Hatházi András: A széken ülő ember

Hatházi András: A széken ülő ember

Egyképernyős a jelenlétről

(A fotón Giuseppe Gallo Heroes c. munkája)

Van egy mondás, nagyon szeretem.
A felnőtt azt látja, amit gondol. A gyermek azt gondolja, amit lát.

És most, ebben a pillanatban jövök rá, hogy semmi sem az, aminek mi gondoljuk. Éppen ezért nem mindegy, hogy miként gondolkodunk.

Én igyekszem egyre egyszerűbben gondolkodni. Legalábbis próbálok tudatosan megszabadulni attól a nehezéktől, ami az eddig megszerzett tudás, a gondolkodás nélkül elsajátított kategóriák, az automatikusan rögzített jelentések, a különféle tetszetős szimbólumok keveréke. Végeredményben mindentől, amit az elme alkotott önmaga megnyugtatására, és ami jóra és rosszra, igenre és nemre, nullára és egyre osztja a világot. Számomra a széken ülő ember nem más, mint egy széken ülő ember.

Ki vagyok én? A színészetnek ez az egyetlen kérdése. Minden más porhintés, misztifikáció.

És ismét ott vagyunk az iménti felismerésnél: mi magunk sem azok vagyunk, akit gondolunk magunkról. Sem igazolása nem vagyunk annak, amit felnőttként gondolunk magunkról, sem az a valaki nem vagyunk, akit gyerekként épp felfedezünk magunkban. Mi folyamat vagyunk, és egyetlen lehetőségünk van önmagunk megismerésére: önmagunk örökös megfigyelése.

Az önmagát figyelő ember. A színészetnek ez az egyetlen tevékenysége. Végeredményben a jelenlét egyetlen követelménye.