Gy. Turoczki Emese: Hinni a mesét

Eredetileg rendezőnek készült, de a véletlenek úgy hozták, hogy végül a bábos szakma szippantotta be. Alapí­tó tagja a sepsiszentgyörgyi Cimbo­rák Bábszínháznak, és éppen most készül második rendezésére. Nagy Lázár Józseffel beszélgettünk.

A Játéktér 2015. őszi számából

Fotó: Vargyasi Levente

Gyerekkorodban szeretted a bábszín­házat?

Van egy nagyon eleven bábszínházi él­ményem, úgy tízéves koromból. A kolozsvári bábszínház játszotta a Hol a világ közepe? című előadást Sepsiszentgyörgyön. Talán Kovács Ildikó rendezte, egy Méhes György-feldolgozás volt. Most ugyanezt a darabot láttam, a FUX Feszten (a nagyváradi Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztivál­ja – szerk. megj.), és meséltem a kolozsvári bábszínészeknek, hogy láttam a nyolcvanas évekbeli előadást, és hogy gyerekként mek­kora élményt jelentett, de ők nem tudtak ar­ról, hogy a Puck, akkoriban Kolozsvári Állami Bábszínház, játszotta volna ezt a darabot.

Milyen pályára készültél eredetileg? Hogy kerültél a színház közelébe?

Sokáig tanár szerettem volna lenni, de aztán úgy alakult, hogy bekerültem a Mikes Kelemen Líceum színjátszó csoportjába, és Salek (Salamon Ferenc magyartanár – szerk. megj.), mint sok más kortársamat, engem is megfertőzött a színházszeretettel. De nem színésznek készültem, hanem rendezőnek. A kilencvenes évek közepén elmentem Buka­restbe felvételizni a rendezői szakra. Akkori­ban jelent meg a törvény, hogy lehet magyar nyelven felvételizni román szakokra, így én a jelentkezési lapon oda is írtam, hogy magya­rul szeretnék vizsgázni, de ezt nem vették figyelembe. Kértek verset, én el is mondtam magyarul – egy Orbán Ottó-vers volt –, töb­bek között Gelu Colceag, Alexandru Dabija vizsgáztatott, végighallgattak, majd mondták, hogy nagyon jó, de nem tudok egy Eminescu-verset legalább? Hazajöttem, egy évet helyet­tesítő tanárként dolgoztam. Még színjátszó koromban Bocsárdi László látta diákelőadá­sunkat, Az ember tragédiáját, s így egyszer, amikor találkoztunk az utcán, hívott, hogy menjek Gyergyóba a Figurához. Két évet vol­tam a Figura tagja, amely elképesztően tanul­ságos időszak volt, majd elvittek katonának, közben ugye a Figura átköltözött Sepsire. Nem akartam a szentgyörgyi színházhoz ke­rülni, de Nemes Levente akkori színházigaz­gató „odacsalt”, majd ’98-ban, amikor Nagy Kopeczky Kálmán megalapította a Cimborák bábtársulatot, megkérdezték, hogy kipróbál­nám-e a bábozást. Lassan húszéves a báb­színház, és én végig mellette maradtam. Ma már engem is a Cimborákkal azonosítanak, akárcsak Kálmánt.

Volt már tapasztalatod gyerekközönséggel?

A kilencvenes években Puki bácsi (László Károly színművész – szerk. megj.) és a Me­sekaláka nagyon fontos része volt már az életemnek, ez a helyi STV hetente jelentkező gyerekműsora volt. Nagyon sokat köszönhe­tek Puki bácsinak, mert mellette tapasztaltam meg, milyen a gyerekekkel dolgozni. Aztán később Kálmánnal dolgoztam. Nem tudtam semmit a bábszínházról, az ő keze alatt, az ő irányításával tanultunk, és érdekelni kezdett. 2003-ban, amikor beindult Marosvásárhelyen a bábos képzés, természetesen éltem a lehe­tőséggel. Jó volt, mert az egyetemen olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik lénye­gesen alakították, formálták a bábos szemlé­letemet.

Milyenek voltak a kezdetek a Cimboráknál?

Úgy érzem, hogy a sepsiszentgyörgyi báb­színházban még a kezdeti korszakban is na­gyon jó előadások születtek, talán túl korán is jöttek az erdélyi bábos szakmában. Nem azt mondom, hogy jelentősebbek lettek volna, mint a hetvenes évek nagy előadásai, amikor Kolozsváron Kovács Ildikó, Marosvásárhelyen Antal Pál rendezett, de azért itt, Sepsiszent­györgyön a kilencvenes évek végén volt egy olyan Kiskakas gyémánt félkrajcárja, ami na­gyon meglepte a szakmát és a közönséget egyaránt. Én játsztam a török császárt, élő szereplőként voltam jelen a színpadon és vé­gig törökül kellett beszélnem. A szentgyörgyi közönséget, a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt meglepte az előadás, és habár nagy siker volt, mégis úgy éreztük, talán túl korán jött, túl radikális volt. Vagy említeném a Tej­kút című előadásunkat, amellyel az erdélyi bábszínházak közül elsőként kaptuk meg a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik leg­rangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát, ami nagyon nagy eredmény volt egy frissen alakult bábszínház életében.

Mennyiben jelentett gondot, hogy nem volt Sepsiszentgyörgyön hagyománya a báb­színháznak?

Nehéz volt, mert mindannyiunk számára teljesen új útra indultunk, új területet kellett fel­fedeznünk, de ugyanakkor olyan szempontból könnyű volt, hogy a pedagógusok azt mond­ták, helyi és a miénk, így felkaroltak. Azt hiszem, hogy azt a fajta közönséget, azt a színházi mili­őt, ami Szentgyörgyön jelenleg van, azt azért mi is alakítottuk.

Hogyan fejlődött a bábszínház az évek fo­lyamán?

Sokszor éreztem a bábszínház mélypont­jait, de ugyanúgy a szárnyalásait is. Nagyon lekötnek sajnos a pénzhiányból adódó min­dennapi problémák. Mindennel meg lehet küzdeni, de talán a közömbösség, a langyos­ság a legrosszabb. Vannak olyan kollégáink a színházban, akik soha, egyetlen előadásunkat sem nézték meg. Az utóbbi öt évben kezd­tem érezni, hogy valamivel jobban odafigyel­nek ránk, hogy kicsit értékelnek is, az elején ez volt a nagyon nehéz. Az, hogy megmoso­lyognak, te „csak” bábszínész vagy. Ezzel örö­kösen szembemész, ilyen a világ, ezt olvasom a Kovács Ildikóról szóló könyvben is. Bennünk is van hiba, mert frusztrál, hogy „csak” bábo­sok vagyunk. Szakkritika bábszínházról még annyira sincs, mint a nagyszínházi előadások­ról. A nagyváradi FUX Feszten, kétévente leg­alább leülünk beszélgetni. Kezdetben feszült­ségek voltak, idén mintha kezdett volna valami kialakulni. Kezd jó lenni a hangulat Váradon. Szentgyörgyön a pénzhiány, a gyenge infra­struktúra a gond, nagy szükség lenne az ön­álló jogi személyiségre. Előnye is van annak, hogy a bábszínház a Tamási Áron Színházhoz tartozik, de ez ugyanakkor visszahúz, meg is köt. Viszont ha nincs pénz, akkor van fantázia.

Mikor érezted, hogy nem mozgatod, ha­nem életre kelted a bábot?

Ez a legnehezebb. Hogy mennyire válik a báb a te meghosszabbításoddá. Minden egyes bábot minden egyes előadásban újra meg kell tanulni, kiindulva a jelleméből, a formájából, az anyagszerűségéből. Én még olyan bábost nem láttam, hogy megfog egy bábot és abban a pillanatban életre kelti. Nagyon modern kifejezőeszköz a báb, most hallottam Kolozsváron, hogy a film és a szín­ház között van, úgy érzem, nagyon igaz ez a meghatározás. Pont olyan megoldásokra ké­pes, mint a film. Kit érdekel a klasszikus dra­maturgia, amikor Vitéz László kijön a föld alól és azt mondja, hogy „Szervusztok, pajtikák, megjöttem!”, vagy elővesz egy palacsintasü­tőt és agyonüti az ördögöt. Képtelenség lenne a vásári bábjátékot realista módon nézni, pont emiatt tud élő és modern lenni a bábszínház. Olyan kifejezőeszközökkel bír, ami a színház­ban nem elérhető. Ugyanakkor megvannak a korlátai is, mert attitűdöt, állapotot fejez ki, az arca le van fagyasztva, kicsit mintha megállt volna benne az idő.

Melyik technika áll hozzád a legközelebb?

A japán bunraku, bár keveset dolgoztam vele, de nagyszerű érzéseket váltott ki belő­lem. Az egyetemen kísérleteztünk vele. Ezt a fajta bábot hárman mozgatják, a főmozgató általában a legidősebb bábos, aki a fejet, és esetleg az egyik kezét mozgatja. Japánban ez a technika családi hagyományként öröklődik, és évtizedekig, kisgyerekkortól készülnek rá.

Melyik bábot szeretted a legjobban?

A fülemile című előadásunkat ketten ját­szottuk, és volt benne egy nagyon egyszerű­en mozgatható rongybábu, amely az előadást is jól szolgálta, de én is vele éreztem magam a legjobban. Pedig egyszerű rongybábu volt, egy nagy fej, két kéz, rongyokkal – jól lehetett „rázni”. Akkor éreztem azt, hogy én bábozok. Simó Enikő tervezte – zseniálisak voltak azok a bábok, gyönyörű volt az egész képi világa az előadásnak.

A Cimborákkal együtt te is felnőttél mint bábszínész. De tizennyolc év kellett, hogy vé­gül eljuss a rendezésig.

A tavaly télen mutattuk be Az ég ölelkezett ím akkor a földdel… című betlehemes játé­kunkat. Megkínlódtam vele, azt hittem, sok­kal egyszerűbb folyamat lesz, de más, amikor konkrétan érzed a felelősségét, hogy mi le­gyen a következő pillanat az előadásban. Ne­héz időszak volt, viszont két rendkívül jó kollé­ganővel dolgoztam együtt. Mindig is érdekelt a karácsonyi témakör, és az előadásunknak az volt az alapötlete, hogy mi van akkor, ha elmész egy idegen városba és nem engednek be sehova. Ez volt a legfontosabb tétel: Mária és József az éjszakában, és az, hogy hogyan történik meg a csoda.

Említetted a rendezői felelősséget, de mi a helyzet a közönség iránti felelősséggel? Nem mindegy, hogy mit és hogyan mutatunk a gyerekeinknek.

Biztos, hogy más a felelősség, hiszen az is megtörténhet, hogy elveszed egy életre a kedvét a bábszínháztól, a színháztól. Tavaly nyáron Homoródon, egy táborban fogyatékos fiataloknak játszottuk a Szegény ember király­ságát, volt köztük egy gyerek, akinek kontrol­lálhatatlan dührohamai voltak. Végignézte az előadásunkat, amely nagy hatással volt rá, az édesanyja nem bírt hálálkodni, hogy le tudtuk ültetni azt a gyereket egy órára, és le tudtuk kötni a figyelmét. Idén nyáron egy másik tá­borban ismét ott volt a nézőtéren, egy teljesen más előadást játszottunk, felismert és megke­resett a végén. Kell hogy legyen önbizalmad, mert muszáj felmenni a színpadra, de azért ma már van tapasztalatunk, mesterségbeli tu­dásunk is, és tudjuk, hogy bizonyos helyzete­ket hogyan kezeljünk. Mi például megpróbál­juk a kisgyerekeket már az előtérben átvezetni a mesevilágba: zene szól, fontos, hogy ne egyből lépjenek be, mert elijeszthetjük őket. A Foltos, a torkos zsiráf című előadásunk a leg­kisebbeknek szólt, a színészek például, még ha fekete ruhában is, de köszöntötték a gye­rekeket, hogy ne féljenek a sötétben. Naivnak tűnő megoldás, de rendkívül fontos, ugyanis egy hároméves gyerek sokkot kaphat, ha hir­telen sötét lesz. Ugyanilyen fontos az előadás végén, hogy lezárjuk a történetet, hogy meg­nyugtassuk őket, elvarrva a szálakat. Az nem baj, ha a gyerek fél az előadás alatt, csak ezt az érzést fel kell tudni oldani, hogy ne a féle­lemmel menjen el. Három-négy vége is van egy bábelőadásnak, egy jó bábrendező tudja ezt.

Fontos az értékrend is, amit a bábszínház közvetít. Nálatok a népmese az alap.

Érdekes, hogy megalakulásunk óta szin­te csak magyar szerzőket játszottunk, főleg népmeséket, de ez egyértelmű, hiszen ezen a vidéken ez a kézzelfogható. Ott van ugye a Szegény ember királysága, nekünk jól áll a szó székelyesen, nem kell megerőltetnünk ma­gunkat. Láttam például budapesti előadást, amelyben nagyon furcsa, amikor elkezdenek székelyesen beszélni. Úgy gondolom, hogy a mai bábszínháznak olyan értékeket kell közvetítenie, melyek örök emberi értékek, és amelyek legtisztábban épp a népmeséinkben jelennek meg. Ezért nagy a felelősség.

Új rendezésen dolgozol, milyen előadásra számíthatunk?

A nyár elején akadtunk rá a feleségemmel egy Tasnádi István-szövegre, a Cyber Cyranó­ra, amely egy „netdráma”, tinitörténet. Tizen­hat éven felülieknek szól, mese az internetről, Facebookról, de ugyanakkor egy nagyon ke­gyetlen világról, a szépség és önmagam kere­séséről. Ugyanezekkel a kérdésekkel szembe­sülök a tizenéves lányommal kapcsolatosan is. A Kire ütött ez a gyerek? című produkcióval is kiskamaszokat céloztunk meg, bízom ben­ne, hogy ezt az előadást is sikerül elfogadtat­ni. Sok bábos elemet használunk majd az elő­adásban, de nem bábszínház lesz. Januárban kezdjük a próbákat.

A Kire ütött ez a gyerek? eléggé egyedül­álló produkció az erdélyi színházi világban. Mi­nek köszönhető ez?

Mert annak a korosztálynak szól, ami már kinőtt a bábszínházból, de még nem nőtt bele a felnőttek színházába. Közismert szövegek­ből – több Janikovszky Éva-műből vágta öss­ze Nagy Lázár Kincső. Mindenki értette és ismerte. Ennél az előadásnál a nehézség az volt, hogy ne csússzunk át a ripacskodásba, ugyanis ott van egy törékeny báb, és ott van­nak az élő színészek, a határ vékony. Mindenki azzal küszködött, hogy megtartsa az egyen­súlyt. Amikor például rosszul ment az előadás, éreztem, hogy belecsúszhatunk a ripacsko­dásba.

Kicsi társulat vagytok, ez szűk családi vi­szonyt alakított ki?

Nagyon jó és sokszor nagyon rossz, hogy ilyen családias. Bele lehet süppedni az isme­rős kényelembe. Van előnye is, mert mobilis a társulat, félszavakból értjük egymást. Csi­náltunk például flashmobokat a bábszínház világnapján. A király és a királyné bement az adóhivatalba és kifizette a mesebeli kastély adóját. Nagyon jól reagáltak a hivatalban, ki­számolták még az adóhátralékot is. Az ilyen improvizatív helyzetek azért is tudnak meg­születni, mert ismerjük egymást. Azonban a kis társulat be is határol.

Változott-e két évtized alatt a közönség?

Igen, azt látom, hogy a gyerekek egyre nehezebben kezelhetőek, érződik, hogy egy­re több inger éri őket, nehezebben hiszik el a csodát, egyre erősebb hatásra van szük­ség részünkről is. Szoktunk játszani az őrkői gyerekeknek is (Sepsiszentgyörgy romák által lakott negyede), ők még azonnal elhiszik a csodát, nem kételkednek egy pillanatig sem. Valósággal hiszik a mesét, éppen ezért elké­pesztően jó nekik játszani.