoz két évtizedes házasságuk során, gondolhatná a hollywoodi recepteken edződött-savanyodott néző. Kiábrándító a következtetés, de némi házastársi konfliktus ironikus módon megkímélhette volna tán őket és egész családjukat az őszinte kitárulkozás által elindított igazságlavinától, a kölcsönös elhallgatásban éldegélés a pusztulástól. Hogy mindez hogy hat a reménytelenül mérgezett társadalomra, arra a biztonságos távolságban halódóra, nem tudjuk meg. Ennek a színrevitelnek, úgy látszik, nem is dolga ezzel foglalkozni. Minden technikai truváj ellenére vérbeli polgári illúziószínházat láthattunk. Fő, hogy sokoldalúan szórakoztunk holmi túl sokat gondolkodó és lelkiző, jóemberkedő úri népek szánalmas illúzióinak bukásán.

Oidipusz. Kolozsvári Állami Magyar Színház. A bemutató dátuma: 2022. március 11–12. Író: Robert Icke (Szophoklész nyomán); Fordítás: Upor László; Rendezés és fényterv: Andrei Șerban; Dramaturg, a rendező munkatársa: Dana Dima; Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; A díszlet- és jelmeztervező asszisztense: Bocskai Gyopár; Videó: Radu Daniel; Rendezőasszisztens: Kovács Kinga; Előadásvezető: Zongor Réka; Szereplők: Szűcs Ervin / Bodolai Balázs, Kató Emőke / Györgyjakab Enikő, Bács Miklós / Farkas Loránd, Tordai Tekla / Kicsid Gizella, Viola Gábor / Váta Lóránd, Tőtszegi Zsuzsa, Román Eszter, Gedő Zsolt, Kiss Tamás, Dimény Áron, Fogarasi Alpár / Buzási András, Ferencz Ádám / Alex Hegheduș, Kovács László, Fehér Krisztina-Hanna, Kristály Petra-Panna; zenekar: Bajusz Gábor, Balla Szabolcs, Dubovan Viktor, Farkas Loránd, Kovács László, Viola Gábor.