Hegyi Réka: Ecce homo

A mélyben. Kolozsvári Állami Magyar Színház

Fotó: Biró István

Nem könnyű előadás A mélyben.

Először is: fontos jól kiválasztani a pillanatot, amikor megnézzük. A bemutatón még egy félkész, sok színészi rutinmegoldást summázó, alulvilágított produkciót láttunk, ráadásul egy ittas egyén, aki valahogy beszabadult a karzatra, bekiabálta legintimebb jelenetekbe. Az ilyen malőr rossz utóízt hagy a nézőkben, és minden bizonnyal a színészeket is megviseli. Arról az előadásról teljesen más recenzió születne, sok rosszalló megjegyzéssel és sok-sok kérdéssel, és még az előadáson kívül álló balesetek sem mentenék a helyzetet. A mélyben viszont megérett. Megvilágosodott. Elmélyült. Elkészült. Lehet, hogy az a pár hét kellett, vagy az a néhány találkozás a közönséggel, de tény, hogy a legutóbbi alkalom már sokkal intenzívebb élményt nyújtott. És az is lehet, hogy még nem érte el a csúcspontját, hogy vannak benne olyan árnyalatok, olyan igazságok, amiket nem sikerült még kristálytisztán megfogalmazni, és majd ezután kerülnek felszínre.

Az „itt és most” vállaltan az előadás egyik kulcsa. Van egy jelenet, amikor a rádióban napi hír hangzik el. Aznapi, minden előadáson más. BBC, ha jól sejtem, de a lényeget tekintve mindegy. Amikor második alkalommal néztem meg az előadást, épp az amerikai választás másnapján jelentették be: Donald Trump lesz az új elnök. Minden néző másképp viszonyul a valósághoz, de számomra ez az egybeesés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy aznap más szemmel lássam a színpadon megjelenő sorsokat, szereplőket, akik a maguk módján szintén különbözően viszonyulnak a valósághoz.

A mélyben azért sem könnyű előadás, mert ez a csoportkép, a sok kisiklott sorssal, nagyon megterhelő. Lelkileg. Szellemileg. Ugyan minden szereplőnek megvan a maga története, nem mindenki meséli el. A monológokon és replikákon, azaz a szavakon túl minden rezdülés, minden tekintet, minden közeledés és minden egyes elfordulás (és minden, amit a színész számunkra nehezen megfejthető módon hozzátesz magából) ezt a történetet bontja ki. És minden, amivel a rendező, a jelmeztervező, a sminkes, a teljes stáb támogatja a közös törekvést, hogy mi, egyszeri nézők, itt és most, megismerjük a színpadi szereplő sorsát. Az igazát, a fájdalmát, a titkát, a vágyát. És a kudarcát, a bukását. Elviselhetetlen ennyi hontalan, magányos, szeretetre, megértésre, melegségre vágyó, nincstelen, alkoholtól és más szerektől függő, tehetetlen, de hinni, remélni akaró, megváltásra, csodára váró embert, ennyi bukott angyalt látni egy helyen. Mindannyian fenn voltak valamikor, mostanra ide jutottak, a mélybe. És nem működik a hullámvasút, innen nem felfele visz az út, vissza a fénybe, a felszínre, a létminimum fölé, ahol tisztaság és megbecsülés van, ahol tükörbe lehet nézni, hanem még mélyebbre, az elviselhetetlenség határára. Ahol némelyek hinni kezdenek, felveszik a keresztet, nem csak saját, hanem embertársaik keresztjét is, legyen az bármennyire súlyos, mások felhagynak azzal, ami erőt adott nekik a nyomor elviseléséhez, és ha nincs mibe kapaszkodjanak, maguk is elindulnak a lejtőn. Vagy öngyilkosok lesznek.

Jurij Kordonszkij, az előadás rendezője a többszólamúságot említi az előadás műsorfüzetében. Visky András dramaturggal arra törekedtek, hogy minél kevesebb olyan utalást hagyjanak a szövegben, amiből kiderülne, hogy van élet az éjjeli menedékhelyen kívül is. Van, igen, a múltban vagy a megálmodott jövőben, de az igazán fontos dolgok, a kézzelfogható kapcsolatok, a drámák itt vannak, innen indulnak és ide térnek vissza. Ördögi kör. Mikrokozmosz. Dragoș Buhagiar díszlettervező meglátásában a játék tere egy leégett padlástér, csupasz gerendák és tartólécek csontváza, vékony nejlonfóliával bevonva a szél ellen (az előadás egyik alapzaja a zizegő fólia), másik oldalról teljesen nyitott, de mindig sötét, nyomasztó és lepusztult, egyszerre realisztikus (kályhával fűtik) és elvont (három létrán, „felfele” lehet elhagyni, a színpad mélyén lévő bejáratot csak a tulajdonosok használják).

Ebbe a világba nem érkezik senki kívülről. Illetve érkezik, Luka (Bogdán Zsolt), de neki ebben a kontextusban más funkció jut: ő egy tünemény, legenda, egy hírnök, vagy talán vadnyugati hős, akiben hinni akarunk – mert mindig hinni kell valamiben, ha másban nem, abban, hogy az emberek alapvetően jók.

Mert Luka ebben az előadásban mindenekfelett jóságos. Az egyetlen, aki mosolyog, akinek van egy jó szava mindenkihez, aki nem riad vissza attól, hogy megérintse társait. Gügyög, mondikál magában, nem mindig érteni, mit akar közölni, de valahogy mindenki megnyílik előtte. A kő, amit keresztként cipel be, majd ki, ettől lesz nehezebb, amikor örökre távozik erről a helyről, nem hagyva maga mögött mást, csak egy fura kis öreg emlékét, aki mindent értett és jó volt. Luka mássága akkor a legszembetűnőbb, amikor ledobja zsineggel átkötött lódenjét és füles sapkáját, és láthatóvá válik valódi kora, rugalmas, izmos teste, és ugrálva-bohóckodva cikázik a beteg Anna körül. Az odaadó szeretet és gondoskodás, ami halála előtt az asszonynak jár, átcsap egy szenvedélyes jelenetbe, ami egyszerre viszolyogtató és torokszorító.

Annát (Laczó Júlia) a betegsége határozza meg. Mindenki ekként viselkedik vele. Eltűrik, és van, aki még gondoskodik is róla. A férje, a maga durva, faragatlan stílusában kötelességtudóan, de a Színész is kedves hozzá, és Natasa sem megy el közömbösen mellette. Luka szavaitól viszont valósággal kivirágzik, előkerít egy rúzst, egy topánt, máris élni akar… A túlvilág ígérete számára nem a beletörődés, az elmúlás elfogadása, hanem erő, hogy még egy kis ideig elviselhesse a fájdalmát. Ha odaát biztosan nincs már szenvedés, akkor még egy kis ideig szívesen elviseli ezt a nyomorúságot, a betegséget és az azzal járó fájdalmat, mert ez életet. Anna pedig élni szeretne, maradni még egy keveset. A mélyben is jobb lenni, mint nem lenni.

Kosztiljov (Hatházi András) kívülálló, és bizonyos fokig Luka ellentéte: míg az öreg nem sokat beszél a hitről, ő állandóan veti a keresztet, de biztos, hogy gondolkodás nélkül kinyírna bárkit. Bőrkabátja és tisztaságmániája (egyre-másra fertőtleníti kezét, amikor hozzáér valamihez ezen a nyomorúságos helyen) is megkülönbözteti őt a menedékhely lakóitól, és jóformán az egyetlen szereplő, aki a történetét nem meséli el. De kiolvashatunk mégis egy történetet, egy elfojtott homoszexualitásét, amit nehéz elrejteni például Vászka Pepel jelenlétében, és ami bizonyos mértékig magyarázat arra, hogy Vaszilisza miért gyűlöli annyira férjét, és miért keresi máshol vágyai beteljesülését.

Kosztiljov esetlensége mellett Vaszilisza (Kézdi Imola) vadsága még szembetűnőbb. Ő a katalizátor, aki „elintézi” Vászka sorsát is a folyamatos húzd meg-ereszd meg játszmájával, amivel hol elfordul tőle, hol ismét magáénak követeli. Natasa (Imre Éva) nála sokkal érzékenyebb és szelídebb, és hinni akar abban, hogy ő nem itt végzi, ezek között az emberek között, de számára sincs menedék.

Vászka Pepel (Viola Gábor) egy nagyra nőtt gyerek, aki úgy érzi, sorsát már gyermekkorában megpecsételték, amikor lopni kezdett. Erős, egészséges, mégis itt van. Függő, az ő szere az adrenalin, anélkül tüntetően unatkozik. Érzékeny és nyitott Luka szavaira, szinte hinni tudna a változásban, egy új életben Natasával, de kudarcot vall minden elhatározása, visszahúzza a mélybe az a néhány lopott holmi.

A Báró (Szűcs Ervin) is nagyra nőtt gyerek, állandóan hecceli Násztyát. Élettörténete igaz, hiteles, de szenvedése és szenvedélye a mindenféle kábítószer, az injekciózott, zacskóban párologtatott vagy vízipipában fogyasztott anyag, bármi, ami elködösíti a valóságot.

Dimény Áron Színésze is folyamatosan tompítja a kudarcélményt. Iszik. Míg az előadás elején pedáns, a körülményekhez képest magára sokat adó, fehér ingben, keménykalapban hadonászó kedves bolond, a Luka hatására kipróbált absztinencia, az ital elutasítása kifordítja önmagából, mélabússá teszi. Utolsó jelenetében, mielőtt felköti magát, Anna ágyába fekszik, arcát fehérre sminkeli, de Luka már nincs ott, nincs mellette, hogy felemelje, hogy szándékától eltérítse.

A nyomorúság és Anna betegsége intézte el Klescs (Farkas Loránd) sorsát. Kényszeresen ragaszkodik hozzá, hogy etesse a beteg asszonyt, hogy dolgozzon, ne üljön tétlenül. Hogy jobb legyen, mint a többiek. De persze számára sincs kiút, ugyanott marad a többiekkel, és olyanná lesz, mint ők.

Násztya (Pethő Anikó) üde kis jelenség, minden szétkent smink alatt ő még hisz, talán abban, hogy szerelmével, ragaszkodásával, kitartásával megválthatja a Bárót. Végletes naivsága a játékba vetett hitével társul. Az egész társaságot ráveszi arra, hogy eljátsszák Anna Karenina történetét.   Ebben legfőbb partnere Bubnov (Keresztes Sándor), aki ebben az előadásban kerekesszékben tengődik, soha nem hagyja el a szállót, és gyakran a háttérből figyeli és reagálja le az eseményeket. Lehetne ő a krónikás, a dalnok (harmonikája mindig nyomorék lábán nyugszik, néha játszik is rajta), de erről a helyről számára nincs kiút, és talán ő az, aki ezt nem is keresi.

Szatyin – Bács Miklós kiemelkedően jó alakításában – sem akar menni sehová. Ő itt van jól. Egy indulatból elkövetett vétek, majd a börtönben töltött évek juttatták ide. Kártyázik, ez az ő szere. Csal, megverik, iszik. De nem szakad el a valóságtól, ő az, aki a külvilágot beengedi a rádión. És ő az, aki legmélyebben, legtudatosabban szemléli a mélységet, és benne önmagát.

Felerősödik itt és most, ebben az előadásban a Tatár (Árus Péter) szerepe. Iszlám vallása igazi hit, amit a szinte intoleráns körülmények között is igyekszik gyakorolni, minden rituális mosakodást és imát betart, de a nyomor őt is eltávolítja hitétől (kártyázik, a végén iszik). Mégis, Luka mellett ő az egyetlen, aki, ha más szavakkal is, de vallomást tesz a hit lényegéről: jót kell akarni, jót kell cselekedni, szeretni és tisztelni kell az embert. Ezt írja a Korán. Eszerint kell élni, ez az egyetlen törvény, minden más lényegtelen.

Lehetne ez a záró gondolat is, hiszen az egész produkció ezt a témát járja körül. Mindegy, kik vagyunk, honnan jöttünk, van-e történetünk, amit mesélhetünk, hiszünk-e valamiben vagy valakiben, mindegy, hogyan kezeljük a ránk bízott sorsunkat, soha nem szabad szem elől tévesztenünk: az ember mindennél fontosabb.

—————————————

A mélyben. Bemutató dátuma: 2016. október 7.; Kolozsvári Állami Magyar Színház; Rendező: Jurij Kordonszkij; Szerző: Makszim Gorkij; Dramaturg: Visky András; Díszlet- és jelmeztervező: Dragoș Buhagiar; A rendező és dramaturg munkatársa: Vajna Noémi; A díszlet- és jelmeztervező asszisztense: Ioana Popescu; Korrepetitor: Horváth Zoltán; Szereplők: Árus Péter, Bács Miklós, Bogdán Zsolt, Dimény Áron, Farkas Loránd, Hatházi András, Imre Éva, Keresztes Sándor, Kézdi Imola, Laczó Júlia, Pethő Anikó, Szűcs Ervin, Viola Gábor.