Hegyi Réka: Tudósítás a láthatatlan emberek városából

A Játéktér 2015. nyári számából

Fotó: Cristina Gânj

Double Bind. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, Liviu Rebreanu Társulat

Végletek között táncol a marosvásárhelyi Double Bind című előadás. Szerethető, mert esendő, őszinte előadás. Radikális, mert olyan témákat feszeget, amelyekről nem szoktunk színház­ban beszélni. Kicsit mégis unalmas, mert a téma szintjén nem mond semmi újat, nem foglal állást, még teljességre sem törekszik. Ugyanakkor élvezhető, mert a személyes történeteket jó dramaturgiai érzékkel retusálták az alkotók, csattanóra kiélezett jelenetek követik egymást. Üdítő, mert tizenegy gyönyörű és tehetséges fiatal alkotót, román és magyar színészeket láthatunk együtt játszani.

Románok és magyarok együttélését nevezik meg előadásuk központi témájaként az előadás al­kotói. A két szerző-rendezővel, Alina Nelega íróval és Kincses Réka filmrendezővel készült interjúból (amely a vásárhelyi színház honlapján is elérhető) sok részlet kiderül az alkotófolyamatról, amely­nek fontosságát, a próbálkozásét és a keresését, úgy tűnik, különösen kihangsúlyozzák, akár a végeredménynél is előbbre teszik az alkotók. Ez kíváncsivá tesz bennünket, nézőket is: így utólag, talán izgalmasabbnak találnám az előadásnaplót böngészni, mint a másodlagos művészi tettet, a produkciót elemezni. Veszett fejsze nyele, hiszen a nézők sok esetben nem olvasnak beharango­zókat, rendezőkkel készült interjúkat, ők csak az előadással találkoznak. Akkor hát beszéljünk erről, magáról a Double Bind című előadásról.

Önreflexív színházat látunk. Az első jelenettől az utolsóig, többé-kevésbé szabályos időközön­ként egy-egy színész elmeséli, mi történik (majd) a színen. Így (és nem az interjúból) tudjuk meg, hogy sokféle módszert kipróbáltak az alkotófolyamat során, olyanokat is, amelyek más terület sajátjai (például a családfaállítás). A két rendezőt is megismerjük, egy-egy színésznő alakítja őket: Berekméri Katalin Kincses Réka szerepében, Elena Purea Alina Nelega szerepében újrajátssza az előadás létre­hozásának egyes pillanatait, reflektálnak egy-egy fordulópontra, azokra is, amelyek a műhelymunka mélypontjai lehettek. Ez alkotóilag talán a legbátrabb tett, hogy felismerik a kudarc lehetőségeit, és meg is fogalmazzák: minden igyekezetük ellenére nem sikerül tisztábban látniuk, és előadásukkal nem képesek elhozni a világbékét sem.

A színpadra állított tükörkép, amelyben mindenki felismerheti magát, nyíltan vagy tudat alatt táp­lált indulatait, a problémák felmutatásán nem lép túl, az eredmény értelmében végül is nem vezet tovább, de jó tudni, hogy nem is ez volt az alkotói szándék. A cím is magyarázat: a double bind egy másik szakterület, a pszichiátria szakkifejezése, és kommunikációs dilemmát jelent, egymásnak ellentmondó üzenetek szimultán közlését (pl. azt mondom, hogy szeretlek, de nonverbális viselke­désem gyűlöletet vagy közönyt jelent). A „semmi bajom a románokkal/magyarokkal” egy ilyen jellegű üzenet, hiszen legtöbbször azért hangoztatjuk, mert tudat alatt pontosan az ellenkezője dolgozik bennünk, foglalkoztat a kérdés. Az alkotók talán ezt értették az élveboncolás gyönyörűsége alatt.

A színészek (a már említettek mellett Claudiu Banciu, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Andrei Chiran, Csíki Szabolcs, Cristian Iorga, Laura Mihalache, Pál Emőke, Monica Ristea) bemutat­koznak, elmondják, hogy mindannyian hozzájárultak az előadás narratívájához, saját, személyes és hozott történeteikből áll össze a jelenetek sorozata. Feladatuk estéről estére újrajátszani ezeket, akár ők maguk, akár kollégáik, ismerőseik, barátaik, családtagjaik voltak a szereplői ezeknek. Felmutatják a történeteket, részletgazdagon, színházként feldolgozva (hiszen a személyes valóság kontextusából kiemelve, egy előadás burkolatában találkozunk velük).

Nem dokumentumszínház azonban az előadás, mint évekkel korábban a szintén Marosvásár­helyen bemutatott 20/20. A Gianina Cărbunariu rendezte előadásra, amit szintén román és magyar színészek bevonásával hoztak létre a Yorick Stúdióban, utal is az egyik színész, aki abban is játszott. Témáját tekintve csak kicsit különbözik tőle, hiszen a 20/20 is a román−magyar feszültségeket bon­colgatta, de egy konkrét esemény, a Fekete március néven elhíresült etnikai összetűzés kapcsán. Míg a Yorick alkotói előadásuk minden jelenetét dokumentumok alapján hozták létre (interjúk, régi hang- és videofelvételek segítségével), a Double Bind alkotói a személyes perspektívát választották. A sztorik, a helyzetek, a szereplők egytől egyig ismerősek, akár saját történetünk is lehetne, amit most alkalmunk van egy másik szemszögből, kívülállóként szemlélni, és adott esetben meg is mo­solyogni, hiszen – ezektől bizonyos távolságban – butának, nevetségesnek tűnő indulatokról van szó legtöbbször.

Az előadásban felismerünk ultranacionalistákat, helybélieket (vagy erdélyieket, hisz sok város­ban ismert ez a fajta egymásmellettiség), Marosvásárhelyre letelepedett polgárokat – számszerűen egyik sem nevezhető kisebbséginek vagy többséginek, hiszen itt körülbelül fele-fele arányban élnek románok és magyarok. Frusztrációkat és szűklátókörűséget lepleznek le a színészek, szikráznak az egymásnak feszülő ellentétek, alig hallatszik egy-egy toleráns magatartásra intő hang, az is inkább vicces, mint komolyan vehető álláspont. Itt csak pro és kontra van, ha például az autonómia kerül szóba. A végletekig, hajtépésig és kéztörésig. Közben gyakran pufognak közhelyek is, a közéleti szféra divatos hívószavai (européer, regionalizmus). Ami számomra talán leginkább hiányzik az össz­képből: egy vegyes házasság története, amiben a két nemzetiség valóban együtt él, szeretetben, közös gyermekeiket mindkét nyelvre megtanítva. Persze tudjuk: a békesség unalmas színpadon, nincs benne helyzet.

Az együttélésről Ada Milea, az előadás zeneszerzője is sokat tud, sokat tapasztalt: legismertebb, és Erdélyben mindkét nemzetiség körében népszerű dalai humorosan pellengérezik ki ezeket az indulatokat.

A Double Bindban eljátszott történetek ismerős, életszerű helyzeteket állítanak elénk. Kiemelnénk Marina Abramović szellemének megidézését egy performansz erejéig (Bartha László Zsolt elmesélé­se szerint részt vett egy prágai workshopján, ahol azt tanulta, hogy az előadóművész, a performansz alkotója magából kell hogy építkezzen – ő gatyára vetkőzött és nekicsattant a falnak –, ez viszont egy másik alkotás, a Le grande bellezza című Paolo Sorrentino-filmet idézte meg).

Abszurdba illő a román lány története is, aki szeretne megtanulni Marosvásárhelyen magyarul: a román könyvesboltban is, a magyar könyvesboltban is értetlenül viszonyulnak „rendkívüli” kéréséhez, miszerint kezdőknek szóló tankönyvet vagy egyszerű kis szótárt szeretne beszerezni. Angolok, fran­ciák, németek megtanulhatnak magyarul, nekik többféle kiadvány áll rendelkezésükre, de románok nem.

Az előadás csúcspontja mindenképp a talk show jelenet, sziporkázó humorral, jól időzített poé­nokkal: karikíroz, parodizál, több irányba döf élceivel, és a végén döbbenten szembesülünk a szo­morú valósággal. A meghívottak szélsőséges nézeteket vallanak: „nagyromániások” állnak szemben a székelyföldi autonómia harcias képviselőivel (akik azonos nemzetiségű társai torkának esnek, csak mert nem vallják ugyanazt a nézetet), a mérsékelt álláspontú meghívott egyértelműen a csúszó-mászó, a hatalomért bármiféle alkura hajlandó politikus, a toleranciát hirdető civil szóhoz sem jut a dörzsölt szónokok között, a külföldi megfigyelő pedig egy kukkot sem ért az egészből, de ha botrány van, a hírcsatorna, aminek dolgozik, azonnal élőben kapcsolja őt. Ám mielőtt elfajulnak az indulatok, lekerül egy-két lepel a nem etnikai alapú kirekesztésről, előítéletekről is: a férfiak azonos hullámhoszszon, természetes egyetértésben és nemzetiségtől függetlenül nevetik ki a szintén „kisebbségnek” számító nőket, kolléganőiket is. A hímsoviniszta reakció után pedig a nőkkel együtt sávot váltanak, és most már mindenki azonos hullámhosszon szidja a „nem normálisokat”, a melegeket.

Ezek vagyunk mi, románok és magyarok. A zárójelenet a végső csepp a keserű pohárban. Er­délyben a magyarok számára a románok láthatatlanok. Bukarestben, ahol „otthon vannak”, ott nem – ott kedvesek, rendesek, viccesek, szeretjük őket és ők is szeretnek minket. És viszont: a románok számára az erdélyi magyarok láthatatlanok, csupán román honfitársak, akik rosszul beszélik az or­szág hivatalos nyelvét. Budapesten viszont, ahol „otthon vannak”, nagyon jó fejek, ott még kommu­nikálni is lehet velük. És így lesz ez ezután is.

Double Bind. Bemutató dátuma: 2014. december 6.; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház; Tompa Miklós Társulat és Liviu Rebreanu Társulat; Írta és rendezte: Kincses Réka, Alina Nelega; Sze­replők: Claudiu Banciu, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Berekméri Katalin, Andrei Chiran, Csíki Szabolcs, Cristian Iorga, Laura Mihalache, Pál Emőke, Elena Purea, Monica Ristea.