Gergely Ágnes: Gyereklerakat

Interjú az ötödéves bábművész lyányokkal… avagy hogyan legyünk bábmesterek
Portréfotók: Crăcea Ádám

„Valahogy úgy mondanám, hogy az alapszak szárnyakat adott, a mesteri pedig lehetőséget repülni.”

„Készítettem egy bábot, és azt éreztem, hogy nekem ezzel muszáj dolgoznom. Hogy ő meg akart születni, nekem pedig meg kell őt csinálnom.”

„A munkamorálom mellé szívet adtatok, hogy értelme van a jelenben lenni, a mostban, együtt. Egy művészeti alkotás akkor lesz jó szerintem, ha merik élvezni. És én veletek nagyon mertem.”

„A szabadság ijesztő. Amikor végtelen szabadságod van, abból nem szokott végül semmi kisülni, csak te.” 

Gergely Ágnes vagyok, színháztudomány szakos hallgató a kolozsvári BBTE-n. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős (3+2-edik éves) bábművészeit kértem fel egy keringőre, avagy arra, hogy meséljenek a szakma csínjáról-bínjáról. Az interjú 2023. június 25-én, a záróvizsgák kellős közepén kezdődött… és sosem ér véget. A jelzők közös megegyezés alapján kerültek a nevek mellé.

A válaszokért mindannyian előre is elnézést kérünk… és az interjúért is.

• Vén Evelin vagyok, 27 éves, egyszerre végzem a bábművész alapszakot és a mesterképzést is. És nem tudom, hogyan lehetnék Mátyás király okos lánya.
• Stekbauer-Hanzi Réka vagyok, 24 éves, és egy évada a zalaegerszegi Griff Bábszínház alkalmazottja. A bábok meg akarnak születni, nekem pedig meg kell csinálnom őket. Szabadelvű és elkötelezett.
• Nagy Tímea vagyok (Timóca), ötödéves bábművész szakos hallgató, és már egy évada a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház tagja. És nagyon stabil.
• Tőrös Szilvia vagyok (Sziszi), 26 éves, és én is egyszerre végzem az alap- és a mesterképzést. És végzős vagyok mindkettőből. És úszni akarok. Lehetőleg szabadon.
• Bíró Eszter vagyok, 25 éves, végzős bábművész, és koreográfia szakos hallgató.

Ágnes: Fine. Azzal a kérdéssel nyitnám meg a beszélgetést, hogy milyen társulatra lennétek inkább nyitottak az egyetem elvégzése után. Egyáltalán be szeretnétek-e kerülni egy társulatba, vagy inkább egyedül, szabadúszóként folytatnátok az utatok?

Réka: Kezdem én. Célom volt szakmai tapasztalatot szerezni egy társulaton belül is, mert teljesen más csapatban dolgozni, mint egyedül elindulni. Úgy gondolom, hogy szabadúszóként csak akkor ér el valamit az ember, ha van egy erős szakmai alapja, például ha már ledolgozott tíz évet egy társulatnál – vagy ha megvan az a különleges adottsága, ami ehhez kell. Én jelenleg nem érzem azt, hogy pályakezdőként be merném vállalni a szabadúszást, de azt sem tartom teljesen kizártnak, hogy ez idővel változni fog. Akarom tudni, hogy mire lehetnék képes, akár egyedül is.

Eszter: Én szabadúszó semmiképp nem lennék, úgy érzem, így kezdőként nem tud ehhez eleget az ember. Szerintem teljesen egyedül, külső segítség nélkül valamit létrehozni nagyon nehéz. Úgyhogy, ha lehetőségem lesz rá, akkor egy társulathoz mennék inkább. Bármire nyitott vagyok. 

Timóca: Nem gondoltam volna, hogy leszerződöm a mesteri elvégzése előtt, de nagyon örülök neki. Én nagyon szeretem a társulatok, úgymond „szerkezetét”, a biztonságát az egésznek, hogy egy intézményhez, egy társulathoz tartozhatok, és azon belül is azt csinálom, amit szeretek. Úgyhogy én abszolút nem tudom elképzelni magam az elkövetkezendő öt-tíz évben szabadúszóként. Szóval, ha nem tartoznék egy társulathoz (de tartozom!), akkor biztos olyan irányban keresgélnék, ami egy társulat felé vezet. 

Ágnes: Nem vágysz arra a szabadságra, amit a szabadúszás nyújthat? Hogy előbb tapasztalj, és csak aztán köteleződj el? Pont, mint a párkapcsolatban.

Timóca: Hát, én az életben mindent nagyjából gyakorlati szempontból közelítek meg, és az én gyakorlati szempontom itt is azt mondja, hogy a szabadúszásból nem lehet megélni. A kőszínházi rendszer nekem biztosítja azt, hogy minden hónapban megkeresem azt a pénzt, amiből fenn tudom tartani magam. Szívesen találkoznék több emberrel, gondolkodásmóddal, viszont úgy érzem, hogy ezt én nem engedhetem meg magamnak, ami hülyeség, mert bármit megengedhetek magamnak, viszont ragaszkodom ehhez a stabilitáshoz, a biztonsághoz és mindenhez, amivel ez jár. De nagyon nyitott lennék olyan társulatra, amely teret ad a „ki-dolgozásnak”, vagyis hogy elmehessek más társulathoz egy-egy munka erejéig, aztán persze visszatérjek.

Réka: Bocsi, erre nekem is muszáj válaszolnom, olyanként, mint aki szintén le van szerződve. Elég szabadelvű embernek tartom magam, de nem gondolom úgy, hogy egy társulat elvenné a szabadságát az embernek. A szabadság ijesztő. Amikor végtelen szabadságod van, abból nem szokott végül semmi kisülni, csak te. Legalábbis velem mindig így volt. Volt szerencsém együtt dolgozni a korábbi években az Udvarhelyi Bábműhely tagjaival, és ott is azt vettem észre, hogy egyre inkább kíváncsi vagyok a csapat dinamikájára, hogy miként gondolkodnak és éreznek. Szerintem, ha nyitottan és kíváncsian állsz hozzá, nem szorít korlátok közé egy társulat sem (legalábbis egy ideig biztosan nem). 

Evelin: Volt itt szó az elköteleződésről, és nagyon vicces, mert én szeretnék is elköteleződni, meg nem is. Egyszer majd biztosan leszerződöm valahova, de az nem most lesz. Kimerültnek érzem magam, most nagyon érzem, hogy egyszerre végeztem el mindkét szakot.

Van egy kommunikáció- és médiatudomány alapszakos diplomám, a következő félévben pedig egy korábban megkezdett színháztudomány mesteri képzést kell befejeznem, szóval most ez a kettő van folyamatban. Illetve nagyon szeretnék doktori képzésre is menni. Ez attól függ, hogy pár napon belül sikerül-e megvédenem a szakdolgozatomat.

Ágnes: A doktorit azért szeretnéd elvégezni, hogy egyetemi oktató lehess, vagy más célod van vele?

Evelin: Nem zárkózom el a tanítástól sem. Gyerekeket tanítottam már, és a pedagógiai modult is elvégeztem, míg itt voltam. A gyerekekkel nagyon szerettem mindig is foglalkozni, de az sem kizárt, hogy idővel váltanék a nagyokra. Viszont ahhoz még szükségem van némi lexikális tudásra és tapasztalatra a színházban. Szerintem ahhoz, hogy jó tanár legyen valaki, ez kell, meg hát, ugye, az érzék, amit nem lehet tanulni.

Sziszi: Én azt hiszem, hogy mindkét oldalon meg lehet találni a szabadságot, de hát én még nem tapasztaltam egyiket sem. Igazából engem mindig nagyon vonzott a szabadúszás, és most úgy tűnik, hogy afelé is megyek, mert most nem szerződtem sehova, úgyhogy én ezt most ki fogom próbálni, és remélhetőleg el tudok indulni ezen az úton. Készítettünk egyéni műsorokat vizsgafeladatként, és az enyém szerintem elég jóra sikeredett, simán el lehet küldeni színházakhoz vagy fesztiválokra, és ezt meg is fogom próbálni.

Ágnes: Tudnál mesélni erről az egyéni műsorról, hogy mire számítsanak tőled?

Sziszi: Persze. Családi mintákat személyesítek meg. Igazából az előadás két síkon játszódik, hisz egyszerre vagyok a mesélője is a történetnek, ami nem annyira lineáris történet, de aztán szépen lassan bevonódom a mintákba, elkezdenek rám hatással lenni és befolyásolni engem, így én is részese és áldozata leszek a családi mintáknak, aztán levetkőzöm, és elengedem őket.

🔺

Ágnes: Adott nektek a mesteri egy olyan pluszt, amit csupán az alapképzéssel nem kaphattatok volna meg? Hisz alapképzéssel, sőt, anélkül is lehet bábművész, aki igazán az akar lenni.

Evelin: Azért szerettem volna a mesterit is az alap mellé, mert az alapszak alapot, a mesterképzés pedig szakmai tapasztalatot ad. És mivel én úgy gondoltam a másik kétszakos osztálytársammal, Sziszivel kézenfogva, hogy terhelhető vagyok, egyszerre tanuljuk az alapokat, és egyszerre szerezzük meg a szakmai gyakorlatot is, ami olyan értelemben tök jó volt, hogy albérletpénzt spóroltunk. Illetve az is jó volt, hogy sok inger ért minket egyszerre, bár, azt hiszem, ezért is fáradtunk el nagyon. Viszont ha csak egyet végzek, azt meg kevésnek éreztem volna. Az alapszakkal is nagyon sokat tanul az ember, de például most csodás ajándéknak tartom, hogy a mesteri osztállyal eljutottunk Magyarországra, és végigturnéztuk a fél országot a Színházi Olimpia keretein belül. És eljutottunk Nagyváradra a HolnapUtán Fesztiválra, az Abstract – I. Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztiválra, valamint Csíkszeredába az UNSCENE-re: a Művészeti Egyetemek Fesztiváljára is. Az utolsó hónapban alig voltunk itt, Vásárhelyen.

Ágnes: Nem éreztétek kicsit magas labdának, vagy inkább mondjam úgy: öngyilkos akciónak, hogy két szakra egyszerre járjatok?

Evelin: Lehet, hogy mazochista vagyok, de szeretem túlvállalni magam. Sokszor éreztem már azt életemben, hogy nem vállalok eleget, több és több kell. Most is úgy vagyok vele, és megcsináltam.

Sziszi: Azt gondolom, hasznos volt, hogy a mesterit bevállaltuk, mert ez szerencsés évfolyam volt. Úgy értve, hogy nagyon sok híres és jó rendezőt hívtak ide, akikkel jól ment a munka. Meg másfelől az is fontos számomra, hogy három év alatt el tudom végezni az öt évet, és összetömörítem az időt, különben egyébként nem is tudom, hány éves lennék, ha elvégezném… (Negyvenöt?!) Úgyhogy, ez van. Én most érzem azt, hogy ez már kicsit húzós, mert a két szakdolgozatot túl rövid idő alatt kellett megírnom, ma éjjel sem aludtam például.

Eszter: Személy szerint nagyon örülök, hogy a mesterképzés elvégzése mellett döntöttem. Lehetőségem nyílt rendezőkkel együtt dolgozni, megtapasztalni teljes előadások létrejöttét, Papp Éva tanárnőtől, illetve Kékesi-Kun Árpádtól tanulni. Belekóstolhattam, milyen repertoáron levő előadásokban játszani. Nagy kiváltságnak tartom, hogy az egyik előadással több napig több városban turnézhattunk a Színház Olimpia keretein belül. Azt érzem, magabiztosabb lettem ezen tapasztalatok által, sokat nyílt a hangom, sokat tanultam a színházi alkotás mindenféle aspektusáról. 

Ágnes: A mesterképzésen szerinted esetleg pénzügyi okok miatt játszanak több előadást, és hosszabb ideig az alapképzéshez képest?

Eszter: A mesterinek teljesen más a felépítése. Alapszakon különböző technikákkal ismerkedünk meg a bábművészet műfaján belül, emellett bábtörténettel, bábkészítéssel, színészmesterséggel, beszéddel, mozgással, énekkel kapcsolatos tantárgyaink vannak, amelyek felkészítenek a későbbiekre. A mesterképzés pedig összefogja ezeket – ott tapasztalható meg, hogy milyen egy készülő előadásban alkotóként, színészként részt venni.

Timóca: Szerintem mindenképp adott egy pluszt a mesteri. Az alapszak elvégzése után még rengeteg frusztrációval és bizonytalansággal maradtunk, néhány kérdés a levegőben maradt. Megtanultunk technikákat, viszont azt nem sikerült elsajátítanunk, hogyan használjuk őket a világunkon belül. Valahogy úgy mondanám, hogy az alapszak szárnyakat adott, a mesteri pedig lehetőséget repülni. Különböző rendezőkkel, dramaturgokkal, látványtervezőkkel volt lehetőségünk dolgozni, és így fel tudtam fedezni, hogy a tárgyi tudást hogyan tudom a színpadon egyediként, sajátomként megjeleníteni. Egyre nagyobb biztonságban érzem magam a bábszínházban is, ahol dolgozom, mert ahogy a mesteri osztállyal számtalan előadást bemutattunk, egyre inkább levetkőztem a frusztrációimat, és most már sokkal nagyobb bátorsággal nyúlok a bábokhoz, mint mondjuk a mesteri első évében.

Réka: Én nem voltam biztos abban, hogy mesterizni szeretnék, mert nem ért annyi sikerélmény az alapképzésen, amitől azt érezhettem volna, hogy érdemes vagyok erre a pályára. Emiatt el sem jöttem a felvételire, csak a pótra, arra pedig azért, mert készítettem egy bábot, és azt éreztem, hogy nekem ezzel muszáj dolgoznom. Hogy ő meg akar születni, nekem pedig meg kell őt csinálnom. Azzal eljöttem a pótfelvételire. 

De ennek az alapja az lehetett, hogy az alapképzésen kíváncsi lettem erre a formanyelvre és világszemléletre, ami azonos az enyémmel: hogy megvan az a képességünk, hogy életet teremtsünk a kreativitásunk által. Bár ezt csinálja minden művészet… Viszont itt úgy éreztem, az, hogy anyagokat elevenítünk meg, annyira izgalmas, hogy én ezt akarom tanulni. Viszont az alapképzés tényleg nem volt elég arra, hogy társulati tag lehessek, vagyis én nem éreztem akkor erre késznek magam.

Én is két szakot kezdtem, emellett a teatrológiát, viszont nekem nem sikerült egyszerre elvégeznem a kettőt, mert egyidőben csak egy dologban akartam elmélyülni. Viszont nagyon izgat a dramaturgia is, szerintem borzasztó fontos a dramaturgiai szemlélet, a külső szemlélő. 

A mesteris osztállyal annyit dolgoztunk együtt, hogy most így a végén úgy érzem magam, mintha beadták volna a felmondásomat, emiatt pedig totál el vagyok érzékenyülve, meg ki vagyok készülve. Annyira nehéz ezt az egészet, titeket, az öt évet elengedni, azt, hogy mennyire szépen tudtunk együtt dolgozni, elviselni egymást. Azon túl, hogy néha egy kottatartóval mindenkit egyenként fejbekólintottam volna, merthogy az idegeimen zongoráztatok, produktív volt, amit csináltunk, és egymásra hangolódtunk. Elindult az a folyamat, amikor az emberek kiegészítik egymást, és úgy igazodunk egymáshoz, hogy jó munkák szülessenek. És ezt most nemcsak emberileg mondom, mert amúgy emberileg is nagyon hálás vagyok nektek ezért a két évért, a munkamorálom mellé szívet adtatok, hogy értelme van a jelenben lenni, a mostban, együtt. Egy művészeti alkotás akkor lesz jó szerintem, ha merik élvezni. És én veletek nagyon mertem.

Evelin: Igen, én is azt érzem, hogy most forrtunk össze igazán, most érkezett el ez a pillanat, és most kell szétválnunk.

Ágnes: Azon nem gondolkodtatok, hogy mondjuk együtt maradjatok az egyetem után is?

Evelin: Nem, azt hiszem, mindenkit máshova húz a szíve, más helyhez is. Én például szeretnék hazamenni Budapestre, illetve az osztályunkban nincsen fiú, és néha nagyon fullasztó csak női energiákkal dolgozni. Jó volt az Árvácskán (r. Vidovszky György) és a Bennem a létrá-n (r. Bartal Kiss Rita) együtt dolgozni. Azoknak az előadásoknak épp hogy a női energia adta a magját, ezért tudott ilyen szépen működni, viszont szerintem szükség van a férfi–női kapcsolatra a színpadon.

Timóca: Szerintem ez a csoportdinamika nem fenntartható hosszú távon, társulati formában. Az, hogy csak nők vagyunk, hosszú távon széteséshez vezet, nem tudunk egymással működni, sem szakmailag, sem emberileg.

🔺

Ágnes: Értem, teljesen korrekt. Ugyebár, ti sokat foglalkoztatok a felnőtt bábozással is, ami nem feltétlenül korlátozódik a paravánra, vagy a bábura. A felnőtteknek vagy a gyerekeknek szóló bábszínház ragadott meg inkább? Avagy az átértelmezett bábu, akár mint emberi test vagy bármilyen alternatív megoldás, vagy a hagyományos, kézzel fogható és mozgatható bábu pártján álltok?

Eszter: Úgy érzem, hogy hozzám a bunraku, illetve a tárgyanimáció áll nagyon közel. Mindig azt gondoltam, hogy a paraván mögötti játékokat nagyon fogom szeretni, mert ott nem látszom. Aztán rájöttem, hogy kicsi vagyok hozzá, és az a fajta mozgatás, illetve jelenlét nem az én műfajom. A bunraku, illetve a tárgyanimáció precíz, plasztikus mozgatást, figyelmet, alázatot igényel, számomra nagyon fontosak a legapróbb részletek is, ezért sokkal közelebb érzem magamhoz ezeket a technikákat. Emellett már az egyetemen is sokkal több olyan vizsgánk, illetve előadásunk volt, amelyben mozgatóként vagy a báb partnereként jelen voltunk, hiszen a bábszínházak sok esetben ilyen jellegű előadásokat hoznak létre, és a tanárainknak az volt a célja, hogy ezeket a helyzeteket megtapasztaljuk a későbbi munkánk sikere érdekében.

Ágnes: El tudnád mondani, kérlek, hogy a ‘bunraku’ és a ‘tárgyanimáció’ pontosan mit fed? 

Eszter: Persze. Az Árvácska például egy bunraku báb, amelynek fő jellegzetessége, hogy három mozgató éltet egyazon bábot. Ehhez nagyon röviden megfogalmazva közös szívverés kell.

Másrészről manapság lényegében bármit nevezhetünk már tárgyanimációnak. Ennek mibenléte abban áll, hogy nem csupán egy kimunkált képzőművészeti alkotást tekintünk bábalaknak, hanem bármilyen hétköznapi tárgyat, például ruhadarabot, konyhai eszközt stb., amelyeket nyilvánvalóan nem rendeltetésszerűen mozgatunk vagy keltünk életre. Ilyen technikával készült a Bennem a létra (r. Bartal Kiss Rita).

Evelin: A gyerekelőadás nagyon feltölti az embert. Amikor a színész arra megy be, hogy „Kezdődjöööööön a báábszínhááááz!!!”, az nagyon lelkesítő tud lenni. Hasznosnak is tartom ezeket az előadásokat, mert a gyereket szoktatni kell ahhoz, hogy fogékony közönség legyen később. A bábnak ráadásul nevelő képessége is van, amit érdemes használni. Szerintem sokkal több esetben is segítséget nyújthatna a báb a nevelésben, és nem csak ezen a területen.

Én jelenleg a felnőtt bábszínházba vagyok szerelmes, mert az Árvácskát (r. Vidovszky György) mint próbafolyamatot nagyon élveztem, és nagy hatást gyakorolt rám. Az, hogy mély tartalmakat dolgozunk fel bábbal, nagyon ritka, mert az emberek fejében az a negatív előítélet van, hogy bábszínház egyenlő a gyerekműsorral, és ezt nagyon nehezen mossa le magáról a szakma. Épp ezért minden olyan előadásért, ami felnőtteknek szól, nagyon hálás vagyok, mert a báb ezzel visszatér a gyökereihez, ugyanis eredetileg nem gyerekműfaj volt.

Réka: Jelenleg úgy érzem, hogy gyereknek nehezebb játszani, mint felnőttnek. Most próbálom megmagyarázni magamnak, hogy miért jött ez a mondat, mert egyrészt szerintem gyermeket nevelni nem lehet, nem ez kell legyen a célzatod, mert abban a pillanatban meg ott lesz az esélye, hogy rosszul fogod csinálni. Mondjuk traumatizálom, vagy gagyi lesz.

Sziszi: Ez vicces, mert alapszakon, amikor megkérdezték tőlünk, mikor kezdett el minket érdekelni a bábszínház, meg mikor találkoztunk vele először, egyik osztálytársunk azt válaszolta, hogy őt gyerekkorában egy óriásbáb traumatizálta.

Evelin: Szerintem a nevelő célzatot ne így értsük, hanem inkább úgy, hogy tágítjuk a gyerekek látásmódját: archetípusokat viszünk a színpadra, hogy megtanulja, mi a jó, és mi a rossz. Nem úgy, hogy sérülés érheti közben, mert biztonságos közegben van a színház keretein belül, mivel egy mesén keresztül szívja magába azt a tudást, amit az életében majd kivirágoztathat, és jobb ember válhat belőle.

Réka: A gyerek sokkal jobban érti a metaforákat, mint a felnőttek. Mi, felnőttek zsigerből érezhetnénk azt, hogy valami mit jelent, de túlagyaljuk. A gyereknél viszont még nem kapcsol be a túlgondolás, mert még nincs belénevelve. Ahhoz, hogy a báb alkalmas gyerekműfajnak, kétség sem fér, és ezért szorul arra a bábművészet, hogy főleg gyerekeknek játsszon. Mert egyszerűen csak a bábszínház tudja megadni azt a gyereknek, amit más nem. 

A felnőtteknek is ugyanúgy szükségük lenne erre, de hogy ki milyen közönségrétegnek játszik, gazdasági kérdés is szerintem. Egy prózai társulatnak is be kell mutatnia adott esetben egy-egy gyerekelőadást, és az gyakran nem magas színvonalú, mert olyan eszközökhöz nyúl, ami nem alkalmas erre, ellentétben a bábszínházzal.

Sziszi: Én ehhez a gyerek–felnőtt témához még csatolnék egy gondolatot. Azt veszem észre, hogy a fiatal felnőttek sokkal nyitottabbak erre a világra, már csak abból a szempontból is, hogy még mondjuk a szüleink generációjánál van az, hogy „aha, most mi van, mesefilmet nézünk?!” meg ilyesmik, de a mi generációnk például szívesen fogadja a mesefilmeket, rajzfilmeket is, ahol szintén bizonyos esetekben egy ilyen fajta sűrítés, elemelés és humor található meg, amikre a báb is képes, a szélsőségek miatt.

Timóca: Nálam, azt hiszem, előadása és technikája válogatja, hogy a gyerek- vagy a felnőttelőadás a kedvencem. Amúgy, ha a felnőtt mellett teszem le a voksomat, az azért van, mert valószínűleg jobban tudok kapcsolódni a témához, és szeretek úgy tekinteni a színházra, mint egy párbeszédre, és ha a közönségem is felnőtt, akkor jobban részt tudok venni a párbeszédben. A való életben nem igazán jövök ki jól a gyerekekkel, ezért előadást is talán szívesebben csinálok felnőtteknek. Viszont azt is tudnám mondani, hogy a gyerekelőadás mellett teszem le a voksomat, mert abban meg sokkal felszabadultabb vagyok, és több a lehetőség az önfeledt játékra. Talán leginkább a családi előadásra szavaznék, amely egyaránt szól gyerekhez és felnőtthöz is. Amely mindenkihez szól.

Ágnes: Szerintem a gyerekelőadásoknak is megvan a maguk magánya, fájdalma, azok is komoly témákat dolgoznak olykor fel, csak, ugye, játékosan. Az elhagyás, a szerelmi csalódás – ilyesmikre gondolok.

Evelin: Ezek a mesék nem gyerekeknek készültek. A Grimm-mesék kimondottan durvák, és a többi is. Csipkerózsikát megerőszakolják, Hamupipőkénél pedig a lányok levágják a lábukat. Andersen meséje, A kis hableány pedig azért olyan gyönyörű, mert a lánynak olyan tiszta a szeretete, hogy inkább feláldozza magát, minthogy ártson a szerelmének. Ellentétben Tartagliával a Szarvaskirályban (r. Novák Ildikó), amit ma játszottunk. Ha valakit szeretsz, akkor úgy szereted igazán, hogyha akkor örülsz, amikor ő örül. És hogyha tudod, hogy nem rád van szüksége a boldogságához, akkor el tudod engedni, mert ezzel bizonyítod be azt, hogy igazán szereted.

Réka: Azt érzem, hogy egy gyerekelőadásban is ugyanúgy megvan a lélektani mélysége a szerepnek, mint egy felnőtteknek szólóban, szóval ugyanolyan nehéz tud lenni. A kilépés azért nem olyan nehéz a gyerek bábelőadásból, mert az sűrítettebb, sokkal gyorsabban kell váltanod bizonyos állapotok között. Például az Aranyszívű Juliskában (r. Sramó Gábor) egy árva lányt játszom. Ugyanúgy végigmegy a köztem és a karakter közti hasonlóságkeresés, amit leír Cohen a könyvében (Robert Cohen: A színészmesterség alapjai), és ugyanúgy, egy ilyen karakter esetében is eljön az a pillanat, amikor rosszul leszek, hogy basszus, mennyire azonos vagyok a szereppel valahol mélyen. Aztán meg azt érzem, hogy nagyon nem, aztán valahogy elfogadom, hogy mindkettőből vagyok, és akkor megvan a kilépés lehetősége. Nyilván a bábra történő kivetítés nagy segítség, így könnyebb ezt a folyamatot leválasztani saját magamról. 

Evelin: Tévhit, hogy a gyerek nem érti meg a magasztosságokat. Lehet, hogy még nem tudja dekódolni, de kihámozza azt, amire épp szüksége van.

Réka: Most el kell mondanom, egy kicsit félek gyerekeknek játszani – néha azt érzem, nem vagyok elég nekik. Úgy értem, hogy egy felnőttnek bizonyos esetben elég lehet az, hogy ott áll előtte egy szép, fiatal lány, aki teszi a dolgát, és ez számára ennyi. De ahhoz, hogy a gyereknek jól játssz, muszáj önazonosnak lenned. Persze a felnőttnek is, de itt még inkább. Hogy vállaljam én fel magam őszintén, valaki előtt, aki őszintébb, mint én?! Ő olyan reakciót fog mutatni, amit érez. Ha érdekli, amit mondok, odafigyel, ha nem, akkor nem. Mostanában vizsgálom magam, hogy mikor érek el arra a szintre, hogy ne gyerekes legyek, hanem azt a kincset, ami bennem van, előhalásszam magamból. 

Mindkettőnek kell játszani. Szerintem az az ideális, ha felváltva játszunk, mert akkor ugyanaz van, mint amikor különböző emberekkel dolgozol. Nagyon kell a változatosság. De most jelenleg tényleg van bennem egy gát, ami nem is gát, mert ahogy felmegyek a színpadra, végzem a dolgomat… De amikor lejövök, van bennem egy kérdőjel, hogy meg tudtam nekik adni, amit akartam, vagy tudtam-e adni nekik valamit egyáltalán?

🔺

Ágnes: És a záró kérdés: ajánljátok-e ezt az egyetemet a leendő bábművészeknek?

Eszter: Én alapvetően ajánlom, viszont itt mindenki magáért dolgozik. Nagyon sok múlik az egyéni és közös gyakorláson, az órarend szerinti órák nem elegendőek. A zongorázáshoz tudnám hasonlítani: ha nem gyakorolsz egyedül, hiába van jó tanárod, nem fog tudni haladni veled, ha minden órán elölről kell kezdenie veled az anyagot. Megérteni nem elég ezeket. A testünknek, az ujjainknak kell megtanulniuk az ilyen jellegű szakmákat, és ez csak kitartó gyakorlással érhető el.

Evelin: Aki azt gondolja, hogy sétagalopp lesz, vagy hogy semmilyen frusztráció nem éri… az ne jöjjön. Ez egy nehéz szakma, speciális dolgokkal, próbálni, tanulni kell.

Timóca: Ez gyakorlati egyetem. Nem úgy működik sem az alapképzésen, sem a mesterképzésen, hogy kapsz mindenféle leírt dolgot, amit átolvasol, és aztán mehetsz a szakmába. A gyakorlati jelleg mellett kiemelném, hogy mivel ez egy művészeti egyetem, a hangulata barátságos és családias. Tehát aki személyes egyetemi élményt akar, az jöjjön ide.

Réka: Ha tényleg érzel magadban vágyat, hogy színházzal foglalkozz, és kíváncsi vagy rá, hogy mire vagy képes, akkor szerintem képesek itt az emberek kihozni belőled a legjobbat. Plusz, hogy itt megvan a lehetőség a kapcsolatteremtésre, ami utána segít az elhelyezkedésben.

Sziszi: Én mondom a ténylegesen nyár, fröccs részét. Ha lemész a kocsmába, akkor biztosan találkozol az egyik egyetemi társaddal, tehát a kocsmában sosem vagy egyedül… De máshol sem…