Gergely Ágnes: Még frissek és ropognak 1.

Gergely Ágnes: Még frissek és ropognak 1.

Fotók: Rácz Rebeka

Kolozsváron idén hatan végeztek színháztudomány szakon. A végzősökkel másodéves diákok készítettek kis portréinterjúkat. Az első dupla-interjúban Vizi Abigél és Turós Ágnes számol be arról, mi érdekli őt leginkább a színházi szakmában.

Gergely Ágnes vagyok, másodéves a kolozsvári BabeșBolyai Tudományegyetem színháztudomány szakán. Az elmúlt hetekben két harmadéves társamat csíptem el és faggattam ki, még mielőtt kiszabadultak volna az egyetemről.

Itt mindjárt Vizi Abigél kerül a célkeresztbe.

Gergely Ágnes: Kedves teatromókus! Úgy tűnik, nem szereted, ha van szabadidőd, mert párhuzamosan két egyetemi szakra jártál: a teatrológia előtt/közben pszichológiát is tanultál (szintén a BBTE-n), sőt, mindkettőt be is fejezted. Hogy érzed, tanulópénz volt a pszichológia, vagy valamikor összevonnád majd a két szakon szerzett tudásodat?

Vizi Abigél: Nehezen kifizethető tanulópénz volt, de hálás vagyok az életnek és magamnak is, hogy ez így alakult, mert sok hasznos dolgot hoztam magammal a pszichológiáról. Nem látom magam terapeutaként, sem színháznevelési szakemberként, legalábbis az életem ezen szakaszában, de természetesen ez még változhat. Az viszont elég király, hogy egy-egy dráma hőséről meg tudom állapítani, hogy milyen mentális betegsége van.

G. Á.: Az utolsó 100 méteren fél lábbal kint voltál az egyetemről, és fél lábbal már jócskán bent a Kolozsvári Állami Magyar Színház munkásgárdájában. A való életben. Ott mi a feladatod? És hogyan tudtad összeegyeztetni a KÁMSZ-ban végzett munkádat a harmadéves órákkal, vizsgákkal? 

V. A.: A legutóbbi évadtól voltam a Kolozsvári Állami Magyar Színház alkalmazottja mint irodalmi titkár, ezen belül kiadványokkal foglalkoztam. Ez valóban sok időt elvett az életemből, de egyáltalán nem bánom. 

A színház önmagában spontaneitást igényel, és egy művészeti egyetem még inkább, így legtöbbször csak felfeküdtem a vízre, és engedtem, hogy sodorjon a hullám. Folyamatos készenléti állapotot igényelt ez persze, azaz vasárnap este még egyáltalán nem láttam, hogyan is fog alakulni a következő hetem. Két év teatrológia után szerencsére már éreztem, hogy hol tudom lazábbra engedni a gyeplőt, hogy aztán a végén azért mindkét helyen minden munkámmal meglegyek. Még az államvizsgámmal is!

G. Á.: Akkor minden rendben van, mint a Kauflandban. Ugye, te Sepsiszentgyörgyről származol, ahol középiskolás korodban is javában zajlott a színházi élet, szerencsére. Milyen érzés volt megérkezni Kolozsvárra, és az itteni másféle színházi közeggel megbarátkozni? Vagy még mindig Szentgyörgy felé húz a szíved?

V. A.: Nem titok, hogy én otthon a Tamási Áron Színház önkéntese voltam, és ott is gyakran néztem színházat. Fontos részét képezte az életemnek, már egészen ifjú korom óta. 

Amikor az ember felnő, ezt sokáig megtagadja. Ez kicsit olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy én nem leszek olyan, mint a szüleim. Ezzel a daccal jöttem fel Kolozsvárra, ahol szintén sokat jártam színházba a teatrológus pályafutásom előtt is. 

Akkor lett csak igazán zavar a fejemben. Évek kellettek ahhoz, hogy kiderítsem, mi az, aminek szívesen vagyok a közönsége. Aztán egyszer csak kattant valami, és most már szeretek olyan előadásokat nézni, amikkel első nézésre nem értek egyet, de tudok vitázni és beszélni róluk. 

És hogy hova szeretek a legjobban színházba járni? Azt hiszem, senkinek nem meglepő, hogy Szentgyörgyre, hisz az a színház nevelt fel, és formálta a színházi ízlésem, akkor is, ha ezt sokáig magamnak sem vallottam be.

G. Á.: Másodéves korodban két próbafolyamatban is részt vettél mint hangosító, és azért, gondolom, a dramaturgi eszednek sem kellett megálljt parancsolnod. Hogyan tudnád összehasonlítani az úgymond terepmunkát az irodai, inkább adminisztratív természetű munkával? Mi felé húz a szíved igazán?

V. A.: Igen, két vizsgaelődásban is részt vettem: mindkettő a fölöttünk járó színművészetis évfolyam munkája volt. Az egyik a Kiliti Krisztián által rendezett Into the Woods volt, abba viszonylag későn csatlakoztam be, és ott valóban csak hangosítottam, meg a projektort kezeltem.

A másik projektben jóval nagyobb szerepem volt. A Bélai Marcel által rendezett Édes Anna volt az első gyermek, aki, tudod, olyan, mint a majomnak a kicsinye: kicsit ilyen, kicsit olyan, de az enyém, és szeretem. Nagyjából ez volt jellemző a próbafolyamatra is, ami nehéz része volt az életemnek, de sokat tanultam belőle, és azt érzem, hogy a végére elsajátítottam a hangosítást alapszinten. Több városba is vittük az előadást, és ott is mindig én voltam a hangosító. 

Marci mindig azt mondta, hogy nekem már benne van az ujjaimban az előadás. Ez izgalmas tény, valóban így volt, azóta is tudom az összes végszót, és az sem elhanyagolható, hogy mindig én voltam az egyetlen nő a műszaki személyzetben, ami lássuk be: menő. 

Ugyanezt gondolom a mostani munkámról is. Még ha úgy is tűnhet, hogy száműzve vagyok egy íróasztal mögé, ez nem így van. Sokat beszélek emberekkel, folyamatosan egyeztetek, szakirodalmat és drámát olvasok egy-egy műsorfüzethez, és itt találkozik a munkám a tanulmányaimmal. 

És hogy hova húz a szívem? Ebben a pillanatban azt mondanám, hogy a kettőt szeretném egyszerre, közösségi színház formájában.

G. Á.: Két próbafolyamat után hogy látod a helyzetet: a dramaturg a rendező legjobb barátja, vagy inkább megszelídítik egymást a próbafolyamat végére? 

V. A.: Szerintem a próbafolyamatokban nincsen barátság. Munka van, kemény munka, aminek a végén mindenki vért pisil. Ez persze nem azt jelenti, hogy katonás rendben ülünk egymás mellett, és nincs mosoly vagy jó beszélgetés egy próbafolyamat alatt, csupán annyit, hogy nincs személyeskedés. 

Engem a rendező munkája érdekel, az, hogy milyen ötletei vannak, és hogyan dolgozik a helyzetből. És azt várom, hogy őt is az érdekelje, hogy nekem milyen meglátásaim, megoldásaim és tudásom, valamint tudásvágyam van. 

Egy ideális világban ötletek, színházcsinálás és ennek a vágya van, mindenféle pozíciók nélkül. De amíg nem élünk ebben az ideális világban, addig olvassuk a drámákat látástól fokhagymaszagig, és bízunk, legalábbis én mindenképpen abban, hogy a rendezőtársamat tudom segíteni…

G. Á.: Melyik az a kérdés, amit feltennél a helyemben magadnak, és szívesen válaszolnál is rá?

V. A.: Miben változott a színházi ízlésem, vagy változott-e ezalatt a három év alatt? Ez a kérdés, ami az elmúlt néhány hónapban foglalkoztat. Változott bizony, de nem gyökeresen. 

Még mindig képes vagyok arra, hogy csak szórakozni üljek be egy előadásra, és nem érdekel, hogy miért ilyen vagy olyan a fény, vagy hogy éppen mi működik, és mi nem.

De ez ritka ma már. A jellemző az, hogy a színészek levegővételét is figyelem, a szöveget, a zenét, és folyamatosan kérdéseket teszek fel magamnak az előadás alatt, amit igyekszem megválaszolni. De ez iszonyat hibás, mert így honnan tudnám, hogy a szívemnek, a valómnak tetszett-e az előadás?


Turós Ági kolozsváribb, mint Abi, hisz ő ebben a városban gyerekeskedett és nőtt fel… Az alább említett két független társulat is, amelyekkel együtt dolgozott, szülővárosának emblematikus magyar és román csapata. (Persze ha megkérdeznénk, az utóbbi időben melyik országban tölti a nyarait… talán távolabbi koordinátákat kapnánk.)
Alább tehát Ágival beszélgetek, ilyen meg olyan, de leginkább csak szakmai dolgokról.

Gergely Ágnes: Rengeteg inger ért az elmúlt három évben az egyetemen. Melyik az a téma, amelyik a legjobban megfogott? 

Turós Ági: Talán a színházi nevelésé. Nemrég Debrecenben részt vettem egy színházi nevelés konferencián, és ott még inkább elmélyült ez az érdeklődésem. Amikor egyetemre kerültem, egyáltalán nem ismertem ezt a műfajt. De most már foglalkoztat, hogyan lehet minél interaktívabbá tenni egy előadást. A gyerekek könnyen tudnak egyik szerepből a másikba váltani, és ez szerintem csodálatos. Miért ne lehetne erősíteni ezt bennük? Nagyon szeretném azt, hogy itt, Erdélyben, ha lehetőségem adódik rá, színházi nevelési előadásokat hozzak majd létre. 

G. Á.: Van még valami más téma, ami szintén közel áll a szívedhez?

T. Á.: Igen: a pszichológia és a színház összekapcsolása. Elvégeztem a pszichológia szakot is, amely azóta is, folyamatosan inspirál. Állandóan keresem a lehetőségeket, amelyek segítségével a pszichológiát össze tudom kötni a színházzal. 

G. Á.: Akár a szakdolgozatod témájáról is mesélhetsz. Hogyan találtál rá?

T. Á.: Az államvizsgámmal az volt a célom, hogy felmérjem, milyen hatással vannak a munkahelyi stresszorok a színházi dolgozók jóllétére. 

Szerintem nagyon fontos, hogy egy alkotó közösségben, illetve egy intézményen belül minden alkalmazott úgy érezze, hogy jó helyen van, és hogy neki itt a helye. Ha mindenki jól érzi magát, az biztosan pozitív hatással lesz arra is, amit a külvilágnak és a közönségnek nyújtanak.

G. Á.: Voltál szakmai gyakorlaton a Váróterem Projektnél. Milyen tudást, milyen élményeket sikerült felszedned onnan?

T. Á.: Az első évemet és a másodévemből is egy keveset a Váróterem Projektnél töltöttem el szakmai gyakorlaton. Az én feladatom volt többek között a jegyek eladása, a beengedés, az ültetés. Illetve az Alkésztisz című előadásukban (r. Visky Andrej) a román feliratot kezeltem. Megszerettem azt a közösséget, sokat tanultunk egymástól, szóval mindent összevetve nagyon jó élmény volt.

G. Á.: A Reactornál is dolgoztál, méghozzá rendezőasszisztensként. Hogy kerültél be az ő projektjükbe?

T. Á.: Valóban voltam rendezőasszisztens a Reactor és a Váróterem Projekt legújabb koproduciójában. A Wonders of Transylvania c. előadásuk témája a magyar-román együttélés Erdélyen belül. A Reactor Facebook-oldalán megláttam a hirdetést, hogy keresnek másod- vagy harmadéves teatrológus, illetve rendezőszakos hallgatót, kifejezetten a mi egyetemünkről. Előny volt, ha beszél magyarul. Egy e-mailt kellett íni arról, hogy milyen színház érdekel, és hogy miért szeretnék bekerülni ebbe a projektbe. Én és egy rendezőszakos hallgató kerültünk be, rendezőasszisztensként. Jó volt, hogy ketten voltunk, mert közben egyetemre is kellett járni, és volt olyan próba, amin én nem tudtam ott lenni, de ő igen, és fordítva, így az infókat át tudtuk adni egymásnak.

G. Á.: Mesélsz a próbafolyamatról?

T. Á.: Ennek az előadásnak az az érdekessége, hogy három nyelven játszanak benne, ennek megfelelően a próbafolyamat is három nyelven zajlott. A harmadik az angol volt, mivel Boross Martin, a rendező budapesti volt, vagyis nem tudott románul. Az angol nyelv jelenléte elég fárasztó volt, mert mindenkiben ott volt a feszültség, hogy „azért nem tudok valamit elmondani, mert nem tudom, hogyan mondják azon a nyelven”. 

Martin főleg improvizációk alapján dolgozott. Ezek az improvizációk videókra vagy hangfelvételekre voltak rögzítve. Volt viszont olyan szöveg is, amely beszélgetések, tapasztalatok megosztása alapján jött létre, például arról, hogy mikor voltak elnyomva a magyarok Erdélyben, és mikor a románok, valamint családtörténetek, olyanoké, akiknek a nagyszülei tiltakoznának, ha például egy román társat vinnének haza. 

Nagyon szerettem ebben a munkában, hogy mi is megoszthattunk gondolatokat, rendezőasszisztensként is abszolút egyenrangúak voltunk a színészekkel és más alkotókkal is. Minden történetre egyaránt kíváncsi volt a rendező. 

A kezdeti folyamatban, amikor az improvizációk zajlottak, a rendezőasszisztensek feladata volt, hogy rögzítsük a videókat, és ezeket közös meghajtóra töltögessük fel. Kezdetben ez a munka felnőttesnek tűnt számomra, például a produkciós találkozókon, amelyeken részt vettünk. Itt asszisztensi szerepünk volt, jegyzőkönyvszerű anyagokat készítettünk, hogy miről beszéltünk stb., és ezeket is feltöltöttük a meghajtóra. 

Későbbi fázisban, amikor már voltak szövegek, rendezői utasításokat kellett beírnunk, illetve segítenünk, ha szükségük volt rá a színészeknek. Ez hibrid előadás, vagyis részben felvételek mennek benne, részben pedig élőben zajlanak a jelenetek. Azoknak a felvételeknek, amelyek készültek, folyamatban volt a rögzítésük, voltak forgatási napok, de nem voltak meg az elejétől fogva. Voltak szövegek, amelyeket mi olvastunk fel. 

G. Á.: Úgy érzékelem az eddigiekből, Ági, hogy a tanulás/kutatás részét is komolyan vetted az egyetem(eid)nek, izgalmas szakdolgozatot írtál, ugyanakkor a praktikus tevékenységekbe is szívesen veted bele magad. Te hogy látod magad most: a színház elméleti vagy gyakorlati oldala érdekel inkább?

T. Á.: A gyakorlati része jobban leköt per pillanat. Legyen ez akár dramaturgi munka, akár fényes-technikusi munka… Illetve a közösségi alkotás érdekel még, a deviced színház, és akár a játék is, a közös improvizáció. Az írás távolabb áll tőlem, azt hiszem. Inkább magamnak írok, vagy a kreatív írás részét szeretem ennek a műfajnak.