Hatházi András: A SZÉKEN ÜLŐ EMBER (2.)

Hatházi András: A SZÉKEN ÜLŐ EMBER (2.)

Még mindig gondolkodom a színészetről

(A fotón Giuseppe Gallo Heroes c. munkája)

Három kérdés indított el ezen az úton. A közönség, a „Ki van jelen a színpadon?” és az ismétlés kérdése.

A színészetet csak őszintén érdemes csinálni. A színészet nem a takargatás, és nem a szépítés, nem az ámítás és nem az önámítás terepe. Ha ez így van, akkor hogyan mondhatom azt, hogy azok, akik engem néznek, nincsenek jelen? Én azt hiszem, mindannyian tudjuk: színházban vagyunk. Tudjuk, kik a nézők, tudjuk, kik a színészek, és tudjuk, hogy mindaz, ami az előadás terében megjelenik: most van.

Volt idő, amikor külön tekintettem a színészt, külön a szereplőt, külön azt, aki most színész, de egyébként nem az… Bonyolult. Túlságosan is bonyolult, mesterségesen felosztott valami. Egyik sem azonos azzal, aki jelen van a színpadon. Ezért, a széken ülő ember azonosságának mintájára, az van jelen a színpadon, aki jelen van. Aki több, mint az iménti három együtt véve.

És megint egy kedvenc mondat: a részek összege kevesebb, mint az egész maga. Ennek értelmében téved a matematika, amikor azt mondja egy, meg egy, meg egy, az három. Nem. Egy, meg egy, meg egy kisebb, mint három.

Ami pedig az ismétlést illeti –

Mindennapjainkban rengeteg tevékenységet ismétlünk. Nem is tudjuk, hányszor esünk szerelembe, esszük kedvenc ételünket, szívjuk el a régen várt cigarettát – és soha nem érezzük úgy, hogy mindez ismétlés volna. És akkor mért érezzük ismétlésnek, sőt: kényszernek azt, amit újra meg újra megcselekszünk a színpadon?

Valahol tévedünk a színészetet illetően.