György Andrea: A happy end választható

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Rab Zoltán

William Shakespeare: Szeget szeggel. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

A Szeget szeggel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának évadnyitó nagytermi előadása. A térválasztás, a darabról való előzetes ismeretek, valamint a rendezőnek, a lengyel Tadeusz Bradeckinek a sajtóban tett nyilatkozatai arról, hogy az előadás hangzás- és formavilágát a vásárhelyi színházlátogató számára otthonos operett ihlette, egy kötelezően happy enddel végződő színházi produkciót sejtetnek. Ezt az előítéletet építi le, vagy erősíti meg az előadással való személyes találkozás.

A kezdés sötétjében felvételről bejátszott ismerős operettdallam mellé váratlanul egy éles, szaggatott hang kúszik be, és kezdi el kitartóan kísérni, megzavarva a harmóniára vágyó nézőt. Mintha egy kórházi készülék jelezné a beteg újrainduló életműködéseit, aztán csend, majd fény vetül a rivaldára. Fehér hálóköntösben, de kifogástalanul elegáns, fekete lakkcipőben az infúzióra kötött Vincentio, Bécs hercege (Bányai Kelemen Barna) jelenik meg. Szemmel láthatóan súlyos betegség után lábadozik, talán éppen a klinikai halál állapotából hozták vissza. Bár járása bizonytalan, néha meg-megszédül, és kénytelen egy aggodalmas tekintetű ápolónő karjaiba kapaszkodni, azért az infúziós állványt serényen maga után hurcolva szónokol Escalusnak (Tollas Gábor) tervéről, hogy egy időre elutazik a városból és helyettesének Angelót (Galló Ernő) nevezi ki. A rendezés tehát fogódzókat kínál arra a kérdésre, hogy miért mond le hivataláról a Herceg: a halálközeli élménye elegendő ok lehet arra, hogy egy kolostor magányában vágyjon elmélkedni életéről, de az is lehet, hogy a betegség csupán blöff, az uralkodó unatkozik, és újabb szerepet akar kipróbálni. A kolostorban tehát szerzetesi jelmezbe bújik, alapfokon elsajátítja a katolikus kegyes nyelvet, és elindul megfiyelni az eseményeket, de nem állja meg, hogy közbe ne avatkozzék. Bőven akad tennivalója, az új helytartó ugyanis halálbüntetést szab ki a paráznaságban vétkesnek talált Claudióra (Bartha László Zsolt), aki teherbe ejtette jegyesét, Júliát (Kiss Bora). Ráadásul az álszent Angelo Claudio életéért cserébe húgának, Izabellának (Simon Boglárka Katalin) a szüzességét követeli.

A rendezés teljesen hagyományosan használja a rendelkezésére álló teret. A puritán színpadkép egy-egy ötletes, funkcionális díszletelem (hatalmas, fentről lelógatott láncok, amiken a színészek beverekszik magukat a játéktérre, felülről leereszkedő lefektetett fehér kereszt, díszes csillár vagy vetített kép), segítségével változatos helyszíneket ábrázol: bordélyt, bécsi utcát, hercegi palotát vagy éppen börtönt. A díszletelemek erős kontraszthatást teremtenek. A fentről aláereszkedő hatalmas, díszes csillár alatt a miniatűr Angelo gubbaszt üres íróasztala mögött. A fehér keresztre kiloccsanó vörösbor, amely szirmait kibontó vörös rózsaként hat, de a börtönt jelző, súlyosan földre gördülő láncok és a könnyű, lebegő, pókhálószerű kereszt ellentéte is kulturálisan meghatározott szimbolikus jelentéseket hordoz. Ezeket a jelentéseket viszik tovább az első világháború előtti Bécset idéző, a díszletekkel teljes harmóniában levő, többnyire fehér, a fekete és a vörös (és ennek árnyalataiban pompázó) jelmezek is. A szűzies, tiszta Izabella, természetesen fehér, magas szárú, fűzős cipőt hord, és bő fehér ruhát, ami elrejti testének körvonalait, a gonosz Angelo viszont fekete színű, magasan záródó, szűk nyakú zubbonyt, fekete inget, nadrágot és cipőt visel. Talpig feketében jelenik meg a herceg ítéletére váró Marianna (Gecse Ramóna) is, aki elvesztette ártatlanságát. A kicsapongó Lucio (László Csaba) öltözékében leginkább a piros szín uralkodik.

A színházi kultúra részévé vált videotechnikát Bradecki is magától értetődő természetességgel használja. Hieronymus Bosch legismertebb művének, a Gyönyörök kertje című triptichonnak hatalmas, kivetített részletei és egy kinyíló vörös rózsa mozgóképen rögzített látványa erőteljesen hatnak a nézőre. A rendezés nem csupán díszletként használja a képet, hanem beépíti nyelvezetébe is.

Az állóképeket a színpadot lezáró hátsó falra vetítik ki. A bordélyban, az utcán, a bíróságon és az Angelo dolgozószobájában játszódó jelenet ideje alatt a Gyönyörök kertje középső tábláján található, a paráznaságot ábrázoló festmény egy-egy kinagyított részletét mutatják meg. Pucér embereket látunk, groteszk alakokat, bujálkodó férfikat és nőket, de furcsa szerkezeteket, létező és fantasztikus állatokat, ember és állat, ember és gyümölcs kereszteződéséből létrejött lényeket (például szilvafejű férfi) is. A festmény részletei után, a negyedik helyszínen, Angelo szobájában kivetítik a teljes triptichont, amelynek bal szárnya Éva teremtését mutatja be, a középső része a nő megteremtésének Bosch szerint logikus következményét, a paráznaságot ábrázolja, a harmadik táblán pedig az érzéki gyönyöröket hajszolók szörnyű bűnhődése látható. A képek különös ereje abból is fakad, hogy eredeti szakrális környezetükből kiragadva a színház profán közegébe helyezték őket. A színészek ügyet sem vetnek a képekre, mintha azok ott sem volnának. Tekeriné (Lőrincz Ágnes), a bordélyház madámja kétségbeesetten panaszolja, hogy az új helytartó, Angelo leromboltatja a nyilvánosházakat, miközben a háttérben egy pucér alak óriási szedret kóstol meg, mások egy nagy halat cipelnek. A középkori ikonográfiban a szeder a testi élvezetek jelképe, a hal pedig a gonoszságé. A bíróságon Pompeius, a csapos a szexuális aktusról beszél, amikor a háttérben kivetített képen az eperszedés, szilvaszedés jeleneteit láthatjuk, melyek szintén a mohó kéjvágy metaforái. A vetített állókép nem csupán illusztrálja a szöveget, hanem kitágítja az előadás értelmezési mezejét.

Bradecki visszafogottan ugyan, de kihasználja a vetítés lehetőségeit a dramaturgiai hangsúlyozásra és költői stilizálásra. A kivetített mozgókép segítségével a múló idő folyamából kiszakít és felnagyít egy-egy dramaturgiailag lényeges cselekvést. Angelo, miután hosszan gyötrődik egymagában, majd Izabellával vitatkozik és dulakodik a fekhelyét jelző fehér lepedőn, felugrik, és a padlóra helyezett kehely tartalmát a keresztre löttyinti. A hatalmas horgolt terítőbe applikált hófehér keresztre vetített mozgókép azt a folyamatot láttatja, ahogyan a kiloccsantott bor szétfolyik és hatalmas vörös rózsává nyílik ki. Angelo elbukik, éppen azt a bűnt követi el, amelyet helytartóként a legszigorúbban üldöz. Azzal, hogy nem issza ki a kehelyben levő bort (Krisztus vérét, ami az áldozathozatalt is aszszociálja), magát Istent utasítja el.

 A rendezés két esetben kíséreli meg a színész és néző közötti virtuális negyedik fal lebontását. „Cintányéros cudar világ” – énekli a hóhérsegédnek felcsapó, börtönben sínylődő Pompeius (Ördög Miklós Levente), miközben hatalmas fejszével a nyakazást gyakorolja egy fatönkön, majd a közönség soraiban azonosítja a börtön lakóit, és név szerint megszólítja őket. Egy másik alkalommal a Herceg szól ki a nézőkhöz, akik nagyon értékelik ezt a gesztust, rögtön nyílt színi tapssal jutalmazzák érte a színészt, mint korábban kollégáját is. A taps nemcsak kizökkenti ritmusából az előadást, hanem meg is hiúsítja azokat a próbálkozásokat, amelyek arra irányultak, hogy felszámolják a játéktér és a nézőtér közötti távolságot. A nézők látszólag örülnek a negyedik fal leomlásának, hogy aztán lelkes tapsukkal újból felépítsék azt.

Shakespeare drámájának hagyományos olvasata két részre tagolja a szöveget, az első rész tragikusan, a második pedig komikusan végződik. A rendezés is követi a kettős szerkezetet, fontos szerepet szánva a hercegi igazságszolgáltatásnak. A Herceg visszatér városába, büntet és jutalmaz. Arra ítéli Angelót, hogy vegye nőül Mariannát, aztán nagylelkűen felajánlja Luciónak, hogy válasszon a megkorbácsoltatás és az akasztás, illetve egy utcalánnyal kötendő házasság között. És, mivel nagyon belemelegedett a házasságszerzésbe, hát közli Izabellával, hogy feleségül venné, félreérthetetlenül jelezvén azt is, hogy kérdésére csak egyféleképpen, igennel lehet válaszolni.

A Bradecki rendezte előadás itt nem ér véget. Miután elvonulnak a frissen egybekelt párok, a dinamikus, szenvedélyes, életerős Izabella, akit az előadás alatt többször látunk szaladni, mint menni, többször szócsatázni, mint hallgatni, most egyedül álldogál az üres színpadon. Teljesen összeomlott, fáradt, nincs ereje tovább harcolni. A közelmúlt gyors egymásutánban következett eseményeit képtelen feldolgozni. Nemrég még azt várták el tőle, hogy szüzességet fogadjon, és apáca legyen, később azt, hogy szajhává váljék bátyja életének megmentése érdekében, most pedig úgy gondolják, hogy hálás mosollyal kellene engedelmes feleséggé válnia. Megbüntették, és nem érti, hogy miért. Zavarodottnak, kimerültnek látszik. Riadtan, sorsába beletörődve, erőtlen hangon énekli: „Felpezsdül a szívem vére”, leleplezve a happy end hazug illúzióját. Bradecki nem írta át radikálisan, hanem úgy vitte színre Shakespeare drámáját, hogy felerősítette az alaptörténet tragikus és ironikus vonásait. Ebből született meg a rendkívül nyugtalanító, feszült befejezés.

A nézők, akik komédiaként értelmezték az előadást, már a hercegi igazságosztás végén tapsolni kezdtek, úgy gondolván, hogy ez az utolsó jelenet. Ami utána történt a színpadon (és a dramatikus szöveg számukra idegen, tragikus olvasatából következett), azt nem érezték az előadáshoz tartozónak, már csak azért sem, mert a rendkívül látványos és erőteljes hangzású nagyjelenet után nem tud igazán hatásos lenni a színpadon egyedül éneklő Izabella. Ugyanakkor a Herceg és Izabella korábbi gesztusai, egymás felé tett mozdulatai értelmezhetőek úgy, mint a kölcsönös vonzalom jelei, és ez akár elfogadható magyarázatul is szolgálhatna a happy endre.

A közönség másik része számára, aki hajlandó volt az előadás részének tekinteni az utolsó jelenetet, konkrét valósággá válik a hercegi diktatúra és erőszak, de új, előremutató jelentéssel gazdagodik az a korábbi kép is, amikor Izabella a zárdában szerzetesi fogadalmára készülve engedelmesen letérdel és alázatosan lehajtja fejét, mintha arra várna, hogy a hóhér bárdja nyakára sújtson. A marosvásárhelyi Szeget szeggel-ben az egyetlen ártatlan fej, amely porba hull, az Izabelláé. Bradecki előadása egy olyan világot tár fel, amelyben a bűn nem maradhat megtorlatlanul („Jó tettért jót várj és kegyet kegyért,/ De: „szeget szeggel…” és: „szemet szemért…”), ám a büntetés az ártatlant sújtja.

 ____________________________

William Shakespeare: Szeget szeggel
Rendező: Tadeusz Bradecki
Zenei vezető: Incze Katalin
Díszlettervező: Fodor Viola
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Light Design: Aszalos Attila
Szereplők: Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Bányai Kelemen Barna, Benő Kinga, Boros Csaba, Csíki Hajnalka, Csíki Szabolcs, Galló Ernő, Gecse Ramóna, Henn János, Kilyén László, Kiss Bora, Korpos András, László Csaba, Lőrincz Ágnes, Nagy Fodor Piroska, Ördög Miklós Levente, Simon Boglárka-Katalin, Somody Hajnal, Szabadi Nóra, Tollas Gábor, Varga Balázs.