Imecs-Magdó Levente: Moreno–Blatner-négykezes

Imecs-Magdó Levente: Moreno–Blatner-négykezes

A Játéktér 2014. téli számából

Adam Blatner A pszichodráma alapjai[1] című könyvéről

„Egy valóban hasznos eljárás célpontja nem lehet kevesebb, mint az embe­riség egésze.” „A jó eszköz az, amely sokféle összefüggésben használható fel az emberiség szolgálatában.” (9.) Ez a „valóban hasznos el­járás”, ez a „jó eszköz” a pszichodráma – vallja Jacob Levy Moreno és Adam Blatner. Az első idézet Morenótól, a pszichodráma feltalálójától származik, a második Blatnertől, aki korunk egyik legkiválóbb dramatistája és teoretikusa, a morenói életmű újraértelmezője. Könyvében arra tesz kísérletet, hogy eme nagyvonalú kije­lentéseket igazolja.

Mi is tulajdonképpen ez a „hasznos eljá­rás”, ez a „jó eszköz”? A pszichodráma a pszi­chológiai és a szociális problémák feltárásá­nak azon módszere, amely a problémát nem elmondatja, hanem eljátszatja a résztvevőkkel. (14.) A pszichodráma alapjai című kötet alcíme Történet, elmélet, gyakorlat, és bár a 21 feje­zetre történő felosztás során nem találkozunk így ezzel a kategorizálással, a könyv e három irányból vezet be a pszichodráma világába. A fejezetekben számtalan témát részletez a szerző, melyekre nincs módunk hiánytalanul kitérni: elsősorban azokat a kérdésköröket ismertetjük, amelyek a módszer fő irányelveit mutatják be, és amelyek – érdeklődési körünk­nek megfelelően – párhuzamba állíthatóak a színházzal.

A történeti rész már az általános bevezető­ben elkezdődik: a pszichodráma a 20. század elején, az egyre elterjedtebb pszichoanalízis ár­nyékában fejlődött ki, olyan elemekkel bővítve az analízis bevált modelljét, mint a tér, az akció vagy a képzelőerő. A pszichodráma a nevét és a szóhasználatát is a színházi zsargonból köl­csönözte, hiszen Moreno színházi megfigye­lések és kísérletek során jutott el a módszer alapjaihoz. A szerző hosszan ismerteti e jelen­tős személyiség ellentmondásos életpályáját, akinek korát megelőző gondolatait elismeri, de a posztmodern ember kritikai magatartásával elemzi. Ki is volt Jacob Levy Moreno?

1889-ben egy zsidó család gyermeke­ként született Bukarestben, innen vándorolt ki Bécsbe – ahol tanulmányait is végezte –, majd az Egyesült Államokba. Az öreg konti­nensen kezdett el érdeklődni a színház iránt, majd 1921-ben megalapította a Rögtönzések Színházát. Színházi kísérletei során fedezte fel a játék felszabadító hatását: a pszichodrámában is ezáltal kerülnek feldolgozásra a problémák. Mindehhez a biztonságot a „mintha-keret” biztosítja – mennyire hasonlít ez a megneve­zés a Morenóval kortárs színészpedagógus, Sztanyiszlavszkij által bevezetett „mágikus ha” fogalmához. Hibázni lehet – hányszor hangzik el ez egy színházi próbán –, mert a „mintha-ke­ret”-nek köszönhetően a hibák következménye nem ugyanaz, mint az életben. Ez teremt alkal­mat a játékra. (10.)

Két tőről fakad az új módszer: a –dráma rész színházi eredete megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor a pszicho- résznek is Moreno ko­rai munkásságában kereshetjük a gyökerét. A „személyközi kapcsolatok” és a „csoportdi­namika” kifejezéseket Moreno használta elő­ször, lefektetve ezzel számos csoportterápiás foglalkozás alapját. (134.) Egy forradalmian új módszert talált tehát ki, melyet – mint az első bekezdésben olvashatjuk – az emberi­ség teljességének gyógyítására szánt; Blatner szerint épp ez a büszkeség volt az oka, hogy a feltaláló évtizedeken keresztül kisajátította találmányát, meggátolva ezzel az elterjedését.

A kötet egyik legérdekesebb része, az al­cím elmélet kategóriájába illően, részletesen tárgyalja a pszichodráma filozófiai gyökereit. Blatner szerint a modernből a posztmodernbe való átlépés egyik mozgatórugója az egzisz­tencializmus, mely a fenomenológia módszer­tanát felhasználva a szubjektív megtapaszta­lást valóságnak tekinti, szemben a modernista felfogás túlzott racionalizmusával. Az egzisz­tencialisták szerint az ember képes új lehető­ségeket teremteni, vagyis a kreativitás kulcsfo­galom. (48.) A kreativitásnak és az azt létrehívó spontaneitásnak egyébként külön-külön feje­zetet szentel a szerző, aki e két elemnek a gyerekkorból a felnőttkorba való átemelését a pszichodráma és tágabb értelemben a mo­dern kori gondolkodás egyik legfontosabb fel­adatának tekinti. Színészszemmel (e recenzió írója ugyanis színész) különösen érdekes az egykor színházi fogalmakat egy terápiás mód­szertanban viszontlátni úgy, hogy azok akár a mindenkori színészképzésbe visszatérve is hasznosíthatóak volnának.

Az egzisztencialista és fenomenológiai el­vek hatására született meg Moreno egyik leg­érdekesebb fogalma: a realitástöbblet. Ennek értelmében a szubjektivitás is a tényleges va­lóság része, és ez úgy csapódik le a pszicho­dramatikus gyakorlatban, hogy az eseménye­ket továbbgondolva a vágyakat, álmokat vagy bizonyos események lehetséges pozitív végki­menetelét játsszák el a résztvevők. Ez általá­ban katarzishoz vezet, amely gyógyító hatású; nagyrészt ebben rejlik a pszichodráma terápiás használhatósága. Moreno az elméleti munkái­ban odáig merészkedik, hogy a realitástöbb­letben megtapasztalható valóság igazibb, mint a tulajdonképpeni objektív valóság; Blatner szerint legalábbis hasznosabb a terápia szem­pontjából.

A Jártasságok tanulása című fejezet át­menetet képez a könyv elméleti és gyakorlati része között, arra fektetve a hangsúlyt, hogy a pszichodráma miként alkalmazható a cso­portfoglalkozáson kívül, milyen, a mindennapi életben is hasznos jártasságok sajátíthatók el általa. A szerző terápiaszemléletét jól tükrö­zi ez a fejezet, hiszen a könyvben többször felhívja az olvasó figyelmét, hogy a módszer csak a gyakorlatban tanulható. Itt emelnénk ki a metaszerep fogalmát, bár a jelenséggel min­den fejezetben találkozhatunk: a metaszerep gyakorlatilag annak a képessége, hogy önma­gunkat és tetteinket kívülről is figyelni tudjuk, folyamatosan felülbírálva és korrigálva azokat. A színészetben ez a szereptávolság vagy a hideg agy fogalmával kvázi ekvivalens. Gon­doljunk csak Diderot színészére, aki a leesett fülbevalót rugdossa kifelé nagymonológja köz­ben. Hogyha színészi vagy páciensi létünket szerepekre bontjuk – ahogy teszi azt később a szerző –, a metaszerep a rendező–író–kritikus hármasnak feleltethető meg.

Blatner a könyvét alapvetően pszichológiai végzettségű szakembereknek szánta. A gya­korlati részben felvetett problémák és az azok­ra kínált megoldási javaslatok nem kizárólag a pszichodráma, hanem a tágabb értelemben vett pszichoterápia területén is hasznosítha­tók, és elsősorban a jó kliens – a pszichodra­matista szaknyelv szándékosan nem használ­ja a páciens kifejezést, hiszen a módszernek önismereti jellege is van –, a jó vezető és az ideális kliens–vezető kapcsolat körül forognak.

Ehhez a szerző az alkalmazott szerepelmé­let fogalmát hívja segítségül, melynek három önálló fejezetet is szentel. A tudományosnak tűnő kifejezés egy mindennapi fogalmat takar, melyet maga a szerző is (hűen az eddigi pszi­chodráma-színház párhuzamhoz) Shakespeare ismert soraival indít: „Színház az egész világ”. Alapja valóban az, hogy a mindennapokban szerepek sokaságát vesszük magunkra, és egy embert – jelen esetben a klienst – jóval könynyebb megismerni szerepei segítségével, mint e nélkül. Színházi szemmel nézve érdekes a szerepjáték három fázisának éles elkülönítése, melyet a Moreno–Blatner páros a kreativitás szintjeinek függvényében a következőképpen határoz meg: a szerepfelvétel a felszínes érintke­zés egy szereppel, mely általában utánzásban és külsőségekben nyilvánul meg, nyilvánvaló szabályokat követve. A szerepjátszás nagyobb biztonságot feltételez és a szerep mélyebb is­meretét, amikor a kliens/színész már innovatív módon, kreativitását bevonva kezd el játszani szerepével. A szerep irányvonalában eszközölt radikális újítások, vagy akár az újradefiniálás pe­dig már a szerepalkotás fázisának jele (115.). A gyakorlati pszichodrámában a protagonistának át kell esnie ezeken a szakaszokon, éppen úgy, ahogy a színész is a rendelkező próbák kezdeti esetlenségéből eljut az előadásbeli önálló mű­vészi alkotásig.

A mellékletben a legfontosabb szakkifeje­zések, technikák és feladatok szótárszerű le­írása található, használható információként a jövő pszichodramatistái számára. A puszta ol­vasás viszont nem helyettesítheti a gyakorla­tot: Blatner arra buzdít, hogy a pszichodráma fejlődésének érdekében minden dramatista alakítsa ki a saját módszerét. Vagyis játsszon olyan négykezest, mint ő Morenóval.

____________________________

[1] Adam Blatner: A pszichodráma alapjai. Történet, elmélet, gyakorlat. Sorozat a csoportról – 5. Ani­mula Kiadó, Budapest, 2004. (Az Animula pszi­chiátriai, pszichoterápiai és pszichológiai szakki­adóként határozza meg magát. Több sorozatot indítottak: a Sorozat a csoportról könyvei közül három a pszichodrámával foglalkozik. A kiadó egy másik sorozata – Pszichodráma a gyakorlatban – több kötetben ugyancsak ezt a témát tárgyalja; ám e sorozatokon kívül is jelentettek meg pszichodrá­mával foglalkozó könyveket.)