Győrfi Kata: Ha egy-két ember repülni tudna

dance.movement.theatre fesztivál, Gyergyószentmiklós

Fotó: Jakab Lóránt

A Közép-Európa Táncszínház visszatérő vendége a dance.movement.theatre fesztiválnak. Idén a társulat K-arcok c. sorozatukból két egyéni előadásukat láthatta a nagyérdemű. A Lépcső és a Mind1 előadások Réti Anna és Kun Attila koreografálásában egyszerre hasonlítottak és különböztek egymástól. A Lépcsőben Hargitai Mariann lírai hangnemű szöveget ismételget, egy, az előadást nemcsak vizuálisan, de mélységében és tartalmában is meghatározó térben – aminek színpadán sorokban voltak leragasztva fekete héliummal felfújt lufik. Ezeket a táncos szerre, egy belső logikai sorrend alapján tépegette fel, miközben Halasi Zoltán szuper-titokzatos szövegét mondogatta, míg véget nem ért, és kezdte előlről kb. ötször-hatszor az előadás alatt. A szöveg sajnos nem több különböző jól hangzó frázisok egymásmellettiségénél: „világító mikulás”, „őzikefogsor” és „zenélő rózsafa”, illetve egyéb olyan üres mondatok, amik attól, hogy lihegve és neurotikuskodóan, vagy akár negyedjére hangoznak el, nem lesznek se tartalmasabbak, se nem visznek bennebb az előadás világába. A koreográfia és a monológszerű belső beszéd jóindulattal azt a benyomást kelti, hogy egy nő feltehetőleg magára maradt a lakásában, illetve poszttraumatikus sokkos állapotban képtelen kimenni az emberek közé – és ennél többet sajnos tényleg nem értek ebből az előadásból.

Ezzel ellentétben a Mind1 egy teljesen szövegnélküli koreográfia, amiben a díszletelemek: a föld (homok formájában), a tűz (egy öngyújtó meggyújtási kísérletének formájában), a víz (a homokra fentről lecsurgadozva), a levegő (egy suháng lengetésének formájában) és meglepő módon – a kvinta esszencia – a húszezer forintos bankók. Két fontos pillanatot tudnék felidézni ebből az előadásból: az egyik az a nagyon eredeti momentum, amikor a fekete maszkot viselő Kovács Péter kifordul a közönség felé; a másik egy hozzávetőleg öt perc hosszan kínos pillanat, amelyben a homokba csurgatott vizet a kiengedett hajára keni. Az ehhez hasonló előadások keltik azt a benyomást, hogy az ember mintha érthetné és valamilyen módon csatlakozhatna is a látottakhoz, de az épp eléggé inkonzistens ahhoz, hogy a tartalom egy nem mindenki számára hozzáférhető kiváltság maradjon. Ha egy néző ilyen előadásokon keresztül találkozik a mozgásszínházzal, azt gondolom, nagy az esélye annak, hogy a néző azzal az egyébként a tánc- és mozgásszínházi előadásokkal kapcsolatos leggyakrabban megfogalmazott félelemmel marad, hogy ezek kevés következetességet, értelmet és főleg kapcsolódási pontot tudnak felmutatni.

Frenák Pál Birdie c. előadása az emberek közötti viszonyok és különböző létélmények szép madár-olvasata. A produkció minden szintjén felismerhető ez a madárszerűség. Elsősorban a koreográfia legtöbb eleme azonosítható be így: a szárnyak karokból és lábakból való megformálása, az ágról-ágra való ugrálás, a madár-mosdás, a könnyedség és a repülés. De a madárszerűség ráolvasása nélkül is egy gondosan megkomponált előadás ez, aminek a legfeltűnőbb minősége épp a technikai kidolgozás. Frenák társulatának minden tagja kiváló testtudattal rendelkezik, és ennek a testnek a határait egyre tovább feszítik attól, amit meglepetés nélkül be tudunk fogadni. A test ilyen szintű edzettsége a Birdie-ből egyszerre csinál cirkuszi akrobatamutatványt, és mozgatja meg zsigerileg a testünket a székben. Norman Levy zenéje egy posztapokaliptikus, inkább negatív utópiából szól, és különböző drón-madarak csicsergő, szenvedő vagy éppen támadni készülő hangján valami olyasmit mond, hogy az embernek nem biztos, hogy annyira fölébe kéne helyeznie magát a természetnek, mert miközben a privát problémáival foglalkozik, összeomlik körülötte a világ.

A díszlet elsőre egy rácsos szerkezet, egy futurisztikusabb elemeire bontott kalitka, de ha hunyorogva elég sokáig nézzük, a háromszögelemek összeállnak, és egy a színpadra aláhullott, töredezett madártest csontvázát látjuk. Egy-egy kékes világításban krómozott pteroszaurusz-lelet, egy-egy zöldes fényben pedig egy óriás robot-madár-repülő fémszerkezete, amin az ember pusztulását túlélő ártalmatlan papagájok és galambok együtt mosakodnak és kergetőznek. Az előadás mintha kiszámolt kompozíciós logika szerint tevődne össze mindenféle ritmusú és hangulatú jelenetekből, hogy egy pillanatra se dőlhessek hátra. A hatás érdekében Frenák belekoreografált egy a kelet-európai magasságokhoz mérve nagyon magas afro-amerikai nőt, akinek mintha semmi más dolga nem lett volna, csak megjeleníteni ezt a méret- és színkontrasztot. Amiközben hajolgattak az előadás végén, azon gondolkodtam, hogy ha egy-két ember repülni tudna, azok táncosok lennének.

A Tünet Együttes Az éjszaka csodái c. Szabó Réka rendezte-koreografálta előadása az egyik legmultimediálisabb produkció, amit ezen a fesztiválon láthattunk. Egy félmondattal talán fel is lehet róni, hogy mozgáselőadásnak titulálja magát, amennyiben a kivetített élő-animálás eltolja a koreográfiáról hangsúlyt. A Mezei Ildikó, Taskovics Éva és Samu Bence megtalálta az álom szürrealitásához, groteszkségéhez és néha töredezettségéhez, máskor letisztultságához azt a látványvilágot, ami minden, és tényleg minden pillanatában izgalmas, inkoherenciájában koherens, és kép-hang-mozgás társításaiban meg tudja találni a többi mellé rendelő helyet. Furulyás Dóra és Szász Dániel a nő és férfi közötti távolságokat és közelségeket járják körül, a viszony intenzitása mindig attól függ, hogy ki álmodik. Mintha egy francia, aranyos, néma rom-com félanimációt látnánk esővel, vidámsággal, csalódással, öniróniával és humorral. A koreográfia nem a szofisztikáltságától jó, hanem a testek olyan fényben való helyezése miatt, ahol azok olyan működéseit és lehetőségeit láthatjuk, amiket egy intenzív mozgás-etűdben nemlehet megmutatni. A nulladik pillanattól megjelenik egy pont a háttér-vásznon mint az első-utolsó gondolat álombazuhanás előtt, és mint valami harmadik lény, mint valami érzet, vagy mint az animátor maga, végigvisz arcnélküli fejek, ijesztő pinokkiók, akrobata elefántok, leopárdok, esőerdők, sivatagok, tengerek és buszmegállók világán, hogy aztán egy rémálomba végezzük mindannyian, ahol csókolózni pont olyan, ahogy gyerekként elképzeltem – félelmetes és rajzfilmes.