Hatházi András: Ébrenlét? Kérdések a művészetért hozott áldozatok ürügyén

Textul în limba română / Román nyelvű szöveg
Borítókép: Pablo Picasso, Le Peintre et l’Enfant (A festő és a gyermek), 1969

„A színésznek hinnie kell, a színésznek nem szabad hinnie.”

A mottó Bodolai Balázs a Játéktér 2019. tavaszi számában megjelent Ébrenlét c. esszéjéből való. Az írás a Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott Rosmersholm c. előadás kapcsán született¹. Annak idején az előadás nem annyira művészi értékei, mint inkább a bemutató estéjén kipattant botrány révén került be a köztudatba.

A szövegre akkor terelődött ismét a figyelem (de az is lehet, hogy csak az én figyelmem), amikor az ukrán rendező (Andrij Zsoldak, Andriy Zholdak) UNITER-jelölése kapcsán elindult tiltakozási hullámhoz hozzászóltam, és Zsigmond Andrea, a képet árnyalandó, ismét megosztotta a Facebook-on.

A probléma

A fentnevezett agresszió (és Bodolai Balázs ennek kapcsán született írása) sok évvel ezelőtt történt². Ellenben a jelenség, amely lehetőséget adott az abúzusnak, azóta is köztünk él. Épp mi éltetjük, színházi alkotók és oktatók, akik olykor mintha vehemensen tiltakoznánk ellene. Ám amikor ugyanezért értékelik művészi munkánk, már rögtön „árnyaljuk” a kérdést. De azért mindig mintha megmaradnánk a felszínen, és nem mernénk mélyebbre hatolni saját érintettségünkben.

Számomra a Bodolai Balázs írása ezúttal csupán eszköz lesz annak a szemléletmódnak a feltérképezésére, amely lehetővé teszi, hogy a művészet nevében egyes emberek erőszakosan lépjenek fel, mások pedig önként fogadják el a megalázást. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy nem a Bodolai Balázs írását elemzem, nem az ő személyéről alkotok véleményt, nem a Rosmersholm esetéről írok, nem az ukrán rendező ügyét taglalom. Én a művészetért hozott „természetes” „áldozatok” korai, már az egyetemen megjelenő (és szinte kötelező és követendő tananyagként kezelt) jelenségét próbálom tetten érni. Sőt! Lehet, hogy még korábbi időszakra (gyerekkorra) vonatkozó kérdéseket is fel fogok vetni. Mert azt tapasztalom (elsősorban magamon), hogy az áldozatvállalás piedesztálra emelése már akkor megtörténik. Tévedés ne essék: áldozatokat kell hozni! Csak nem mindegy, hogy milyen mértékben, milyen helyzetben, mint ahogy az sem mindegy, hogy utána mivel maradunk? Sebekkel? Utólagosan összetákolt ideológiákkal? Hiánnyal? Rossz szájízzel? Én most ez utóbbiakról fogok írni, és nem azokról, amelyek őszinte örömöt nyújtanak: megérte! Jó volt! Bármikor megismételném!³

Én erről a témáról (sem az akkori események, sem jelen pillanatban, az írás idején) nem beszéltem Bodolai Balázzsal, ezért lehet, hogy olykor csak érteni vélem mindazt, amit megfogalmaz. Habár sokáig én is ugyanezeket az érveket sorakoztattam fel mind színészként, mind pedig tanárként. (Ezért feltételezem, hogy álláspontját mintha ismerném.) De most úgy tűnik, hogy ezek a magyarázatok, elvárások tulajdonképp csak elkendőzik a bajt: igazolják az (egyáltalán nem szükséges) jelenség meglétét, ideológiát teremtenek köréje, aminek alapján már lehet koncepciós pereket is indítani, ha szükséges. Megbélyegezni. Vagy összeesküvés-elméleteket fabrikálni. Attól függ, ki tud nagyobb hangon ráüvölteni a másikra, kinek nagyobb az ismeretségi köre.

Én most három dolgot igyekszem szem előtt tartani.

1. Az élet az első⁴. És bármilyen céllal is történjen, nem igazolható egyetlen olyan eljárás sem, aminek eredményeképpen egy lény életét oly módon befolyásoljuk, hogy jövőbeli életkörülményeit korlátozzuk, vagy nem természetes szükségletei felé tereljük. Ebbe belefoglaltatik a legjobb szándékú gyereknevelés is⁵.

2. A színház az hely, ahol az emberek egymás megismerésén keresztül találkoznak önmagukkal. És nem azzal, amit gondolnak egymásról, legfőképpen önmagukról⁶.

És

3. nem tekinthető mintának az a művészi megvalósítás, amely maga alá rendelheti az egyén méltóságát⁷. Még akkor sem, ha az egyén önként mond le erről.

És most megállok egy pillanatra ennél az utolsó mondatnál: önként lemondani saját emberi méltóságunkról.

Senki sem mond le erről önként! Még akkor sem, ha látszólag valóban vannak emberek, akik szolgálatkészen ajánlják fel önmagukat. Mert még ilyen esetekben is ezeket az embereket valamikor megfosztották saját méltóságuktól azáltal, hogy arra kondicionálták őket, hogy önmagukat semmibe vegyék! Arra manipulálták őket, hogy valamit (egy elvet, egy elképzelést, egy jutalmat, egy gondolatot) fontosabbnak tartsanak a saját életüknél⁸.

A jelenség eredetének egy-két aspektusa, avagy korai lemondás/lemondatás az ébrenlétről

Többször is elolvastam a Bodolai Balázs írását. Első körben majdnem minden megállapításával vitába szálltam. Aztán mindent elvetettem, mert, mint már írtam, nem az igazság keresése, a bűnösök megnevezése, az ítélet alkotása a célom. Nem a művészi(nek tekintett) szempontok összevetése, hanem sokkal inkább azoknak a maguktól értetődő kijelentéseknek a feltérképezése, amelyekre alapozva igazoljuk ezeket a (Bodolai Balázs által furának⁹, általam inkább elvetendőnek tartott) helyzeteket, és amelyeket örök érvényűnek, megkerülhetetlennek tekintünk beszélgetéseink, vitáink során¹⁰. Olyanok ezek, mint a divatos „színészi energia” vagy „jelenlét”. Senki sem tudja, hogy pontosan mit fednek, de mindenki úgy használja őket, mintha értené, hogy miről van szó. Dobálózunk velük, miközben azt hisszük, hogy a többiek is pont ugyanabban az értelemben gondolnak ezekre.

De nem többek jól körberágható általánosságoknál, amikor azzal áltatjuk magunkat, hogy a színészet elméletére hivatkozunk. Mint például az elhivatottság.

„Amikor valami megszólít, menni kell vele.”¹¹

Követelmény! Nem?

De igen! Méghozzá alapvető követelmény, nélküle nem is létezhet a színészet!¹² Csakhogy az elhivatottság gondolatából, valamint a kiharcolt státuszból¹³ (is) eredhetnek az ember életét veszélyeztető vagy méltóságát semmibe vevő cselekvések! Hogyan?

Az elhivatottság a szent őrületet (is) igazolja. A másságot, a különlegességet, az „isteni bélyeget”. Aki elhivatott, annak megbocsájtunk, mert nem a saját akaratából cselekszik. Megszállott. Például megrángatja a másikat. És az ilyesmit a benne lévő túlvilági energia miatt nem lehet elítélni. Mert mi kevesek vagyunk ahhoz. Mert az a mi értelmünket (is) meghaladja. Főleg, ha ezek után egy fölöttünk álló szerv az ő hivatalos (mindenki által vágyott!), elismerő értékítélete által kinyilatkoztatja a tett jogosultságát.

A színészi státusz eléréséért vívott küzdelem pedig maga után vonhatja a bizonyítás kényszerét is: az ember nem harcolhatott hiába¹⁴! Ha az áldozatvállalás igazolja helyünk a színészi társadalomban, akkor sokszor a legvégsőkre is képesek vagyunk. Betegen is bemegyünk. Félholtan is fellépünk. Nem érdekes, hogy az előadás kárára történik mindez, mi a tőlünk telhető legtöbbet hozzuk ki magunkból¹⁵.

Csakhogy – mint a függők esetében – arról, amit mi legvégső áldozatnak tartunk, kiderül, hogy nem más, mint egy újabb stáció az önmegalázás hosszú útján.¹⁶.

Ugyanakkor az sem mellékes, hogy ha nem bizonyítjuk be minden esetben a teljes odaadásunkat, akkor jönnek mások, akik megteszik azt. Mintha egy örökös harcmezőn lennénk gyalogos katonák, ágyútöltelékek, akiknek nincs más választásuk, mint menetelni előre a golyózáporban, mert hátulról nyomják őket előre a többiek. „Nincs olyan, hogy valakit nem lehet behelyettesíteni!” Így van! Mindenki pótolható a színházban. Amennyiben mindenkit csak eszköznek tekintünk. És ezt az álláspontot – mint Bodolai Balázs is írta – már mi, tanárok beléjük oltjuk az egyetemen. Ezt látják, ezt tapasztalják, és azt hiszik, ez öröktől való elengedhetetlen követelmény. Nem! Nem az!

Ennek a gondolatmenetnek, nézőpontnak már szofisztikáltabb, szebben csomagolt változata a „Sacrifice – áldozat – ajándék – valami, ami nagyon fontos annak, aki adja. Aki elfogadja, az is kötelezi magát. Rituálé” naplóbejegyzés is¹⁷.

Ráadásul itt már nagyon sok minden kavarodik¹⁸. Egyrészt: áldozat, mint ajándékozás? Vagy fordítva? Ajándékozás, mint áldozat?

Az áldozat egy tranzakció. Valamit valamiért. Az ajándékozás ellenben egy kapcsolat megerősítése. Nem várok el érte semmit. A te örömöd az én örömöm is. Együtt lenni mindenkinek jó. Az áldozat nem ajándékozás, és fordítva sem igaz. Az ajándékozás nem áldozat!

Másrészt: hogyhogy az ajándék (ami a Bodolai Balázs bejegyzése szerint nagyon fontos annak, aki adja) kötelezi az elfogadót? Habár kutatók által elfogadott nézet, hogy az ajándékozás kötelez, mégpedig a kölcsönösségre – itt azonban inkább a kegy gyakorlását juttatja eszembe… És aki kegyet gyakorol, az kiszolgáltatottá tesz a (szinte kötelező módon elvárt) hála révén¹⁹. Az sem világos egyébként, hogy a színházi helyzetben ki az ajándékozó és ki a megajándékozott: a színész, a rendező, a néző? Ráadásul itt szó sem esik az ugyanolyan fontos látványelemekről (díszlet, bútor, jelmez, kellék, fények stb.) netán hangokról, egyéb effektusokról. Holott ezek is ugyanúgy létrehozzák az előadást. Mindezek együtt teremtik meg a spektákulumot!

Harmadrészt: a rituálé bevonása nem tisztázza, hanem épphogy még jobban összekuszálja a dolgokat. Általa beemeltetik egy olyan elem, amely függetlenül attól, hogy egyszerű hétköznapi szokás-sorozat vagy éppen tábortűz mellett, sámándobok között elképzelt extatikus körtánc, magával hozza az alávetettség eszméjét. Nem szabadulhatunk tőle, és végeredményben nem is akarunk. Csakhogy innen már tényleg nem követhető, hogy mire megy ki a játék. Misztifikációt, manipulálást érzek…

Amihez lehet, hogy az alkotótársak megfelelő talajt jelentettek. Ha igaz az, amit az egyik kollégám mondott, miszerint a kolozsvári Ványa bácsi egy kegyelmi állapotban született, úgy miért ne lehetne igaz az is, hogy az ilyen (mint a Rosmersholm kapcsán is megnyilvánuló) események szintén a (véletlenszerűen összeálló, ámde kevésbé „szerencsés”) legmegfelelőbb körülmények között jönnek létre?

És itt már közrejátszik az is, ahogy az alkotók gondolkodnak egymásról, saját magukról. És innen fogva tényleg darázsfészekbe fogok tenyerelni.

Az abúzus megfelelő terepe maga a médium, avagy az ébrenlét hiánya

Ismétlem: nem ítélkezem! Nem arról írok, hogy valaki milyen, nem arról, hogy az, amit tett, vagy gondol helyes, avagy helytelen, nem azt állítom, hogy az eseményekben játszott szerepe miatt több vagy kevesebb! Én továbbra is elsősorban (ha nem éppen kizárólag) a színészképzésben résztvevő mindenek előtt gyakorlati oktató felelősségéből írom a következőket (is). (Mindenek előtt gyakorlati, mert jómagam az vagyok. De ugyanolyan felelősséggel tartoznak a diákoknak az elméleti oktatók is, akik a hasonló színházi eseményekben inkább azok nagyszerűségét emelik ki, de nem ejtenek szót a természetesnek vett áldozatokról, amelyek végül akár emberi életekbe is kerülhetnek²⁰.)

Az alábbi bejegyzések különféle színészi helyzeteket írnak le. De nem csak. Általános emberi érzelmekről, állapotokról tett jelentések is ezek. Közvetve vagy közvetlenül. Olyan emberi tulajdonságokat, helyzeteket láthatunk meg bennük, amelyek ideális melegágyai az ilyen eseteknek. Csakhogy ezek pontos feltérképezése szinte lehetetlen. És nem azért, mert képtelenség felállítani egy pontos diagnózist (nem is ez a cél!), hanem azért, mert az elkerülés, a megelőzés érdekében a jelenséget létrehozó okokat kéne megtalálni. Hogy a jövőben ne ismételhessük meg őket! Azokat a hajdan volt, minden esetben az egyén gyermekkorában rejlő eseményeket, amelyek ilyenné tették őt.²¹

Miért van szüksége valakinek arra, hogy vezessék? Miért kell az erős hang, a megbízhatónak tekintett karizma? Miért gondolkodom így magamról, és más miért gondolkodik másként? Mi az, amit elhiszek, és miért fontos nekem az? Miért gondolom azt, hogy nem lehet másként élni, holott pontosan érzem, hogy ez nekem nem jó? Ésatöbbi.²²

Sokszor jelennek meg bennük szimbólumok, utalások. A dolgok tökéletlen eltakarása is jelzi: lehet, hogy inkább a figyelmet szeretnék felkelteni. De hogyan, ha nincsenek meg az eszközök? Mit tehet az az ember, akiben nem alakult ki a segítségkérés szokása, mert nem illik segítséget kérni, panaszkodni²³.

Nyilván nem lehet mindenkitől elvárni, hogy naplót vezessen, mint ahogy az sem lehetséges, hogy minden naplót szakember értelmezzen. De minden esetben kiderül, hogy a súlyos (nem egyszer: tragikus) következményekkel járó események előzményei pontosan kimutathatók a bejegyzésekben, az elszólásokban, az üzenetekben. Gyakorlatilag a szemünk láttára történik minden, és mégis: mintha nem akarnánk észrevenni a jeleket!²⁴

Ugyanezeket (nyilván nem pont ebben a formában!) már többször hallottam vissza színészhallgatóktól, fiatal színészektől vagy olyan kollégáktól, akik (ha nem kompenzáltak a magabiztosság látszatát keltő pózokkal) alulértékelték magukat. Önbizalomhiányról, zavarról, félelemről szólnak. Elveszettségről. Ellentmondásokkal teli keresgélések, tanácstalan, tétova kutatások ezek. De pontosan jelzik, hogy mi történik, és pontos képet mutatnak arról, amit nem akarunk észrevenni a színészképzésben. Mert a mi feladatunk a szakmával, és nem az emberrel való törődés!

Igyekszem minél kevesebb megjegyzést fűzni az eredeti szövegekhez.

„Újraolvasom a próbanaplómat; első bejegyzés (…): Megöllek.”

„(…) az én igencsak tökéletlen érzékelőgépezetemen (…)”

„(…) az én figyelemzavaros struktúrámnak.”

„(…) el kellett volna mennem, (…) az én személyiségemnek nem tett jót, hogy olyan könnyen felvettek a színiakadémiára stb.”

„(…) fölösleges bármit is rejtenem, mindent lát (…)”

„Erős, határozott energiát éreztem.”

„Ellenben sokat beszélt arról, hogy mennyire fontos a kapcsolat, az energia, a figyelés. You don’t exist, only your partner exist. Te nem létezel, csak a partnered létezik.”²⁵

„Emlékszem, aznap, amikor részletet néztünk a Bovarynéból, sírtam. Azaz könnyek folytak le az arcomon, és közben arra gondoltam, hogy ez nagyon jó. Jólesett sírni. Gondoltam – ez élet.”²⁶

„(…) érezni azt, hogy minden kiélesedik az emberben, az érzékek teljesen kinyílnak, besűrűsödnek, levegőt sem vesz a szervezet, ugrásra kész, aztán hirtelen feloldódik. Olyan légkört hozott lére maga és ezáltal a munka körül, aminek köszönhetően a munka vált lényegivé. Semmi másról nem volt szó, csak a munkáról. Senkivel sem barátkozott, senkivel sem beszélgetett, senki sem kezdett magánéleti fejtegetésbe, szerep kapcsán okoskodásba; lényegtelenné vált egy csomó minden, ami néha lassítja, körülményesebbé teszi a munkát. Elutasította a közeledést, vagy, amikor nem, akkor dolgozott azon, hogy ne hasson rá. Azt éreztem, hogy csak az számít, ami a színpadon van. Semmi másnak nincs jelentősége.”

„(…) nem robotszínészeket akart (…) akiknek, ha azt mondják: hajolj le, és igazítsd meg a fűződet, ő mechanikusan lehajol, és teljesíti a tőle kérteket. Robotként. Ez volt az egyik legdurvább dolog, amivel sújtani tudott egy színészt: You ROBOT!”

„Diktált: azt mondta, menj oda, vedd fel azt a csészét, tarts egy szünetet, menj az ablakhoz, szünet, igazítsd meg a hajad stb.”

„Érthető módon, amikor (…) bejelentette, hogy a másik mellékszereplőhöz hasonlóan azt a Peter Mortensgardot is kihúzza, amire én voltam kiírva, s akinek színre lépését olyan nagyon vártam, összeomlott bennem egy és más.”²⁷

„Ott ültem a székben, néztem a többieket, akik tovább folytatták a próbát, de nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy süllyedek, mint tópart közelében a vízben hirtelen megbénult úszó, akit egyre jobban ellep a víz, és aki tehetetlenül, némán figyeli, ahogy a parton tovább megy az élet.”²⁸

„Betéptem.”²⁹

„Zsoldak egyáltalán nem volt kedves. Gyakran emelte fel a hangját, türelmetlenkedett, de mindig a munkáról beszélt: az élet lüktetése kimaradt abból, ami a színpadon történik.”

„Organic – szerves – orgániká – ez volt a kulcsszó.”

„Teljesen világos volt számára, hogy ő zseni. Ez kiment a divatból a nyugati kultúrában, de ez őt cseppet sem zavarta.”

„Folyamatosan a szélsőséges helyzeteket kereste. Amikor a lét az őrület határát súrolja. Nagyon jó lett volna, és majdnem sikerült, ha ez a határ soha nem lett volna átlépve.”

„Kinek hol a határ?”

„De talán nem olyan szerencsés csak ezt hangoztatni. Fontos lenne felkészíteni azokat, akik a színi pályára készülnek, hogy mikor van az a pont, amikor azt mondom: nem!”

„Viszont már a munkafolyamat elején világossá tette: ebből ki lehet szállni.”

Utószó

Az esszé részleteinek hangsúlyozásával nem azt akarom mondani, hogy az abúzus során az áldozatnak is megvan a maga vétke. Egyáltalán nem! Én arra az oktatási helyzetre akarom felhívni a figyelmet, amelynek során gyermekeinknek, diákjainknak nem adunk más alternatívát, mint a kilátástalanságot. Helyettük döntünk akkor is, amikor ez már nem a mi kötelességünk. Az oktatás – sokadszorra ismétlem – nem az információ átadását és pontos visszakövetelését jelenti! Az oktatás együttműködés! Az oktatás közös felfedezés, mert minden folyamat! A Mount Everest magassága is állandóan változik!

Nem vétkeseket keresek, mert nem vagyok híve a büntetés általi nevelésnek. De azt a nézőpontot sem tekintem megoldásnak, mely az agresszort épp olyan áldozatnak tekinti, mint azt, akivel szemben az agresszió történt, és a „mindegy, megesett, most már béküljetek ki, de következőkor jobban figyeljetek oda” álláspontot képviseli. Utóbbi látszólag emberbarátibb, de ez is csak egy rövidtávú stratégia. Tüneti kezelés. Tulajdonképpen mind a két szempont ugyanúgy a szőnyeg alá söpri a dolgokat, és hosszútávon nem tud mit kezdeni a jelenséggel. Legfennebb fejcsóválva újra meg újra saját álláspontját tudja csak alkalmazni.

Nem. Én azt hiszem, hogy inkább azzal kellene foglalkozni, ami ahhoz vezet, hogy valaki az agresszióra úgy tekint, mint egy hatékony megoldási eszközre. És azzal is, ami ahhoz vezet, hogy valaki, akit megaláznak, elfogadja az embertelen helyzetet, és később meg is magyarázza azt.

Azzal a mintával, amit már zsenge gyerekkorban nyújtunk a gyermekeknek, amit később követendő szabályként alkalmazunk az iskolában, és az egyetemi képzésben törvényerőre emelünk. Azzal, ami szabálynak tekinti, hogy „a színészi élet ezzel jár”. Ami törvényerőre emeli, hogy „ez mindig is így volt, és mindig is így lesz”. Mert ha meg akarunk élni, akkor el kell fogadni az intézmények által megszabott kereteket. Ha nem, akkor nyugodtan lehet foglalkozni bármi mással! Blablabla…

(Megbízhatatlan) emlékeim szerint Lohinszky³⁰ mondta olykor: „Fiacskám, annyi szép szakma van a világon, magának mért kellett pont ezt választania? Hogy itt töltsem el a drága időmet magával…” És csak most jut eszembe, hogy arra kérdésre, hogy mit tanultam az egyetemen, azt tudom válaszolni: mintát. Én is a nagykutyákhoz hasonlóvá akartam válni. Csakhogy meg tud-e változni az a nagykutya, akit ezért a szakma „krémje” többszörösen is elismerésben részesített? És el lehet-e tekinteni a nem ortodox módszerekkel létrehozott alkotások művészi értékétől?

Igen. Szerintem el lehet.

Ha szembement az élettel, ha a színházat nem arra használta, hogy emberek találkozhassanak egymással és önmagukkal, és ha bármilyen módon is megfosztotta a társalkotók emberi méltóságát. Ha egy feltétel is teljesül ezek közül, attól még lehet értékes, de semmi esetre sem követésre méltó, netán szakmai elismerésekkel legitimált vagy kompenzált.

Mert az, hogy milyenek voltunk eddig, lehet, hogy nem a mi felelősségünk, de hogy milyenek leszünk mostantól fogva, az már nagyon is az.

---

[1] http://www.jatekter.ro/?p=35340 (utolsó hozzáférés időpontja: 2023. március 28.)

[2] Az eset 2017-ben történt, az írás a 2019-es tavaszi számban jelent meg.

[3] Őszinte örömöt nyújtanak minden résztvevőnek.

[4] Az életet most a legegyszerűbb biológiai, természeti értelemben használom. És nem csak az emberi életet értem alatta! (Amikor a templomban elhangzik az „örök életet”, nekem a taplógombák is eszembe jutnak, mert bennük is ugyanaz az élet(!) örök.) Minden élőlénynek vannak alapvető szükségletei, és szervezettségétől függően különféle igényei. Ellenben ezek a különféle igények nem használhatók fel az élet természetes folyásán kívüli önös érdekek kielégítésére. Pl. nem gyilkolunk kedvtelésből.

[5] Bodolai Balázs is írja a beszámolója vége felé: „A gyereket készítsd az útra, ne az utat készítsd a gyereknek.” Nos, ez a mondat többféleképpen is értelmezhető. Mivel szót sem ejt az útról, úgy lehet, hogy a gyereket – a fent említett legjobb szándék közepette – az általunk elképzelt útra készítjük. És ezzel máris korlátoztuk őt. (Még ma is sokszor a szülő dönti el, hogy milyen pályát válasszon a gyerek.) Én ellenben azt az olvasatot szorgalmazom, miszerint a felkészítés a mindenkori útra történik. Mindegy, hogy mit választunk, mindig lesznek elágazások, mindig lesznek akadályok, mindig lehet segítséget kérni, mindig le lehet térni az útról, mindig vissza lehet térni egy-egy etapra, mindig meg lehet állni, és csak úgy bámészkodni, élvezni az utat. És a különféle helyzetek megoldására is én (mint szülő, nevelő) csak minta lehetek, nem pedig követendő szabály. Bár a minta szinte szabályként vésődik be a gyerekbe. Ez kitetszik a Bodolai Balázs írásából is.Ezért keresem mostanában a színészképzésben is az embert és nem a színészt. Elsősorban az emberrel kell foglalkozni, aki majd a különféle színészi helyzetekben megtalálja a maga szakmai eszközeit. Vagy nem. És akkor keresni fogja őket, ha fontosnak tartja. Vagy nem. De mindenképp: ő elsősorban ember!

[6] Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy kihangsúlyozzam a színház – számomra – elsősorban emberi és nem esztétikai voltát.

[7] Mivel nem célom az ítélkezés, csak rá szeretnék mutatni az észrevétlenül jelen lévő, bennünk élő fekélyre, nem zárom ki annak lehetőségét, hogy ilyesmi – sajnos – létezik. És minden bizonnyal létezni fog, mert az (a jelen pillanatban általam ideálisnak tekintett) állapot, amelyről írok, soha nem fog megvalósulni: a szereteten, a kölcsönös (érdek nélküli!) megbecsülésen alapuló emberi viszonyok túlsúlyba kerülése.

Amikor azt írom, hogy nem tekinthető mintának, akkor azt szeretném kijelenteni, hogy az emberi tévedések tárháza végtelen, és éppen ezért nem lehet különféle elismerésekkel, ideológiákkal legitimálni azt, ami e kiindulásnak tekintett három pont bármelyikével szembe megy.

[8] Csak emlékeztetek: abból indultam ki, hogy az élet az első. Ennek értelmében, ha elfogadjuk azt, hogy az élet előretekint, azaz a faj fennmaradása belénk kódolt szükséglet (de nem csak belénk, emberekbe, hanem bármelyik élőlénybe!), akkor önmagunk feladása, amennyiben az utódok fennmaradását szolgálja, már nem is döntés, hanem a természet törvényeinek való engedelmesség. Aki természetes kapcsolatban él gyermekeivel, érti, miről beszélek. De itt most nem erről az önfeláldozásról van szó.

Másrészt, azért használtam a „minta” és nem az „értékelés” szót, mert utóbbi személyes preferenciák függvénye, míg előbbi eme személyes preferenciák hivatalossá tételével már legitim alapot szolgáltat az „így is lehet teremteni”, sőt: az „ez a fajta teremtés eredményre vezet” nézőpontnak. Vagyis már mintaként funkcionál. Még konkrétabban: azáltal, hogy a legfontosabbnak tartott (lényegében inkább a legnagyobb hatalommal rendelkező) szakmai fórum (jelen esetben az UNITER) díjra érdemesít egy ilyen alkotót (vagy ilyen körülmények között létrehozott alkotást), akkor azt is üzeni, hogy a szakmai/művészi szempontok felülírják az alapvető emberi szükségleteket. Tehát fiatal rendezők nyugodtan követhetik. És követik is. Fiatal színészek pedig elfogadják mindazt, ami velük történik. Mert az iskola is erre neveli őket, hogy ez a színészi élet „természetes” velejárója. De a csak néhány évszázada divatos „zsenialitás” fölötte állhat az emberi létezésből adódó alapvető méltóságnak?

[9] A pszichodráma (általam ismert) módszerei között talán épp ezért nem véletlen az olyan kifejezések mellőzése, mint a „fura”, „érdekes” stb. Mert elkendőzik, megkerülik, elhallgatják azt, amit tulajdonképpen érzünk. Látszólag az érzelmeinkről beszélünk, valójában egyáltalán nem merünk szembesülni velük. Ezek az eufemizáló kijelentések az udvariasság leplébe takarják azt, ami tulajdonképpen: fáj, félelmet ébreszt, megemeli a vérnyomásunk, a pulzusszámunk. Persze az is igaz, hogy az „érdekes” jelzővel illetjük sokszor azokat a helyzeteket is, amelyek vágyakkal teli izgalmat keltenek bennünk, de szégyelljük felvállalni őket. Pl. szexuális izgalmat. De nem tartom valószínűnek, hogy ebben a helyzetben ilyen, vagy ehhez hasonló esetről lenne szó. Ami a lényeg, a kijelentéstevő fél konkrétan megnevezni az érzést. Tart tőle. De valójában nem magától az érzéstől retteg, hanem attól, amit az érzés megéléséhez csatol: a büntetéstől. Pl. nem illik azt érezni, hogy legszívesebben feladnám. Milyen ember az, aki feladja? Én nem olyan ember vagyok! Ezért érzem magam: furán… Nos, ez már egy tanult magatartás!

[10] Életünk tele van magától értetődő kijelentésekkel. Néhány esetben rájövünk, hogy valójában nem fednek semmit („Magyar ember, mikor eszik, nem beszél” – Jaj, dehogynem!), másokat nem kérdőjelezünk meg, mert esetleg nincsenek meg az eszközeink, vagy jólesik hinni bennük, netán nem illik megkérdőjelezni őket („A magyar nyelv az egyik legnehezebb nyelv a világon” – Vajon? Minek alapján? És tényleg összevettetett a világ összes nyelvével?), másokról viszont meg sem fordul a fejünkben, hogy esetleg csak úgy kaptuk őket, gondolkodás nélkül vettük át és szajkózzuk tovább, mint öröktől fogva adott tényeket: „A magyar színész egyik legfontosabb eszköze a nyelv!”. Hm.

[11] Mivel több esetben is használok idézőjelet, a Bodolai Balázstól szó szerint átvett szövegrészleteket dőlt betűvel fogom szerkeszteni, nem összetévesztendő az általam valamilyen megkülönböztetésre, kihangsúlyozásra irányuló „idézetektől”.

[12] És általában a művészi pálya. De ugyanolyan elhivatott tud lenni az orvos, a tanár és az asztalos is, vagy a szabó. És ez – normális esetben – nem jelent semmi különlegeset. Legfennebb azt eredményezheti, hogy az embernek a hobbija lesz a munkája.

[13] A színi pályára jelentkezők többsége első körben megküzdött azért, hogy egyáltalán jelentkezhessen a felvételire. Elsősorban szüleivel. Aztán környezetének címkéző hozzáállásával is. Pl. azzal, hogy: „Te olyan okos vagy, nem tudtál te is valami rendes szakmát választani?” És ilyenkor még örüljön az ember, hogy egyáltalán szakmának tekintették a színészetet…

[14] „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért (…)” Nem? Ezen nőttünk fel. Az önfeláldozás eszményén. Hiszen a folytatásban az is ott van, hogy: „Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál (…)” S majd az emberek könnyes szemmel fognak értékelni. Mint tinédzser korunkban, amikor azon álmodoztunk, hogy miként fognak majd zokogni a sírunk mellett azok, akik most bántottak minket, de akkor már hiába, mert mi már nem leszünk! Ez az! Sikerült nyerni fölöttük! Köszönöm. Én inkább élek. (Az idézetek Vörösmarty Mihály: Szózat. c. verséből valók. És igen, ott a Honról van szó, itt csak egy színházi jelenségről. No, meg állítólag Sztálin mondta – de a szállóige köthető Kurt Tucholsky német szatirikus személyéhez is –: Egy ember halála tragédia, millióké statisztika.)

[15] Bodolai Balázs írja: „Már a főiskolán kondicionálják az embert: végigjátszani az előadást – ez a legfőbb cél. Beteg színész nincs, csak halott színész – mondták nekünk. Ez nem kegyetlenség, csak felkészítés arra a fura helyzetre, hogy este hétkor, bármi is történt volna, bármilyen lenne testi, lelki erőnléted, az előadást le kell játszani, mégpedig teljes testi, lelki bedobással. Nem lehet halogatni, nincs kibúvó. Elölről kell kezdeni az egészet, mintha mi sem történt volna, sem ott a színpadon, sem magánéletben.”

No comment. Esetleg majd ide betaggelem nemrég elkészült írásom az önkizsákmányolásról, amennyiben még idejében megjelenik, és nem másfél évvel az aktualitása után.

De azért nem mehetek el (ismét) szó nélkül amellett, hogy a Bodolai Balázs által használt „fura” jelző talán inkább eufemizál, mintsem megnevez.

És azon is elgondolkodom, hogy ez vajon miért „(…) nem kegyetlenség (…)” Lehet, hogy a színészek még mindig annyira a legalján vannak a társadalomnak, hogy ők maguk sem tekintenek magukra úgy, mint méltósággal rendelkező emberi lényekre? A színészek ugye: alkoholisták, kurvák, buták, komolytalanok, buzik – el egészen odáig, hogy egy színésznek nem is lenne szabad, hogy gyereke legyen! (Lásd Püsök Botond Túl közel. c. dokumentumfilmjét.)

És sokszor maguk a színészek is hasonlóképpen gondolkoznak magukról.

[16] Ahogy barátom, Panek Kati szokta mondani: Nincs az pénz a világon! De ha van…

Persze, nem csak a pénzről van szó. Hanem arról, ami utána következik. Elismertség, szerepek sora, esetleg díjak – hiszen a színészek tehetségének fokmérője (mivel senki sem tudja, hogy miben áll a tehetség) sokszor épp ez az áldozatvállalás. Arra persze egyik színész sem gondol, hogy a túloldalon épp az emberi értékelésük nullázódik le. Kiderül, hogy végül nem tekintenek rá másként, mint kutyára.

[17] Tudom, ez csak egy bejegyzés, ami nagyon távol esett attól, ami létrehozta. És hiba lenne bármiféle következtetést levonni ebből. Mégis úgy vélem, nem térhetek napirendre fölötte, mert azokhoz az elejtett, szinte jelentéktelen mozzanatokhoz tartozik, amelyek később izmos elméletté dagadnak. Olyan meggyőződéssé állnak össze, amelyből már nem lát ki az ember, csak lelkesen és vakon követi.

[18] Az össze nem illő dolgok kavarodása nem csak a Bodolai Balázs naplóbejegyzésére jellemző. Mivel a színészetet, a színházat illetően nincs semmiféle objektív viszonyítási rendszer (mint pl. a matematikában az euklideszi tér), az érveket mindenki a saját értelmezése szerint használja. Én is. Ez pedig azt eredményezi, hogy külső szempontból szinte követhetetlen egy-egy érvelési rendszer. Olykor az író maga is észreveszi ezt, amikor másnap újraolvassa a tegnapi sorokat, és rájön: szinte ő maga sem érti, hogy mit is akart mondani…

Másrészt az emberek nagy része (beleértve az alkotókat, sőt, lehet, hogy őket a leginkább) szeretnek úgy tekinteni a színházra, a színészetre, mint valami misztikus, felfoghatatlan, megismerhetetlen (végeredményben: csodálatra méltó!) valamire. Csakhogy a megismerhetetlenség nem a színház, a színészet (vagy esetleg a világ) tulajdonsága, hanem az emberi elme tökéletlensége. De azért jólesik ködös megfogalmazásokba, konkrétum nélküli, ám jól hangzó idézetekbe, aforizmákba rejteni a művészet kiválóságát, különlegességét, földöntúliságát. Például abba a kijelentésbe, hogy: a színház ott kezdődik, hogy te. Mondta Bergman. Állítólag. De erről még szót fogok ejteni később, amikor az ukrán rendező által képviselt egyik hasonló – de sokkal végletesebb – kijelentését fogom tekinteni.

[19] Miközben kiegészítettem ezt a mondatot, gondolkoztam el azon, hogy az egyenlőtlen viszony, ami a színházi alkotók között fennáll (a rendező a legfelsőbb szerv, őt követik a közvetlen munkatársai, és aztán valahol jönnek a többiek is) szintén kiváló táptalaja az abúzusnak. Látszólag minden az előadás érdekében történik, annak a létrehozása törvényesít minden akciót, tehát a (megfellebbezhetetlennek tekintett) rendezői önkényt is. És ez a fenti szituáció az áldozat, ajándékozás, kötelezés és rituálé egybehordásával mélyíteni látszik az alkotótársak közötti szakadékot. De erről mindjárt a továbbiakban.

[20] A történelem oktatása során is a hősiességet hangsúlyozzák. Arról már kevésbé esik szó, hogy ennek mi az ára. Pedig most közvetlen közelünkben is láthatjuk-tapasztalhatjuk, hogy mit is jelent a háború… Mégis, mintha az emberek nem akarnának tovább látni azon, amit „tanultak”, azaz kérdezés nélkül elfogadtak.

[21] De ez, tudom, hiú ábránd, tökéletes illúzió. Az emberiség hiába tudja kezdetektől fogva a buktatókat, mégis újra meg újra megismétli azokat. Nem is tudom, miért írom én ezt a cikket?

[22] Bizony, úgy tűnik elég hatékonyan sikerül leszoktatni az emberiséget a „de miért”-kérdés végtelenített sorozatáról. A gyermekeknek végül meg kell elégedniük azzal, hogy „csak”. „Azért”. „Mert”. És ahogy telnek az évek egyre inkább azt tanulják meg, hogy el kell fogadni a tanultakat, mert ezek örök időktől fogva léteznek. Nem! Maga az emberiség sem létezik örök időktől. És nem is fog.

[23] Ahányszor leírom a nem illik, nem szabad követelményét, annyiszor jut eszembe a büntetésközpontú pedagógiánk. Tévedés ne essék, valóban vannak dolgok, amiket nem illik, nem szabad elkövetni. Pl. megrángatni egy embert, ha az neki egyáltalán nem jó. De a tiltások sora többször terjed ki olyan helyzetekre, amelyekre egyáltalán nem vonatkoznak. Például: aki kíváncsiskodik, hamar megöregszik! El egészen a higgy és ne kutass követelményéig. Ebben a nevelésben gyökereznek elsősorban mindazok a helyzetek (abúzus, önmegalázás, önkizsákmányolás stb.) amelyekről írok!

[24] Az utóbbi időben egyre többet tudósítanak iskolai lövöldözésekről, mészárlásokról. És minden alkalommal, utólag kiderül, hogy hát igen, voltak előjelei, az elkövető ezt írta, azt posztolta, ezt üzente, azt mondta. Sok esetben a hatóságok tudtak is ezekről, de hát „nincsenek meg a hivatalos eszközeik az ilyesmi elkerülésére”. Tudom, a kérdés sokkal összetettebb, én most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nincs olyan szélsőséges emberi helyzet, amelynek ne lenne előzménye! Sokszor nagyon pontos üzenetet küldenek a diákok félelmeikről, problémáikról, amelyeket mi, tanárok azzal söprünk le, hogy „szedd össze magad”, „ezt meg kell csinálni, mert más is megcsinálta, aki sikeres akart lenni” stb. Beteg színész nincs, csak halott színész, nemde? Gyakorlatilag feláldozzuk őket, mert annak idején bennünket is feláldoztak.

[25] Ama bizonyos, Bergmannak tulajdonított kijelentés kifordulása. Túlzása. Te már nem is létezel, csak a másik!

[26] „(…) sírtam. Azaz könnyek folytak le az arcomon (…)” Mintha a sírást sem illene felvállalni.

[27] Egy és más? Valóban? Csak?

[28] Mint amikor az ember elevenen érzi, hogy megszűnik. Hogy többé már nem létezik. Hogy nincs szükség rá. Hiába tett meg minden tőle telhetőt. Vagy mégsem? Meddig lehet elmenni? De ez már csak egy retorikus kérdés…

[29] Nyilván az állapot, amibe került, volt ahhoz hasonlatos.

[30] Lohinszky Loránd (1924–2013), színművész, egyetemi tanár. Osztályvezető tanárom volt. Szerencsésnek tartom magam, hogy nála végezhettem. Istenítettem.