György Andrea: Üvöltés a rózsaszín dobozból

Hedda Gabler. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Fotó: Bereczky Sándor, Biró István, Rab Zoltán

Keresztes Attila nagyszínpadi stúdiótérbe helyezett, óvatosan kísérletező előadásai (Tartuffe, Sirály, Macbeth, Hedda Gabler) a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház repertoárjának egyre markánsabb vonulatát képviselik, a vásárhelyi közönség pedig úgy tűnik, partnerré vált ezeknek a szimbolikus színházi nyelven megszólaló, intenzív, egyedi látvány- és hangzásvilágú előadásoknak a befogadásában.

Keresztes Attila új Hedda Gablere (a drámát először 2012-ben rendezte a Szegedi Kisszínházban) rózsaszín dobozba zárt néma üvöltés. A színpadkép egy stilizált, modern szobabelsőt idéz. A rózsaszínű teret ugyanilyen színű, téglalap alakú heverők tagolják (kettő derékszögben, egymás meghosszabbításában, egy harmadik a nézőtérrel párhuzamosan), a közönséggel szemben a fal mentén pianínó, ezen tárolják az előadás legfontosabb kellékeit, a két pisztolyt, a padlón pedig fekete rózsákkal teli virágváza áll. A lecsupaszított tér a színészi játékra és a világításra irányítja a figyelmet: a díszlet plafonján jól láthatóan, több tíz lámpa sorakozik. A színpadi történések előrehaladtával a játéktér a világítás függvényében a (pasztell) piros és a rózsaszín különböző színárnyalataiban pompázik: a bíbortól az orchidealilán át az ultraibolyáig. Az édeskés, kissé mesterséges színek betolakodnak a látóterünkbe, és egy velejéig hamis cukiságvilágot sejtetnek, amelyről csodálatosan tetszetős fotókat lehet(ne) fellőni közösségi oldalakra, ám semmi közük a valósághoz. A címszereplő, Hedda Gabler (Varga Andrea) élete látszólag tökéletes: van egy fiatal művészettörténész, az akadémiai karrierje elején álló jómódú férje, Jörgen Tesman (Bartha László Zsolt), aki imádja őt, és hosszú európai nászútra viszi; van menő családi otthona: egy méregdrágán bérelt villa odaadó személyzettel, valamint szerető rokonok és jó barátok veszik körül. Ebben a szűk, giccsesen szép dobozvilágban nézőként mégis a bezártságot, a csapdahelyzetet, a menekülés lehetőségének a hiányát érzékeljük, amit Hedda színre lépése még inkább felerősít: mintha önkívületben lenne, ajkai remegnek a dühtől, annyira feszült, hogy robban. Csorog a könnye, szemei karikásak, vacogó, kislányosan törékeny teste, amelynek körvonalai szinte eltűnnek a térdét verdeső, szuper vastag oversize kötött pulóver alatt, szánalmat kelt. Segítséget kér, de nem számíthat senkire. Itt még áldozatnak tűnik.

Még nem kerülnek elő a cselekménybonyolítás szempontjából oly fontos szerepet játszó pisztolyok, amikor a rendezés már egyértelművé teszi, hogy a címszereplőnek, ennek a két lábon járó, eldördülni készülő pisztolynak az állapota összefüggésben áll apjához, a néhai Gabler tábornokhoz fűződő kapcsolatával. Az előadás kezdésekor a még lesötétített játéktéren, a nézőkkel szemben, Tesmanék nappalijának a falára kivetített fekete-fehér portréról egy szemüveges, pofaszakállas, zárt galléros apafigura, Henrik Ibsen figyel szigorúan, és ezt teszi az előadás teljes, 1 óra 50 perces időtartama alatt. Hedda megbabonázva bámulja, majd a felvételről bejátszott, zaklatott hangulatú Schubert-dal időtartama alatt egyenes vonalon haladva hátrál, aztán hirtelen éles, kilencven fokos fordulatot véve, a nézőkkel párhuzamosan, szinte a falon átlépve menekül a térből, mintha gépként engedelmeskedne a képen ábrázolt személynek, aki delejes erővel hat rá. Az Ibsen vonásait viselő merev atya, Gabler tábornok értékrendje meghatározza lánya életét, aki maga is néhány katonás vonással rendelkezik: büszke és lenézi a civil, hétköznapi elfoglaltságokat. Leszólja Júlia néni (Kilyén Ilka) kalapját, nem szereti a virágokat, irritálja Elvstedné (Kádár Noémi) dús, göndör szőke haja, lekezeli az alacsonyabb rangúakat. Berte (Biluska Annamária), az idős szolgáló, akire folyamatosan úgy utalnak, mint a „a lány”, szinte retteg tőle. Hedda nem riad vissza az erőszaktól sem, és a fegyverek révén érzi azt, hogy uralkodni tud mások felett. Az apjától örökölt pisztolyok beteges kontrollmániája szimbólumaivá lesznek.

Egy olyan előadást látunk, ahol végig vágni lehet a feszültséget, egy pillanatra sincs enyhülés, még a halálban sem. A színpadi dramaturgia szabályainak megfelelően a pisztolyok többször is elsülnek. Már a történések elején Hedda Brack bíróra (Bíró József) kezd játékosan lövöldözni, aztán Ejlert Lövborg (Kádár L. Gellért) a Heddától kapott pisztollyal sebesíti meg halálosan magát, végül Hedda ennek a pisztolynak a párjával követ el öngyilkosságot, de ezek az események sem feloldást, sem megoldást nem hoznak. Az előadás hangzásvilágának szerves elemévé válik a szűk tér által többszörösére felerősített, megszokhatatlan fegyverropogás, amely állandó stresszben tartja a nézőt.

A cukorkaszínű díszlet hangulata ellentétben áll a szereplők jórészt fekete-fehér jelmezeivel (csupán a világfi Brack bíró „enged meg” magának egy kis színt: az utolsó jelenetben türkizkék zoknit és inget visel), amelyek jellembeli ellentéteket is jeleznek. Hedda fekete nadrágja fölött fekete selyem, ujjnélküli topot visel, arra húz először egy szürke, szuper vastag pulóvert, majd azt lecseréli egy fekete blézerre. Elvstedné fekete rakott szoknyájában és hófehér blúzában templomba készülő eminens iskolás lányra emlékeztet. A két nő megjelenésében is egymás ellentéte. Hedda fiúsra nyírt, sötétbarna haja a hideget, a sötétséget, ezzel ellentétben riválisa hosszú, dús, szőke göndör haja a melegséget, a világosságot és a termékenységet asszociálja. Hedda ösztönösen féltékeny Thea Elvstedre, mert át tudta törni saját korlátait, szabaddá vált, amikor kilépett kényszerű házasságából, és a tehetséges, nagy jövőjű író, Ejlert Lövborg múzsájává, alkotótársává lett. Kreatív és inspirálni tudja a férfit, akinek új könyve közös lelki gyermekük. Hedda bosszúból elégeti a kéziratot, ám a meggyilkolt lelki gyermek, úgy tűnik, újra életre kel, amikor kiderül, hogy Thea megtartotta a jegyzeteket, Jörgen Tesman pedig bejelenti, hogy életét a megsemmisült kézirat helyreállításának szenteli.

Hedda a saját életét képtelen irányítani, ezért megpróbálja manipulálni a körülötte élőkét. Amikor Lövborg először jelenik meg a városban, karrierje felívelőben van, társadalmi megbecsültségre tett szert első könyve megjelenésének köszönhetően, de Hedda módszeresen tönkreteszi az életét. A szabadult alkoholista írót ráveszi arra, hogy bort igyon és fogadja el Brack bíró meghívását a kanbuliba, végül pedig elégeti a második könyve egyetlen létező kéziratát. Ezt az irányítási mániás, destruktív, közveszélyes szereplőt Varga Andrea érzékeny alakítása mégis szánni való karakterré teszi, akinek környezete sem erkölcsi nagyságokból, hanem inkább kisstílű, képmutató figurákból áll. Ebben a világban mindenki megéri a pénzét. Senki sem az, akinek mutatja magát, de lassan-lassan mindenkiről leolvad a rózsaszín cukormáz. Az életvidám, csöpögősen kedves, érzelgős nagynéni arca a gyászfátyol alatt hullafoltosnak látszik, ajkáról is lefagy az édeskés operettmosoly. Gabler tábornok régi cimborájáról, a tekintélyes Brack bíróról kiderül, hogy házibarátként szeretne bekapcsolódni az ifjú házaspár életébe. Jörgen Tesman, akit felesége szemüvegén keresztül látunk, halálosan unalmas, humortalan és infantilis. Annyira terepszínű, olyan tökéletesen beleolvad a tájba, hogy Bíró József felejthetetlen jelenetében, amikor Brack bíróként tökrészegen, tütüben, biciklin kerekezik be a nappaliba, gond nélkül nekitámasztja a járművet az ott álldogáló, szintén elázott férjnek. Egy másik jelenetben Jörgen nagynénje, a heverőn ülve, térdein ringatja a nászútról hazatért, újdonsült férjet, és így, torz piétapózban, csendben élvezik a viszontlátás örömét. A középszerű, de szorgalmas és kitartó kutató váratlanul kiegyenesíti meggörnyedt hátát, és egészen férfiassá válik Elvstedné közelségében, akiben lelki társra talál. Mindketten esetlenek, rövidlátók. Jellegzetes mozdulatuk, amellyel leveszik az orrukról a szemüveget, teljesen identikus. Bár nem cinikusan, mint Brack bíró, de ők is részvétlenül konstatálják Hedda öngyilkosságát, hiszen már a közös munka, az elégetett kézirat visszaállításának lázában égnek. Brack bíró eldől a heverőn, unottan bámul a semmibe (talán azon morfondírozik, hogy most új szeretőt kénytelen keresni), hátra sem néz a fegyverdördülésre.

Hedda, hogy bebizonyítsa, ura az életének, öngyilkosságot követ el. Hisz abban a romantikus fantazmagóriában, hogy azt a szabadságot, amelyet életében, a házasság kínálta lehetőségek között nem tudott megélni, a halálában megvalósíthatja. Az egyetlen, akiből meglepő érzelmi reakciót vált ki Hedda családi nappaliban elkövetett öngyilkossága, a portrén szereplő Henrik Ibsen. Ő, aki eddig passzívan, szigorúan összezárt ajakkal figyelte a színen kibontakozó eseményeket, most szélesen elmosolyodik. Ibsen drámája hét szereplő kapcsolatát bontja ki, ám az előadásban egy nyolcadik szereplő is színre lép: maga a drámaíró. Keresztes rendezésének egy új dimenziója tárul fel azáltal, hogy a klasszikus, dramatikus szövegre épülő, azt megjelenítő színházi előadás rendezője a textus íróját is szereplővé teszi. Ez a szokatlan gesztus egyrészt résnyire felnyitja a színpadi reprezentációt, másrészt pedig drámaíró és rendező, textus és teatralitás sokrétű viszonyára is utal. Az előadás ironikusan reflektál az artaud-i teologikus színpadra, amelynek legfontosabb eleme a szerző-isten, a szövegvilág teremtője, az atya, aki jelen van, és figyel, hogy minden az ő elképzelései szerint történjen a színpadon. Ő a zsarnok, akitől a rendező és a színészek, „a mester gondviselésszerű akaratának elnyomott tolmácsai” nem tudnak megszabadulni, illetve meg tudnának, de ennek az előadásnak az alkotói nem követnek el apagyilkosságot.

Ugyanannak a sötét, titokzatos dallamnak a felcsendülése a befejezéskor körkörös szerkezetet kölcsönöz az előadásnak. Boros Csaba Schubert Winterreise dalciklusának kísérteties Gute Nacht című darabját keveri a DJ-pulton, oly módon, hogy a zongorakísérettel előadott dal egyetlen sora ismétlődik újra és újra. Az elakadt lemezen a tenor vég nélkül énekli a „Lass irre Hunde heulen” mondatot, és a megtébolyodott kutyák mintha sosem akarnák abbahagyni az ugatást.

A vásárhelyi Hedda Gabler nagyon jó előadás. Annyira jó, hogy még a szigorú Henrik Ibsenből is előcsal egy elismerő mosolyt.

Hedda Gabler. A bemutató dátuma: 2017. december 1; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Keresztes Attila; Szerző: Henrik Ibsen; Díszlet: Szőke Zsuzsi; Jelmez: Bianca Imelda Jeremias; Zene: Boros Csaba; Ügyelő: Szakács László; Súgó: Ferenczi Tóth Katalin; Szereplők: Bartha László Zsolt, Biluska Annamária, Bíró József, Kilyén Ilka, Kádár L. Gellért, Kádár Noémi, Varga Andrea.