Görög-Czintos Orsolya: ,,Ha pofára esik, akkor felsegítheted” – Beszélgetés Gedő Zsolt színésszel

Borítókép: Rómeó és Júlia. Kolozsvári Állami Magyar Színház. theater.hu fotó – Ilovszky Béla

Gedő Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház fiatal színésze. A Rómeó és Júliában és az Állatfarmban figyeltem fel rá. Először akkor szólítottam meg, amikor megkértem, hogy írja alá az Állatfarm-kötetemet. Erre csak mosolygott – szinte mindig mosolyog –, és aláírta. Aztán egyre több előadásban láttam, és meglepett, mekkora a skálája: ha nem tudnám, nem hinném el, hogy ugyanaz a személy játssza Benvoliót, Artúrt, Az egyiket és Kőnig tanár urat… Színészi tehetségét a szakma díjakkal is visszaigazolta. Örülök, hogy az alábbi beszélgetés lehetővé tette, hogy bepillantást nyerjek abba, ki is ő valójában. 

Mesélj a gyerekkorodról! Hogyan jelent meg a színház az életedben? 

Székelyudvarhelyen születtem, udvarhelyi „blokkos gyerek” vagyok. Eseménydús gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy nem falusi környezetben töltöttem a mindennapjaim, bár arra is volt bőven példa. Rengeteget voltunk lent az udvaron a többi „rákóczis” gyerekkel, és folyton játszottunk. Gyakran előfordult, hogy édesanyám szólítgatásait meg sem hallottam a nagy izgalmak közepette. Színis éveim alatt csodálkoztam rá, hogy ez a gyermekkori játék mennyire hasonlít a színjátszáshoz: amikor eltűnik a kinti világ, akkor és ott vagy azokkal a partnerekkel, akikkel éppen valamilyen kitalált valóságot próbáltok megteremteni.

Az első emlékem a színházról, hogy valamikor kisiskolás koromban a tanító nénivel elkezdtünk a helyi Tomcsa Sándor Színházba járni gyerekelőadásokra. Ezenkívül édesanyámmal is voltam mindenfélét nézni, köztük néptáncelőadást is. Volt egy olyan késztetés bennem, amikor megszólalt a népzene, és csattogott a legényes, hogy ,,Ú, én is ott akarok lenni közöttük!” Ez megvolt akkor is, amikor gyerekként filmet néztem. Imádtam filmet nézni. Azt éreztem, hogy történik ott valami – akár a színpadon, akár a képernyőn –, ami beszippant, és megszűnik körülöttem minden. Szerettem a fantáziavilágban kalandozni. 

Öt–nyolcban már a magyartanárnőnk tartott az osztálynak színikört. Volt, hogy előadást is készítettünk, és részt vettünk nyári színjátszó táborban is. A játékokon keresztül jó volt olyasmiket megélni, amikre máshol nem volt lehetőségünk. A színikörnek hála nyitottabbak és bátrabbak is lettünk, plusz közösségteremtő ereje is volt. 

Aztán körülbelül nyolcadiktól kezdtünk el „komolyabban” színházba járni. Bérletet váltottunk a Tomcsa (Tomcsa Sándor Színház) előadásaira, meg a vendégelőadásokra is próbáltunk eljutni. Az előadások után legtöbbször beültünk páran a G-be (G. Café), és megbeszéltük, hogy kinek mi a benyomása az aznap este látottakról. 

Érettségi után pedig színire felvételiztél. Miért épp Kolozsvár mellett döntöttél? Milyen volt idekerülni a ,,nagyvárosba”? 

Tizenegyedik osztály végén kezdtem el gondolkodni azon, hogy akkor színire menjek-e vagy sem. Páran készítettek egy kocsmaszínházi előadást a G-ben, és kérdezték, hogy szeretnék-e részt venni benne. Mondtam, hogy persze. Saját szövegeket írtunk, és összeraktunk egy félig improvizatív, félig lepróbált, kocsmaszínházszerű előadást. Ott indult bennem valami újra.

Megtudtam, hogy ismerőseim, Sára és Andi járnak felkészítőre Fincziski Andreához (aki akkoriban Udvarhelyen volt színésznő), így én is megkerestem Finczit. Meghallgatott, és elkezdtünk készülni a felvételire – többek között ő biztatott meg támogatott minket végig. 

Finczi véleménye az volt, hogy Kolozsvárra érdemes menni, mert Ló (Bíró József) indít osztályt, és a többiek is oda készülnek. ,,Ló”, érdekesen hangzott. Gondoltam, jó, akkor megyek oda. Kolozsvárra jöttünk felvételizni, és mint később kiderült, Ló nem egyedül, hanem Keresztes Attilával indított osztályt. Mindhárman bejutottunk, és elkezdődtek az egyetemi évek.

A kolozsvári nagyvárosi életben az első élményem, hogy elindultunk az évnyitóra… Te, hát a tömegközlekedés. Azelőtt soha nem használtam tömegközlekedést városon belül, gyalog vagy biciklivel mindent bejártam Udvarhelyen. Emlékszem, leszálltam a buszról, és az a hangzavar, a sok ember, a forgalom, a hatalmas épületek… Ott kóvályogtam az úton, okostelefon nélkül. Aztán valahogy csak odataláltam a Farkas utcába, ahol akkor volt az egyetem. 

Milyen volt ,,Ló”, azaz Bíró József és Keresztes Attila tutorként? Sokat tanultál tőlük? 

Jól kiegészítették egymást. Keresztes Attila már az elején elmondta nekünk: ,,Én elsősorban rendező vagyok, utána tanár. Úgy fogok magukra tekinteni, mint színészekre.” És ez így is volt. Attila által már az első perctől meg tudtuk tapasztalni azt, hogy milyen együtt dolgozni egy rendezővel. Kezdve az olvasópróbákkal, amikor először találkozol a szöveggel, folytatva az első próbákkal, amikor még csak tapogatózol, a rendező kér tőled valamit, de még azt se tudod, hogy álljál meg a színpadon, egész addig, hogy egyszer csak vizsgabemutató van. Hogyan szedjük össze a jelmezeket, hogyan építünk díszletet – mivel főként mi készítettünk elő, és aztán mi is szereltünk le mindent. 

Habár Attilának általában konkrét elképzelése volt az adott jelenetről, a szereplőről, és abból nem sokat engedett, mégis mindig nyitott volt az általunk hozott ötletekre, így sokszor improvizatív módon alakultak a jelenetek. Ez később hasznomra is vált. Fontos, hogy konkrétan kért tőlünk valamit, de támogatta azt, hogy önmagunkat is beleépítsük a darabba. 

Persze közben Ló is mellénk állt, hogyha olyan, színészettel kapcsolatos kérdésünk volt, amiben mondjuk Attila nem tudott olyan mélyrehatóan segíteni. Ló sokat foglalkozott a járással, a légzéssel, a mimikával, azzal, hogy a szöveggel hogyan dolgozzunk: hogyan értelmezzük, hogyan építünk fel egy monológot… Szóval ő a technikai részében segített többet, ezért jól kiegészítették egymást. 

Ezenkívül még mit tanultál, és kitől?   

Rengeteg alapfeladatot meg színészgyakorlatot végeztünk. Nem volt olyan tanárunk, aki a tanítás mellett ne dolgozott volna a szakmájában is. Kézdi Imola, Pethő Anikó, Györgyjakab Enikő, ők, ugye, a kolozsvári társulat színészei voltak. Enikő rengeteget adott nekünk, ő volt a mozgástanárunk. Nagyon intenzív három év volt. 

A társunktól jövő impulzusnak a befogadásával és a rá való reagálással sokat foglalkoztunk, és nemcsak úgy, hogy csináltuk, hanem úgy, hogy néztük is egymást. Botos Bálint, aki már rendezőként is dolgozott akkor, gyakran állított meg egy-egy jelenetet, hogy elemezzük egymást: a másiknak a hibáiból és a sikereiből is tanultunk. Szerencsére nagyon szerteágazóan tanítottak minket. 

Énekelni Incze Kati néni tanított. Heti negyedóra egyéni időnk volt vele, plusz a tutti órák… Ami, hát, édeskevés hangképzésből. Kati néni keményen megkövetelte az adott anyagot, viszont amikor csak tudott, pluszban is foglalkozott velünk. Segített elérni, hogy a hallásunk fejlődjön, és tanuljuk meg, mit jelent énekelni szólóban vagy akár kórusban is. Általában nagyon rövid idő alatt. 

Az egyetemen szerzett tapasztalatokat mennyire tudtad hasznosítani a pályán? 

Amikor az ember bekerül a szakmába, és valamit kér tőle egy rendező, akkor érzi, hogy ez a helyzet ismerős számára, vagy sem. A sokszínű egyetemi munkának köszönhetően szerencsére ritkán éreztem azt, hogy azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Például ha improvizatív mozgást kért valaki szöveg nélkül, az már szinte reflexszerűen jött, mert sokat dolgoztunk hasonlóan. Vagy hogyan tekintsek egy jelenetre, előtte mi történt, utána mi fog történni, hogyan nézzem azt kontextusában – ez mind viszonylag ismerős volt számomra.   

Miután 2018-ban befejezted az egyetemet, beiratkoztál mesterizni. Ezzel párhuzamosan pedig voltak már kőszínházi munkáid: például Gyergyószentmiklóson, a Figura Stúdió Színháznál játszottál. Aztán az utad mégis visszavezetett Kolozsvárra, ahol jelenleg is társulati tag vagy. Ez azt is jelentette, hogy a volt tanáraiddal kellett együtt játszanod. Ez milyen hatással volt rád?

Piedesztálra emeli az ember a tanárait, akarva-akaratlanul. Ahogy a gyerek is a szüleit. Aztán mikor a gyerek már nemcsak szülőnek látja őket, hanem úgymond a ,,halandó” emberi oldalukat is észreveszi, más szemüvegen át is képes látni őket. Ez jó hatással tud lenni a gyerek önállósodására is. 

Ugyanígy van a tanárokkal is. De mindenképp kihívásokkal teli helyzet volt az, hogy amikor Kolozsvárra szerződtünk két évfolyamtársammal, Kiss Tamással és Román Eszterrel, rögtön bekerültünk a Rómeó és Júliába, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, amelyben egyből Kézdi Imola lett például a partnerünk, aki mindannyiunkat tanított. Valaki tanított-e még a szereposztásból, ezen gondolkodom…

Váta Lóránd? Nem tudom, ő tanított-e. 

Így van, Váta is tanított egy keveset, szteppeltünk vele, hát persze. De alapvetően: idekerülsz azok közé a színészek közé, akiket itt néztél színis diákként a kolozsvári színház színpadán, és akiknek a játékáról beszélgettetek, ráadásul közülük sokan tanítottak is… Nem egyszerű helyzet.

Ettől úgy éreztem, hogy az a kevés tudás is, amire eddig szert tettem, hirtelen szertefoszlik. Azt sem tudom, hogy kell megállni a színpadon, hova rakjam a kezemet, minden mozdulatom esetlen. Egy rövid replikát kell párszor elkiáltanom, de mindjárt berekedek, annyira szorítom mindenemet. Tehát stresszes, meg hát görcsökkel teli volt az indulás.

Aztán, ahogy haladtunk a próbafolyamattal, szépen kezdett feloldódni a bizonytalanság. Kezdtem bátorságot nyerni. Ez persze annak is volt köszönhető, hogy a kollégák hogyan viszonyultak, meg hogy ifj. Vidnyánszky Attila hogyan dolgozott velünk.

Nemsokára erre is kitérünk, mindenképpen. De előbb arról mesélj, kérlek, hogyan látod Benvoliót, akit az előadásban játszol?  

Benvolio szerepét megkaptam már egyetemen is. Másodéven kezdtünk el foglalkozni Shakespeare-rel: az Ahogy tetszikkel és a Rómeó és Júliával, amelynek a musicalváltozatát ismertem gyerekkoromból. Rómeó valahogy nyálas hősszerelmesként élt a fejemben, és azt éreztem, hogy nem szeretnék egy ilyen karakter lenni, sokkal izgalmasabbnak tűnt Mercutio és Benvolio figurája. Amikor a szereposztásra került a sor, Keresztes gondolkodott, hogy az osztályból ki melyik szerepet játszhatná el. Kérdezte: ,,Zsolt, mit szólna Rómeó szerepéhez?” Nem voltam elragadtatva az ötlettől, titkon inkább Mercutióban reménykedtem. Végül Benvolio lettem.

Ott van Rómeó, a főszereplő, középen. Ott van másodikként Mercutio, ez a misztikus figura, a bajkeverő, a nagy dumás. És akkor ott van harmadikként Benvolio. A mellékes, a mellékszereplő. 

Ez dühített is egy kicsit, de közben meg azt éreztem, hogy oké, ebben sok lehetőség van: keressem meg, hogyan lehet Benvolio támogató, és nem mellékszereplő. Van az angol kifejezés, hogy supporting role – ez sokkal igazabb, mint magyar megfelelője, a ‘mellékszerep’, ahol már maga a szó azt sugallja, hogy ez a figura bizony mellékes. Jobb a supporting role, mert a színésznek eszerint feladata van, nem véletlenül írták bele a darabba, nem elhanyagolható.

Az én figurám, Benvolio folyamatosan ott van Rómeó mellett, akivel a nagy érzelmek és a sok megrázkódtatás történik. Látja az eseményeket, ő is a történések részese, elszenvedője, de kissé cselekvésképtelen figura. Ebből is indultunk ki, hogy véletlenül ott van mindenhol: pont ott volt, pont látta, de nem léphetett közbe. Támogat, segít, mint az igazi jó barát, aki jóban, rosszban melléd áll. Talán azért nem szól bele a dolgok menetébe, mert érzi, hogy valójában nem teheti meg. Sokszor megtörténik ez a való életben is, elmondhatod a barátodnak, hogy szerinted valaminek nem lesz jó vége, de nem rángathatod el a saját végzete elől – vagy igen? –, mert az az ő élete, azok az ő döntései. Te csak ott lehetsz mellette jóban, rosszban, és ha pofára esik, akkor felsegítheted. 

Kerestem azokat a helyzeteket, ahol egy picit hozzá tudok adni a történethez. Megtanultam, az biztos, hogy érdemes a kis dolgokra is nagy kihívásként tekinteni. Ha valamire Benvolio szerepe rávezetett, erre biztosan. Igazából jól éreztem magam így, hogy nem rajtam volt a nagy feladat, és ezért sokkal felszabadultabb lehettem. Ebből a szempontból hálásabb nem főszerepet eljátszani, nincs akkora nyomás rajtad. 

Ifj. Vidnyánszky Attila három előadást hozott létre a ti társulatotoknál, és te mindegyikben játszol: a Rómeó és Júliában, az Ifjú barbárokban és a Janovicsban is. Miben különbözik a vele való munka attól, amit más rendezőktől megszoktál? 

Nem nagyon találkoztam még ilyen rendezővel, aki olyan helyzeteket próbál teremteni, amelyekben a színészek nevetni tudnak, és ő is együtt nevethet velünk. Felszabadult hangulat alakul ki ilyenkor, amivel flow-ba tudsz kerülni. Nem agyalod túl a dolgokat, és lazábban működik a kreativitásod. Olyankor bármit kér, azt könnyebben meg is csinálod. Bár vannak konkrét kérései, akár olyanok is, amik elsőre kényelmetlenek, de közben meg folyamatosan jó kihívások elé állít. Kíváncsi rád, és sokat építkezik abból is, amiket mi, a színészek improvizálunk vagy ajánlunk. Persze megvan a próbafolyamatoknak az a része is, amikor leszögeződnek a jelenetek, és újra meg kell tudni ismételni, hogy pontosabb legyen, és gördülékenyebben tudjon működni. 

Mivel Attilának rengeteg ötlete van, amik a színész számára sokszor csak idővel nyernek értelmet, így még akár akadályt is állíthatsz magad elé, ha azt szeretnéd, hogy megmagyarázzon ott és akkor mindent, ami a fejéből kipattan. Nála érdemes végtelen rugalmasságra törekedni a bemutató pillanatáig, és még utána is, hogyha esetleg felújításra kerül sor. 

Van, hogy a sokadik előadásnál hallottam meg egy olyan mondatot, ami addig valamiért elkerülte a figyelmem, és hirtelen összeállt egy újabb részecske a nagy egészből. Az összefüggések átlátására, amikor vele dolgozol, teljes egészében nincs időd, mert annyi mindent kér, annyi minden változik folyamatosan, hogy a figyelmed, az energiád inkább a nyitottságra, a kíváncsiságra és az utolsó percig tartó játékkedvre kell összpontosítanod, hogy építeni tudd a történetet. 

Attila tehát káoszt teremt, de a káoszban óriási rendszer van. Fontos, hogy bízzál benne, és ő is bízik benned. Ha megvan ez a kölcsönös bizalom, akkor jó lesz az eredmény.

Nemrég főszerepet kaptál a Keresztes Attila által rendezett Tangóban. Megdöbbentem, hogy milyen érzelmi intenzitással tudtad megszemélyesíteni Artúrt az előadás bármely pillanatában. Miből építkeztél a játék során? Milyen embernek látod Artúrt? 

Két perspektívából tudok beszélni róla. Az egyik az, ha úgy tekintek rá, ahogy a Sławomir Mrożek által megírt konkrét közegben is látjuk: a családi körülmények között. Ekkor egy magára maradt gyereket látok, aki szeretne felnőni, de nem tud egy olyan közegben, ahol körülötte minden felnőtt infantilis gyerekként viselkedik. Ha pszichológiailag nézem, akkor keményen parentifikálva van. Milyen példát kövessen, hogyha azt látja, hogy a fölötte lévő generáció részéről, akikre fel kellene néznie, nincsen semmilyen értékrend, tartás, morális út kitaposva, amelynek mentén ő haladni tudna? Ezért régebbi mintákban keresi az igazságot, de azokat meg csak formálisan tudja felállítani, és végül is az elvakultsága lesz a veszte.

A másik perspektíva a társadalmi: a történelem leképeződése egy családi közegben. Miszerint bármilyen jelenlegi eszme szerint működjék is egy adott társadalom, végül sajnos csak az erőszak győzedelmeskedik. Mert, úgy látszik, ösztönszerűen ilyen az ember. Talán erről beszél Mrożek ebben a drámában. 

Elég sokat beszélgettünk Keresztessel Artúrról, és ő mondta, hogy úgy is nevezik Artúrt, hogy a mrożeki Hamlet. Artúr is egy kizökkent világot próbál visszatolni a helyére, és neki sem sikerül. Ahogy Hamlet, a mindenkori rendező, ő is próbál újra rendet teremteni ebben a kizökkent világban. Az értelmiség bukását is látom benne. Te hogy látod?

Néhányszor már megnéztem az előadást, de nem igazán tudtam megfejteni. De most, ahogy te ezt így elmondtad, számomra teljesen megvilágítottad a karakterét és magát az előadást.
Komoly kihívást jelentő szereped van az Én vagyok a szélben is, amit Tompa Gábor rendezett. Ehhez van-e valamilyen személyes kapcsolódásod? 

Van, persze. Először is a halálfélelem, amivel újra lehetőségem adódott foglalkozni. Erről olyan keveset beszélünk, bár ha valami közös az emberekben, akkor ez az. Mindannyian félünk a haláltól, és mindannyian eljátszunk azzal a gondolattal, hogy mi van az életen túl, és mi nincsen. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, legalábbis ebben a kultúrában, ha pozitívabban is lehetne beszélni a halálról. Mert – ezt nem én mondom, hanem nálam okosabbak – azok az emberek sokkal nyugodtabban néznek szembe a véggel, akik azt érzik, teljes életet éltek, mint akik nem mertek élni. Sokszor a halálfélelem igazából az élettől való félelemben gyökerezik. 

Ott kapcsolódik még hozzám ez az előadás, hogy újra meg kellett kicsit néznem a „sötét” és a „világos” oldalam, hogy úgy mondjam. A jót és a rosszat, ami mindenkiben benne van. Meg kellett néznem azt a sötétebb felemet is, ami sokszor nem is annyira sötét, és így is szerethető. Ilyenkor rájössz, hogy valójában mennyire emberiek azok a gondolatok, amik végigcikáznak az agyunkon a halállal, az öngyilkossággal kapcsolatban. Mert ha őszinték vagyunk magunkkal, belátjuk, hogy furcsa gondolatokkal is eljátszadozunk, amin néha rajta se kapjuk magunkat.

Játszottál egyetemisták vizsgafilmjeiben, megfordultál a Filmtett-tábor színészcsoportjában, és játszottál a 2025-ben bemutatott Minden csillag című, egész estés filmben is, amit Olasz Renátó rendezett. Meglátásod szerint miben különbözik a filmszínészet a színházitól? 

A kamera mindent felnagyít: akár egy belső gondolat is látszik a színész szemében, és az bőven elég. Úgy kell viselkedni egy filmben, mintha nem színészkednél, ezt is szokták mondani. Olyan, mint ahogy mi most itt beszélgetünk. Hogyha mi így beszélgetnénk a nagyszínpadon, akkor azt az utolsó sor nem fogja meghallani. Kivéve, ha van rajtunk mikroport.  

A kamera olyan, mint egy titkos harmadik személy, aki közelről figyel, és minden pillantásodat elkapja. Ahogy mondják, kamera előtt nem nagyon lehet hazudni, mert rögtön észreveszi. Míg a színpadon talán úgy is meg lehet mutatni valamit, hogy annak nincs igazán valóságalapja. Bár én ebben nem hiszek. 

Lezárásképpen: mit üzennél azoknak, akik megnézik az előadásaitokat?

Azt üzenném nekik, hogy próbáljunk meg nem úgy tekinteni a színházra, mint egy monitorra, amihez mostanában hozzá vagyunk szokva. Keresi önmagát a színház, ugyanúgy, ahogyan Artúr is, mi is, vagy a fiatalok is. Gyűljünk össze, éljünk meg közösen tapasztalatokat, és beszélgessünk róluk, mert a digitalizációnak épp az a következménye, hogy bár sok szinten összeköt minket, a kapcsolódás virtuálisan történik, ami nem igazi emberi kapcsolódás. Erre szerintem egyre jobban figyelnünk kell. 

A színház a játék öröméről szól: hogy megszűnik minden más, és együtt tudok lenni azokkal, akik épp egy történetet mesélnek, és azokkal, akikkel nézem és átélem a történetet. Ki-, vagy még jobb esetben, bekapcsolódunk. Most, a jelen pillanatában.

Az emberi természetről szól a színház, annak a kiszámíthatatlanságáról és mindenkoriságáról. Az életről szól a színház, annak a jelenidejűségéről. Mert az élet a fontos, és hogy közben mit adunk egymásnak.

Az interjú a BBTE Teatrológia szak Sajtóműfajok tantárgyának keretében készült. Irányítótanár: Zsigmond Andrea.