Gyürky Katalin: „Volna egy lány…”

Gyürky Katalin: „Volna egy lány…”

Édes Anna. Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvár
A Játéktér 2023/2. számából

Fotók: Biró István

„Cudarul bántak vele” – indokolja a főhős kettős gyilkosságát a szerző szócsöveként és alteregójaként is értelmezhető szereplő, Moviszter Miklós, Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Lőkös Ildikó dramaturg és Szabó K. István rendező készítette adaptációjában azonban ez a kulcsmondat nemcsak hogy nem szerepel, de még hiányérzetet sem kelt a nézőben. Hogy miért nem, arra a következőkben igyekszem rávilágítani.

Az idézett mondat kihagyásának legalább olyan erős és következetes dramaturgiai oka van Szabó K. István rendezésében, mint az elhangzásának a Kosztolányi-regényben. Ahogyan Kosztolányi sorról sorra építi fel azt a világot, amelyben egyedül Moviszter Miklós látja tisztán mindazt, ami a gyilkossághoz vezet, úgy a színpadi jelenetek bennünket, nézőket egyenként és egyként tesznek Moviszterré, azaz a rendezés sajátos atmoszférája teremti meg számunkra a lánnyal, a lányban zajló folyamat érzékelésének lehetőségét. Nem mintha a Bíró József megtestesítette Moviszter doktor nem volna „elég” ahhoz, hogy az előadás egy nagyon lényeges pontján (amikor az emberiség szeretete és az egyes ember szeretete közötti különbséget ecseteli az arra teljesen süket nagyúri társaságnak) nekünk, nézőknek is jelezze: baj lesz abból, ahogyan Annával, és általában véve a cselédekkel bánnak – ellenkezőleg, nagyon is erős a színművész játéka. Ám Moviszterként a végső következtetés kimondása Szabó K. adaptációjában már szükségtelen, felesleges hatást keltene, hiszen addigra végigkövettük, magunkban elemeztük Anna sorsát, sőt vele együtt szenvedtünk is. Román Eszter kifejező játéka ugyanis elhiteti velünk, tudjuk, látjuk, milyen iszonyatosan cudarul bántak vele.

Hogy miért éppen vele bántak cudarul, és miért éppen ő lázad fel az urai ellen, azt a rendezés szintén egyértelműsíti, anélkül, hogy szájbarágóssá válna az adaptáció. Szabó K. István olyan stilizált előadást hoz létre, amelyben mindennek megvan a másodlagos, harmadlagos, sokadlagos értelme, és szinte semmi nem az, aminek látszik. A szürreális hatást keltő díszlet a maga sejtelmes, szürke színeivel és füstös homályba burkolt kellékeivel önmagában tartalmaz olyan elemeket, amelyek a szereplőkben zajló lélektani folyamatok tükreivé válnak. A színészi jobb oldalon, a konyha előtt található „kanapészerűség”, ha jobban megnézzük, nem más, mint a bölcsőt követően a kisgyermekek fekhelyéül szolgáló kiságy – csak a negyedik oldala hiányzik, így le is lehet ülni rá, nemcsak belefeküdni. Azzal pedig, hogy ez elvileg Anna fekvőhelye, ám közben Vizyné (Kali Andrea) kedvenc ülőalkalmatosságául is szolgál, még inkább szimbolikus tartalmakat hordozó kellékké válik. A valaha a kisgyermekét elveszítő, és őt azóta a cselédjeiben „kereső”, szerencsétlen, üldözési mániás, a tutyimutyi, kasztrált férje, Kornél (Bogdán Zsolt) miatt szexuálisan is kielégítetlen asszony – aki szó szerint elélvez egy új cseléd adta lehetőségtől, a Ficsor (Sinkó Ferenc) kimondotta szavaktól: „volna egy lány” – nem véletlen, hogy itt szeret ücsörögni. Miközben Anna is ide bújik el, amikor rájön: Patikárius Jancsi (Kiss Tamás) teherbe ejtette. Az anyamotívum, pontosabban az anyaság fájdalmas hiánya ezzel az egyetlen kellékkel a regény történéseihez képest jóval fajsúlyosabbá válik. Sőt, Vizyné lelkiállapota is új fénytörést kap, miközben nem sérti a klasszikus írói elképzeléseket sem, sokkal inkább továbbgondolja, kiegészíti a regénybe foglaltakat. Ezzel nekünk, „Movisztereknek” hangsúlyosabban üzeni: a gyermektelenség hatalmas kárt tud okozni egy gyermekre vágyó nőben, főleg akkor, ha a megtalálni vélt tökéletes cselédje, a „gyermekpótléka” egyszer csak férjhez kíván menni, el akarja hagyni. Miközben a rendező értelmezésében és az általa instruált színészi játékból, valamint a művészek használta újabb díszletelemből adódóan Anna tette is sokkal inkább következik a gyermek utáni meddő vágyból, mint azt a regényt olvasva feltételezhetnénk. Patikárius Jancsi – ahogyan az irodalmi műben is – sült gesztenyével „tudja le” azt, hogy „felcsinálta” a cselédlányt, majd élete legkeserűbb porával megitatva hajtatja el a magzatát. Letaglózó, ahogyan Anna ebből a gesztenyéből és a neki finoman udvarló kéményseprő (Orbán Attila) állandó kellékéből, a gyufaszálakból gesztenyebábut készít, jelezve, hogy Báthory hajlandó a gyermek felnevelésére is. Ám az, hogy Anna ezt a gyermeket formázó figurát nem másnak, mint a szintén gyermektelen úrnőjének ajándékozza, a két nő sorsközösségére is rávilágít. Ők közös sorsuk ellenére vagy éppen amiatt ellenségek, ha Moviszter szavaiból indulunk ki. Mindketten babára vágynak, ám amikor Vizyné Annából, mint olyan nőtársából, aki szintén gyereket akar, a maga csendes terrorjával neki megfelelő babát, bábut akar faragni, ez nem más, mint az Anna személyiségébe való legdurvább beavatkozás, amely felér egy lelki abortusszal.

Anna így a gyermektelen asszonytársában önmagával is végez, a saját boldogságát öli meg az úrnőjében. (Az úr, Vizy elpusztítása itt – ahogyan a regényben is – csak „járulékos veszteség”.) Hogy miért a sajátját, és miért nem az összes többi cselédlányét, arra megint Moviszter figyelmeztet. Az emberiség és az egyes ember szeretete közötti különbség érzékeltetésével jelzi: az úri kompánia hajlandó „masszaként”, önálló személyiséggel nem rendelkező csordaként tekinteni a cselédekre. Ezt pedig a darab díszletelemei után a legalább annyira szimbolikus jelmezek is tükrözik: amíg minden más cselédlány ugyanolyan fekete-fehér ruhát visel, Anna a szürke egyberuhájában egyértelműen kitűnik közülük. Jelleme, egyénisége van. S mégis úgy bánnak vele, mint az összes többivel, szó szerint úgy – ahogyan azt a hátborzongató és zseniális szófordulatot tartalmazó, Vizyékhez történő „beállása” jelenetében látjuk –, mint a lovakkal a lóvásáron. Még a fogát is megvizsgálják.

S hogy miért éppen Anna öl, erre így már ezekből a jelenetekből előre megkapjuk a választ: a több lány, Stefi (Albert Csilla), Etel (Vindis Andrea), Katica (Varga Csilla), Ilonka (Kántor Melinda), Böbe (Tőtszegi Zsuzsa) – az előadásban kórust alkotva, ezzel is az „egyformaságukat” szimbolizálva – jól elvan a sorsával: nem lázad ellene, inkább pimasz kiskapukon keresztül igyekszik szó szerint és átvitt értelemben is kilépni az urai szorításából. Ezzel szemben Anna a gépszerű munkavégzésével, a halkszavúságával, azzal, hogy nem kér a piskótából – lásd Moviszter erre irányuló mondatait –, szeretné kifejezni önmagát, szeretné az egyéniségét hangsúlyozni, kitűnni a masszából, de nem teheti. Pimaszságra pedig – az egy Patikárius Jancsit kivéve – nem vetemedik, és amikor mégis megteszi, azért a római katolikus vallása tanainak megfelelően magzata elvesztésével jócskán megkapja a maga „méltó” büntetését, amelyre már csak egy újabb bűnnel képes felelni.

Hogy miféle bűnnel, arra az előadás rendezője ismét kiváló színházi formanyelvet talált. Az élet és a halál összejátszatását kapjuk meg itt – szó szerint sokkoló módon. Ebben az adaptációban a szemünk láttára folyik egybe a Vizy államtitkári kinevezését ünneplő, őt éltető báli forgatag és a gyilkosság, mint az élettel összeegyeztethetetlen tett. A már véres fehér hálóruhában/báli egyenruhában a színen megjelenő Vizy-házaspár és az őket ünneplő – nagyon is életigenlő – úrnép tobzódása Szabó K. István rendezésében bizarr haláltánccá alakul. Ehhez a látványhoz szó szerint vétek volna bármit is szóban hozzátenni. Hiszen hogy Annával mennyire cudarul bántak, és hogy a lánynak erre a bánásmódra és az őt ért összes – addig elfojtott, mélyre száműzött – sérelmére nem is lehet más válasza a haláltáncban való részvételén kívül, az szavak nélkül is világossá válik. Ahogyan Anna ott táncol kiszipolyozói között, az a tettéért járó majdani, törvény kiszabta büntetése felől nézve úgyis felér egy öngyilkossággal. Vagy, ha úgy tetszik, a Vizyné csendes terrorja kifejlesztette „magzati burokból” való önkéntes és tragikus kitöréssel.


Kosztolányi Dezső nyomán: Édes Anna. Kolozsvári Állami Magyar Színház. Bemutató dátuma: 2023. április 5. Rendező: Szabó K. István. Dramaturg: Lőkös Ildikó; Díszlettervező: Artūras Šimonis; Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias; Zeneszerző: Cári Tibor. Szereplők: Román Eszter, Kali Andrea, Bogdán Zsolt, Kiss Tamás, Sinkó Ferenc, Bíró József, Csutak Réka, Dimény Áron, Kicsid Gizella, Orbán Attila, Vindis Andrea, Albert Csilla, Varga Csilla, Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa.