Hidy Nati: Kiforratlan és elengedhetetlen

FemminiCity – Women for Women, Temesvár, május 24-28

Borítókép: D.R.I.F.T., Université Paul-Valéry Montpellier 3. Fotók: Petru Cojocaru.

A FemminiCity – Women for Women című nemzetközi színházi projekt keretében öt ország alkotócsapatai készítenek női tematikájú előadásokat, és egy-egy saját fesztivál keretében mutatják be őket. A márciusi maribori esemény után Románia a második helyszín, az előadások Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó ideje alatt a szervező magyar színház stúdiótermében láthatók. A beharangozó szerint a sorozat célja „a nők hangjának erősítése városi, politikai és társadalmi kontextusban, valós élettapasztalatokon alapuló színházi előadások révén.”

Az előírt koncepció (miszerint az előadások legyenek társadalmi-politikai hangvételűek és dokumentarista stílusúak) egymáshoz sokban hasonlító színházi élményeket eredményez. A személyes beszámolók gyakran monológként is megjelennek, több előadás fő célkitűzése közéleti és szociális változást érni el, amelyhez eszköz, a diskurzus kezdeményezésének fóruma a színházi esemény. Ezeken felül jellemző a női és nem professzionális játszók felülreprezentáltsága, az, hogy civil ruhában játszanak és a szépségeszménytől eltérő testek is megjelennek. Saját, civil történeteik minden előadásnak fontos részét képezik, a társulatok többé-kevésbé a közösségi alkotás technikáival dolgoznak. A lazán összekapcsolódó jelenetek sorában elhangoznak sokszor hallott szexista mondatok, szólások, dalszövegek vagy éppen feminista szakirodalom sorai. A színpadi szövegek kiemelik, hogy bár épp egy-egy konkrét problémát vizsgálnak, tulajdonképpen a patriarchátus egészéről beszélnek, mert az egyenlőtlenség, annak normalizációja és történelmi hagyománya az, ami minden „női kérdés” kiindulópontja. Az előadások egységességének érzetét erősíti, hogy minimális díszletben játsszák őket, illetve az, hogy Temesvárott pontosan ugyanabban a térben és időpontban – minden délután ötkor, majd este nyolckor – láthatók. 

Nem véletlen sem az, hogy a projekt különböző produkciói kivétel nélkül egy bizonyos esztétikába illeszkednek, sem az, hogy az egyes alkotófolyamatok is hasonlóan alakulnak. Habár semmilyen témához nem tartozik egyetlen, kizárólagos kifejezésmód, a gyakran szexista rendezői színházi és elitista kőszínházi rendszerben jellemzően a politikus színházi hozzáállás, a szociális érdekeltségű művészet progresszivitása és a kollektív alkotás (a matriarchális társadalmak működéséhez hasonló) heterarchiája az, ami meg tudja szólaltani a marginalizált hangokat.

A Boldogság utca 12A című, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban készült előadás férfi rendezője, Laurent Berger, bár temesvári védett házakban élő nőkkel készített interjúk alapján dolgozza fel a családon belüli erőszak témáját, mégsem képes hitelesen beszélni róla. Egy közönségtalálkozón elmondja: az interjúkban felidézett történeteket túlságosan kegyetlennek találta, úgy érezte, ezeken finomítani kellett a teatralizáció eszközeivel. Az előadás a nehéz sorsú nők igazságát a francia színházcsináló számára befogadható módon meséli el, általánosítva és stilizálva, egy férfi külső szemszögén keresztül. 

Az újvidéki Törött borda és rendezője, Jaka Andrej Vojevac is egy férfi felszínes elképzeléseit prezentálja a feminizmusról. A keresztény teremtéstörténet jelenetében gonosz férfi istent és a természeténél fogva zsarnokoskodó Ádámot mutat. Később boszorkányok szerepelnek, akik azt kívánják, cserélődjenek meg a nemi szerepek, váljanak a férfiak elnyomóivá a nők. A feministákat sztereotipikus módon, ostobának és igazságtalannak ábrázolja, a nők elleni erőszakot pedig úgy, mintha elkerülhetetlen biológiai norma lenne, és nem egy évszázadok alatt felépített társadalmi rendszer eredménye. 

Az Anyapolis. Egy séta a hiányok között Kedves Emőke rendezése Wrocławban. Az anyaságról szóló szociális kutatás eredményeit arra használja, hogy hétköznapi problémákat mutasson meg egyszerű, de őszinte módon. A lezárásban megfogalmaz egy kiáltványt, a szülőkkel való empátiára szólítja fel közönségét. 

Pontosan artikulált üzenettel bír a maribori színházi-aktivista kollektíva, a ZIZ előadása, Az elsőtől az utolsóig is, amelyet Agnieszka Bresier rendezett. A játszók az utolsó jelenetben arra kérnek minden nézőt, mondják ki a saját és édesanyjuk nevét, közben fogjanak meg és adjanak tovább egy vörös fonalgombolyagot. Demonstrálják, hogy a menstruációs vér összeköt mindenkit, nemtől függetlenül, és hogy a menstruáció természetes, értékes, szükséges. 

A fesztivál előadásai közül Bojan Milosavljevic, Iwona Konecka és Jenny Mariani rendezése, a D.R.I.F.T. színészei vettek részt legaktívabban a kutatási folyamatban is. Ez a produkció használja legkövetkezetesebben a színházat a közéleti kérdések megvitatásának helyszíneként. Az alkotócsapat számára fontos volt, hogy a játszók – a franciaországi Université Paul-Valéry hallgatói – átfogó tudást szerezzenek az előadás témájáról, feminizmus és politika kapcsolatáról. Az előadás dühös, provokatív és nem egyszerűen női, hanem kifejezetten feminista nézőpontból vizsgál olyan kérdéseket, mint hogy miért nincsenek feminista politikai pártok, és hogyha lennének, milyen intézkedéseket lehetne tőlük elvárni. Előadói egyenesen a nézőknek szegezik állításaikat és felvetéseiket, az utolsó jelenet után pedig ún. Long Table formátumú beszélgetésre invitálják őket. Bár a FemminiCity több más előadásának szereplői is megkérdezik, hogy mit gondolnak a nézők a témáról, ez a – Lois Weaver kortárs művész és aktivista által kidolgozott – struktúra eredményezi a legmélyrehatóbb, legkimerítőbb dialógust. A felvetés egyszerű; aki a játéktérben elhelyezett asztal mellett ül, az beszélhet. Sikerét a kellően konkrét, mégis nyitott kérdésfelvetése jelenti: miért kell a feministáknak részt venniük a politikában? Az eddigre negyedik napja visszajáró törzsközönség az előadásban megfogalmazottakhoz és egymáséhoz hasonló véleményeket és tapasztalatokat oszt meg.

Hasonló gondolkodású alkotók hasonló gondolkodású nézőknek hasonló formákban beszélnek a közös témáról: ez az, amit a feminizmus nevében szervezett fesztivál kínál, azt az illúziót keltve, hogy a színház kizárólag akkor lehet feminista, hogyha független, ha stúdiótérben játsszák nem professzionális színészek, ha szigorúan anyaságról, menstruációról vagy bántalmazó férfiakról szól. Pedig már a FemminiCityvel egy időben zajló TESZT is mutat ellenpéldát. Az Ez az én igazságom, mondd el a tiedet, Jasna Žmak dramaturg egyéni előadása elsősorban a művészetről szól, de beszél férfi maszturbációról és női orgazmusról is; A szépség meggyilkolása, Szenteczki Zita szabadkai rendezése pedig egyaránt tematizálja a szocializmus álszentségét és a szépségversenyek inherens szexizmusát. A két, egymástól is eltérő műfajú és hangulatú előadás alátámasztja, hogy bármilyen tematikával foglalkozó alkotás lehet feminista, ha a megfelelő világlátással készül.

Az pedig, hogy a FemminiCity kiforratlan koncepciójával és szervezésével létrejött, azt bizonyítja, hogy léteznek feminista színházi csoportok és előadások, ahogyan Franciaországban, úgy szerte Kelet-Európában is, hogy létre tud jönni színházi keretek közt érdemi feminista diskurzus. Azt, hogy érdemes progresszív gondolkodást, valódi rendszerszintű változást elvárni, és hogy minderre szükség van, de igény is.

Az írás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. év teatrológia szak színházi szaksajtó tantárgyának keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.