Győrfi Kata: Együtt maradni, amilyen sokáig csak lehet

Győrfi Kata: Együtt maradni, amilyen sokáig csak lehet

dance.movement.theatre fesztivál, Gyergyószentmiklós

Fotó: Jakab Lóránt

Czegő Csongor, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatója a dance.movement.theater fesztivál megnyitóján arról beszélt, hogy a kultúraszervező, a művészetet csináló emberek azért vannak, hogy impulzusokat generáljanak. És amikor mozgásszínházi előadásokról gondolkodom, igazából azon gondolkodom, hogy milyen fogalmaink vannak azoknak az impulzusoknak a csatornázására, amiknek a lehetőségeit egy-egy ilyen előadás felvillantja vagy megteremti. Azt hiszem Czegő Csongor analógiája, miszerint az utcán a járdák úgy működnek, mint a sűrű fesztiválprogramok – vagyis elvisznek valahova; ugyanígy tudnak működni a hagyományos színházi előadásokhoz szokott nézőközönségnek is a tánc- vagy mozgásszínházi előadások – vagyis elvisznek valameddig. Talán május 18-22 között nem kell semmi mást csinálnunk, csak hagyni, hogy az intenzív impulzusok, amik érnek egy-egy produkció során, magukkal ragadjanak, és elvigyenek valameddig.

A fesztivál nyitóelőadása a sepsiszentgyörgyi M Studio Andrea Gavriliu-rendezte, nemrég bemutatott Tavaszi áldozat c. előadása volt. Sztravinszkij a tavasz megmagyarázhatatlan hatása alá került pogány oroszokról írta a zenei művet; és az egyik ilyen pogány rituálé szerint kiválasztanak egy lányt, aki halálra táncolja magát. A színpadkép már eltérni látszik ettől az orosz világtól: egy indián sátrat idéző díszletelem van a jobb sarokban, és az egyszerű, de inkább divatos jelmezek is indián mintásak, illetve a teljes színpad kék homokkal van beborítva. A háttérben szétnyíló fal résén pedig megjelenik egy vörössel megvilágított félhold. Az előadás attól kezdve, hogy ennek a nőnek a haláleseményéről szól, alapvetően nő- és férfitestekre osztja a táncosokat – ami egy mozgáselőadás esetében egyáltalán nem szükségszerű. A nemi distinkció ilyen megteremtése és következetes használata ugyanakkor lehetőséget teremt az ebből fakadó vicces helyzetekre. Ha arra gondolunk, hogy beszéd nélkül miként lehet viccet faragni egy-egy helyzetben, akkor a nyelv előtti, testünkön hordozott jeleket használjuk, amik közül a nemi különbségek a legkézenfekvőbbek. Egy ilyen történelmileg terhelt mű esetében, mint a Tavaszi áldozat, gondolom, nagyon nehéz lehet egy újszerű adaptáció. A koreográfia alapvetően leírja, leköveti, újrajátssza a zenét – amennyiben ez persze lehetséges. Egy-egy táncos, vagy táncospár egy-egy hangszernek a megtestesítője ritmusban, dallamban vagy intenzitásban – ami talán szintén egy kézenfekvő koreográfia-ötlet. Ezen kívül az alapvetően narratív jelenetek, pl. a kertészkedés eltáncolása, mintha arra a mozgásszínházi előadásokkal kapcsolatos elvárásra felelne, miszerint egy táncelőadás valamilyen formában eltáncolt prózaszínházi előadás, és ugyanakkor bizalmatlan volna ennek a színpadi nyelvnek a lehetőségeivel kapcsolatban. A kék homok mint látvány- és hangelem viszont izgalmas ötletnek bizonyul. A homok hangja illeszkedik Sztravinszkij világába. A kékség pedig mintha feje tetejére állítaná a világot, és az ég a földre ragadt volna.

Baczó Tünde, Cári Tibor és Balázs Klára közös produkciója, a 7/7 két évvel ezelőtti előadás. Azért nevezhetjük közös produkciónak, mert ugyan egyéni előadás, mégis a Baczó Tünde saját koreográfiája mellett Cári Tibor Uniter-díjas színházi zeneszerző élő játéka és Balázs Klára animációja elengedhetetlen elemei annak a hatásmechnizmusnak, ami nulladik pillanattól felkéri a nézőket erre a közös táncra. Az előadás hét stációra oszlik, amelyek nélkülözik a következetesség mélyebb logikáját, és azt mondhatnánk, hogy alapvetően a nő életéről szólnak. A következetesség hiányával csupán arra gondolok, hogy nem kizárólag életkorszakok mentén halad az előadás, hanem az első két stációval megteremtett idő menti linearitást társadalmi és kulturális kategóriák beemelésével rúgja fel – ami egyáltalán nem zavaró. Vagyis az első majdnem-meztelen születés és születés utáni mozgáskísérleteket idéző koreográfiát egy, a tinikort idéző hello-kitty-s hátizsákos, pillangós kislány-tánc követ, azt pedig egy vörös Marilyn Monroe szex-szimbólumos életstáció. A jelenetek között a játéktér szélén látjuk a kifejezéstelen táncost öltözni, vizet inni és felszusszanni, amik az egész előadás fölött szuszogó alkotói magány, a mindenkori szerepek közötti pihenés-pillanatok, saját idők, amikor az ember felkészül egy-egy következő feladat teljesítésére. Mint amikor a bokszolók meccs közben kiülnek a sarokba, csak itt nincs edző. A stációk egymásutánisága a linearitáson túl egy rétegzettséget látszik felhalmozni: az első ruhának különböző variációit látjuk jelenetről jelenetre, amikre egyre csak tevődnek és tevődnek a következő jelenetek ruhái, a végére pedig a táncosnő mindenre rávesz egy fehér köpenyt, ami a vetítővászon meghosszabbításaként kezd el működni. És míg eddig a ruhákkal együtt a szerepek halmozódnak egymásra, ez a köpeny eltakarja őket, és egyszerre vetítődik rá mind a hat stáció szereplője – mintha a halál előtti pillanatban idéznénk fel az összes emlékünket.

A Duda Éva Társulat/Movein Mission Breathe! c. előadására füstbe borul a nézőtér. Vagyis nem egészen füstbe, de éppen elegendő volt belőle, hogy az egyik kedves nézőnek hangosan meg kelljen kérdezni, hogy kigyúlt-e valami, vagy mi van. Öt ventilátor, öt színész – mindenki bent van. A tér üres és szellős, Kiss Julcsi jelmezei igazán jó ízlésűen divatosak, és sikerül egyszerűnek maradniuk. Ahogy mindent, a mozgásszínházi előadásokat is lehet a profizmus szintjén művelni, és ha nincsenek is pontos fogalmaink erről, amikor látjuk, mégis azonnal felismerjük azt. Egy ennyire lecsupaszított, és ettől kiszolgáltatott térben, illetve a mozgás ugyanilyen színpadi nyelvén, ahol azt hiszem a pontosság és az együttlevés nélkülözhetetlen kritériumok. Emellett a hibalehetőség nagy esélye és azok azonnali láthatósága pedig olyan veszélyek, amelyek egybevéve magasra teszik a profizmus lécét – és úgy tűnik, a tévedés itt nem fér bele. Azt szoktuk mondani, amikor egyáltalán merünk még erről beszélni a hagyományos értelemben, hogy az a jó előadás, amikor annyira magával ragad, hogy az összes figyelem valahogy arra összpontosul, és ebben az összpontosult figyelemben valahogy mind együtt vagyunk. Ennek az összpontosulásnak úgy látszik, hogy még mindig a mindenkori életesemények és -tapasztalatok tudnak helyzetet teremteni, amilyenek az együtt-, a külön- és az egyedül-levés örömteli, félelmetes és pánikszerű állapotai. És ha ezt a Duda Éva Társulat/Movein Mission profizmusával tematizálja valaki, akkor már nincs lehetőség mindenféle átpolitizált testi identitás-diskurzusokat elemezgetni. Amikor Rusu Andor az elhagyástól való félelemben a megerősödött magányhoz való ragaszkodás-pánik-táncát a többieknek úgy kell elcsendesíteniük, hogy ránehezednek, és ő azután egy szabadjára engedett vad örömével ordít egy ventilátorba – na, akkor nem sok diskurálnivaló marad. Csak az összpontosult figyelemben együtt maradni, amilyen sokáig csak lehet.