Netkávézó: Színház és fenntartása/fenntartója

Szakmai beszélgetés a Csíki Játékszín apropóján

Résztvevők: Parászka Miklós, Budaházi Attila, Czvikker Katalin, Kricsfalusi Beatrix, valamint a Játéktér szerkesztői: Varga Anikó, Zsigmond Andrea, Ungvári Zrínyi Ildikó. Moderátor: Ungvári Zrínyi Ildikó

UZI: Köszönöm, hogy beléptetek ebbe a virtuális beszédtérbe: a Csíki Játékszín körül kialakult helyzetről szeretnénk beszélgetni, annak művészi és intézményes keretéről. A tényállás tömören: a közalkalmazottak bérének kötelező, 25%-os növekedése miatt jövőtől sokkal kisebb lesz a kulturális intézmények alapfinanszírozása, ezért a csíki polgármesteri hivatal átszervezésekbe kezdett, a terveket azonban nem egyeztette a színházzal.  Az önkormányzat 3 állást meg is szüntetett, illetve, ahogy a sajtóból kiderül, a polgármester latolgatja a Csíki Játékszínnek a gyergyószentmiklósi Figura színházzal, az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal, illetve más kuturális intézményekkel való összevonását. (A helyzet legkimerítőbb összefoglalója itt olvasható.) Beszélgetésünk célja, hogy megvilágítsuk a döntések és tervek szakmai környezetét, művészi és kulturális következményeit.

Első körben arra szeretnék rákérdezni, hogy mi a viszony az erdélyi (kisvárosi) kőszínház és fenntartója között? Milyen kulturális és gazdasági elemei vannak ennek a viszonynak? Az esetleges létszámcsökkentés, átszervezés, vagy bérlet- és előadáscsere hogyan kivitelezhető?

PM: Történelmileg úgy alakult, hogy Hargita megyében három színház működik. A genézisben szerepet játszottak kicsinyesnek mondható lokálpatrióta mozzanatok is, de végülis egy különleges, értékes felállás jött létre: három színház, három arculat, mely szinkronban van a megye kulturális mintázatával. Gazdaságilag a három színház volumene egy egytagozatos vidéki színház szerkezetét adja ki, ennek megfelelő finanszírozási igénnyel és sokkal gazdagabb kínálattal, megfelelve a tömegméretű megrendelésnek. A három színház összesített személyzeti létszáma 90 fő, összesített költségvetése 2017-ben 6,8 millió lej. Ehhez képest például a temesvári Csiky Gergely Színház személyzeti létszáma 98 fő, költségvetési kerete 6, 45 millió lej. Más példa: a kéttársulatos szatmári színház 135 fővel üzemel, 7,6 milliós költségvetéssel. Jellemző adat még, hogy a temesvári színház éves nézőszáma 13 ezer, a Csíki Játékszíné 50 ezer körüli. Mindez jelzi, hogy Hargita megyében a színházi intézményrendszer organikusan, az igényeknek megfelelően van jelen. Itt kell utalnom arra, hogy a klasszikus színházi intézményszervezés szerint a művészszemélyzet és a háttérszemélyzet aránya minimum 1 a 2-höz. Mi indulásból egy 1 az 1-hez arányt találtunk ki, összevont munkakörökkel, bizonyos tevékenységek kihelyezésével, figyelembe véve a város gazdasági erejét.  Ha ez most fenntartási nehézségekkel küzd, a gazdasági okokat kell alaposan kielemezni. A mi viszonyunk az önkormányzattal mostanáig operatív és harmonikus volt, úgy véltem, akkor van esély, ha értjük egymást és közös célért cselekszünk.

A társulat felajánlotta rugalmasságát az esedékes bértárgyalásokon, cserébe barátságos környezetet, alkotói szabadságot és az intézmény autonómiájának megőrzését kérte.

Szomszédos színházainkkal mindig is voltak, most is vannak csere-akcióink. A gyerekszínházi bérletek rendszere ezért működik mindhárom városban. Most, csütörtökön és pénteken a Csalóka szivárvány előadásunkat játsszuk Székelyudvarhelyen bérleteseknek – hogy példaként megemlítsem.

UZI: Beszéltél itt esedékes bértárgyalásokról – van-e esély arra, hogy szakmai szempontokat is tárgyalni lehessen a közeljövőben? A felsorolt adatok nyilvánvalóan mutatják, hogy más-más színházi struktúra működik ezekben az esetekben. Nem gondolom, hogy minden helyzetre érvényes modellek vannak, de a már valamilyen gyakorlat alapján kialakultakat érdemes volna végigtárgyalni, hiszen ebben a térségben mind a pártállami idők kőszínház-modelljeinek örökségét próbáljuk alakítgatni, értelmessé tenni. Világos tehát, hogy a megoldáshoz valamiféle eszmei-szakmai egyeztetés kellene (amiben a kulturális szerkezetekhez célokat, elképzeléseket rendelünk) és ahhoz képest választani vagy latolgatni a megoldásokat. Ebben vajon mi volna a jó sorrend?

PM: A természetes az lenne, hogy a kultúrpolitikai irányítás megfogalmazott és meghirdetett célkitűzésekhez keressen, illetve válasszon ki szakmai partnereket. Persze a visszacsatolás is fontos, hogy a színházi szakma segítsen a célok megfogalmazásában. Széleskörű színházi kínálatot akarunk, színházba járási mozgalmat, ahol a színházba járás a közösségformáló társasági élet eseménye, vagy a laboratóriumi jellegre tesszük a hangsúlyt, ahol a formával és a társadalmat megcélzó impulzusokkal foglalkozunk elsődlegesen, vagy elsősorban azt tartjuk fontosnak, hogy megüzenjük a nagyvilágnak, hogy mi vidékiek is oda tartozunk? Vagy hogyan lehet ezeket a szempontokat kiegyensúlyozottan egyszerre képviselni? Praktikus kérdés, hogy hány reprezentációt lehet tartani egy bemutató után? Ez egyszerre esztétikai és gazdasági kérdés, továbbá megszabja egy társulat foglalkoztatásának indokoltságát. Mindezt tisztán át kell látnia a színház fenntartójának. Ha van kommunikáció, mi színháziak segíthetünk gondolkodni.

UZI: Itt arra utaltál, hogy a színésznek sokféle játékmodorban, stílusban kell megtanulnia játszani, hogy a fentebb felvázolt két utat (és még sok másikat) járhassa. Azon gondolkodom, hogy egy csökkent létszámú társulattal hogyan lehet ezt megvalósítani. Nyugaton a kis csoportok általában specializálódnak valamilyen műfajra, stílusra, színházi formanyelvre, és kialakítják  a maguk közönségét. Azt látom, hogy egy nagyobb társulattal meg lehet kockáztatni a több formanyelvben való jártasságot, a több rétegnek való játszást (bár ott is felvetődik a fenti kérdés, hogy mit hányszor játszol stb.) De azt nem tudom elgondolni, hogy egy minimálisra zsugorított társulat, ha mégoly mobilis is, annyira meg tudná növelni a kínálatát, hogy minden igénynek megfeleljen. És ez valószínűleg a szakértelmet, a minőséget veszélyezteti. Számomra ez a dilemma.

PM: A műfajok átjárhatóságára saját példa: Vass Csaba a tavaly Szép Ernő Vőlegényében nyújtott figyelemre méltó alakítást, hosszú előadás-sorozatban, főleg bérletes közönségnek, most pedig a nemrég bemutatott Martin McDonagh A párnaember-előadásban okoz katarzist a Hunyadi László Kamaraterem alkalmi közönségének. Persze repertoárszínházi ambíciókhoz kell egy szükséges és elégséges struktúra. Azon alul más utakat kell keresni. Vagy máshová vezető utakat…

UZI: Ha egy sokszínű társulat több színházi műfajt művel, annak a kontextusra nézve is vannak implikációi: ha pl. olyan előadást játszol, ahol a közönség részvételére számítasz, be akarod vonni őket, akkor nyilván fontosabb lesz a kapcsolattartási komponens, és kevésbé fontos az, hogy havonta 2-3-szor legyen megmutatva a produkció (ez történt egyébként a Kolozsvári Verespatak-előadás esetében is, ahol a társadalmi problematika, a részvétel, konszenzuskeresés folyamata sokkal fontosabb volt az alkotóknak, mint a repertoárszínház egyensúlya – az alkotók szerették volna többször műsorra tűzni, de nem lehetett). Ez másfajta színészi és intézményes készenlétet, munkaritmust, és más közönséget igényel, más promózást stb. És ha a színház úgy dönt, hogy ezt a vonulatot is felvállalja (mint ahogy valószínűleg szükséges), akkor nyilván el kell dönteni: akarja-e egy város, hogy színházi eszközökkel felelősen gondolkodó embereket alakítson? Akkor el kell vállalni azt, hogy a problematizálásból probléma is következik (ez így van a művész-színházban is, csak ott nem feltétlenül a színház eszközeivel kell megoldani). Azután kell eldönteni, hogy milyen formákban lehet ezt művelni, a már artikulálódott problémákhoz (és ez pozitív dolog) miként lehet viszonyulni, milyen eszközökkel, milyen anyagi forrásokból. Ehhez egyébként valószínűleg úgy kell tekinteni a színházi és kulturális folyamatokra, mint befektetésre, és nem pusztán a maga helyén problémátlanul működő, jól kitalált struktúrára – éppen hogy felvállalni a problematizálás, probléma-okozás hozadékát.

CzK: Kapcsolódnék: ,,Akarja-e egy város, hogy színházi eszközökkel felelősen gondolkodó embereket alakítson?” Nagyon jó a kérdés. A színházépítő társadalom, közösség képviselői mit várnak el a színházcsináló vezetőktől, akiket egyébként ők maguk választanak ki? Az elvárások mennyire alapszanak párbeszédre, vagy csak egyoldalú a kommunikáció? Ha a színházi vezető tudja, mi az elvárás, tud mérlegelni, gondolkodni, tenni. Ha nem közlik vele az elképzeléseket, csak sejtelmei lehetnek, mi az, amit elvárnak tőle. Van időszaki ellenőrzésre, elemzésre lehetőség törvény szerint, akár évente, van lehetőség ajánlások megfogalmazására az értékelést követően. Temérdek esély, lehetőség van arra, hogy a fenntartó megfogalmazza, mit szeretne másképp. Ennek azonban a párbeszéd a legfőbb alapja.

Művész-színház, új formanyelvek… Vannak helyek, ahol ezek „szitokszavak”, elfogadhatatlannak minősülnek még akkor is, ha a repertoár színház keretei között kimondatlanul vannak jelen, ellensúlyozva olyan szórakoztató jellegű műfajokkal, melyek közérthetőbbnek és közkedveltebbnek bizonyulnak széles körben.

KB: Ezek hol számítanak szitokszavaknak és miért? A másik dolog, amihez hozzá szeretnék szólni, az a társadalom, a közösség színházzal szemben támasztott igénye. Ha jól értem, arra gondolsz, hogy a színház fenntartója fogalmazza meg a színházvezetők felé az igényét, hiszen ez mindkét számára tiszta helyzetet teremt: a világos elvárások számonkérhetők, a teljesítésük elismerhető (és ez különösen „krízishelyzetekben” nagyon fontos, pl. igazgatóválasztás, költségvetési tárgyalások). Számomra azonban továbbra is kérdés marad, hogy a fenntartó ilyenkor kinek a nevében beszél? Valóban a közösség/közönség elvárásait közvetíti vagy esetleg a saját esztétikai/politikai/gazdasági agendájának kíván érvényt szerezni? Egyáltalán kinek van joga „a közönség” nevében beszélni? (Számtalan példát lehet arra hozni, amikor a fenntartó „közönségigényre” való hivatkozással akar színházigazgatót cserélni és ezekben az esetekben különösen egyértelmű, hogy a közönségre mindig homogén tömegként tekintenek.

CzK: Arra értem, hogy a fenntartó elvárhatja adott esetben felmérések elvégzését, amiből kiderül, kihez szól vagy szólhat a színház. Ha úgy gondolja a fenntartó intézmény, hogy valami nem jól működik, természetesen meg is kellene nevezze, hogy mi az, milyen változást szeretne és miért, és nem utolsó sorban, kinek az érdekeit szem előtt tartva.

Szitokszavak – idézőjelben fogalmaztam, a másra, az újra és mindazokra az új formákra vonatkozik, amitől félünk, mert nem ismerjük, mert nem vagyunk elég kíváncsiak, mert kényelmesebb az elutasítás, mint a befogadásra vagy nyitottságra való hajlandóság.

ZsA: Nekem az a nagyon új, vagy furcsa, hogy milyen egyértelmű alá-fölérendelési viszonyok jelennek meg a mondatainkban. A fenntartó elvár, számonkér stb. Mintha a művész(eti igazgató) nem rendelkezne mindenkinél komolyabban azzal a szakmai tudással, ami alapján önálló döntéseket hozhatna, hiszen ez az ő szakterülete.

Az egyetemi közeget ismerve némiképp, ez ott azért másképpen van. Az is közintézmény, közalkalmazottakkal, de a „fenntartó”, a minisztérium nem szól bele abba (Romániáról beszélek), hogy mit tanítunk, az ránk van bízva, tanárokra, mint akik elvileg a legjobban tudjuk, hogy azon a területen mi fontos, mi új, mi lehet hasznos a diákoknak.

A színházigazgatók talán jobban tudják, hogy mennyire kell alámenniük a városvezetésnek, de ez számomra nem tűnik elfogadhatónak mint állandósult hierarchikus struktúra. Azon kellene talán munkálkodnunk, hogy minél több esetben ki kelljen kérniük szakmabeliek véleményét. Apropó, a Csíki Játékszínnél a művészeti tanács tagja tudtommal néhány társulati tagon kívül két magyartanár volt (Boldizsár Ágoston, Turós Endre). Nem lenne-e üdvös, ha ilyen bizottságokban valódi színházi szakemberek foglaljanak helyet? Akiknek rálátásuk van színházi irányzatokra, kortárs lehetőségekre. Gondolok itt például Boros Kingára, aki Csíkszeredában lakik, közben a budapesti Színház c. lap szerkesztője, a marosvásárhelyi színi egyetem adjunktusa. Kik lesznek vajon a januári elbíráló bizottságban? Lesznek-e benne színházi szakemberek, azokat mi alapján választják ki?

BA: Andrea, nemcsak természetes, hanem törvény adta állapot a művészi autonómia a kulturális intézmények esetében. A fenntartó azonban, amikor pályázatot ír ki vezetői munkakör betöltésére, meghatározza az intézmény profilját és az elvárt irányvonalakat, legjobb esetben körültekintően, felmérések és szakmai elvárások mentén. A megbízott vezető aztán autonóm módon dönt a repertoárról és lebonyolításáról.

A művészeti tanács nálunk konzultatív jelleggel működik és elsődleges célja, hogy főpróbahéten pedagógusokkal beszéljük meg, az illető produkció adott próbaszakaszában, hogy a készülő előadás befogadása a diákok számára véleményük szerint ütközik-e bármilyen akadályba, ugyanakkor a két általad említett tanár, továbbá Márton Árpád képzőművész, valamint Bartalis Gabriella kolléganőm és jómagam megbeszéljük, elemezzük a látott próbát a művészeti vezetővel. Szerintem te ennél szélesebb funkciót gondolsz a művészeti tanács mögé, ha elégedetlen vagy az összetételével.

ZsA: Köszi. Korábban Ildikó mondott egy ilyent, hogy „egy csökkent létszámú társulattal”. Ilyesmivel én nem találkoztam a polgármester nyilatkozataiban… Remélhetőleg nem lesznek további elbocsátások. A összevonás után nagyobb társulatra lehet számítani, ha jól értettem, amelyben jobban kioszthatók lennének a szerepek, változatosabb lehetne az együttműködés.

Amit Ildikó mond a különféle stílusokban való játszásról, azzal egyetértek. Mármint hogy a jártasság elveszíthető. Gondolok itt arra, hogy a kolozsvári társulat nagyon jó tragikus történetek előadásában, de komédiákban sokkal kevésbé, mert nincsenek erre trenírozva, nincs ebben gyakorlatuk. Nem vagyok híve a sporttal való összehasonlításoknak, de most ez ide illik: egy hosszútávfutó nem biztos, hogy ugyanolyan jó hátúszásban is. A színész is ilyen lehet, amilyen formát megszokott, ahhoz nyúl ösztönösen, ha új helyzet áll is elő.

A formák és témák sokféleségéről: Miklós mondta, hogy dönteni kell: „a színházba járás a közösségformáló társasági élet eseménye, vagy … a társadalmat megcélzó impulzusokkal foglalkozunk elsődlegesen”. Biztos, hogy ez a kettő kizárja egymást? Gondolok például a kolozsvári Homemade c. előadásra, ami szerintem úgy közösségi, hogy témájában sem poros. (Úgy tudom, a csíki polgármesternek is tetszett.) Vagy a Majdnem húsz c. előadás, amit a Deszkán láttam, Debrecenben, szintén mai témát dolgoz fel, közben meg profin kidolgozták, és szórakoztató. Hasonlónak Csíkban a Frunză által rendezett előadásokat látom, például a Finitót és a Portugált: közösségi élmény lehet a megnézésük, de közben mondanak is valamit, egészen igényesen.

BA: Andrea, a Miklós szövegéből kiemelsz egy mondatot, és azt a következtetést vonod le, hogy szerinte kizárja egymást a kettő. Ha tovább is olvasod azt a szövegrészt pont egy mondattal, így folytatódik: „Vagy hogyan lehet ezeket a szempontokat kiegyensúlyozottan egyszerre képviselni?”

UZI: Valószínűleg félreértettük egymást: amit Miklós mondott, az három szempont, amelyek mind fontosak, csak dönteni kell, hogy mit vállal fel a fenntartó, illetve azt, hogy mindhármat felvállalja-e. Én ebből két utat emeltem ki, a művészi és a szórakoztató színház modelljét, az ezek közötti sávon szokott mozogni minden erdélyi színház, hol jobban, hol rosszabbul egyensúlyozva. De biztosan mindannyian azt gondoljuk, hogy ez a két út nem zárja ki egymást, sőt, mindkettőre szükség van, ahogy a kísérletező, a széles közönségréteget megszólító lokális, és az univerzális esztétikai formát megvalósító előadásokra egyaránt (eredetileg erről a háromról volt szó).

Azért beszéltem egyébként „csökkentett létszámú társulatról”, mert további csökkentéstől tart a színházi világ, és ebben nincs megnyugtató fejlemény.

Közben én is a fenntartó szót használtam, mert mindig gazdasági alárendeltségben él a színház. Azonban a fenntartónak valóban kellene figyelnie a kölcsönösségre, hiszen tulajdonképpen szellemi értékeket szolgáltat számára (a város számára) egy csapat, egy színházi struktúra. És ahogy Betti is mondta, a fenntartónak egy közösséget kellene képviselnie, a szakértők tudásához folyamodva. Jelen esetben ez par excellence a város közössége kellene legyen.

KB: Azért használjuk a fenntartó szót, mert ez a neve a színházat finanszírozó szervnek és ez valóban gazdasági alárendeltséget foglal magában. Ezzel nem látom értelmét hadakozni, hiszen nem magával a ténnyel van baj, hanem annak mindenkori konkrét következményei lehetnek problematikusak (a fenntartói hatalom gyakorlásának mikéntje rendkívül nagy eltéréseket mutathat). Ahogy Attila is utalt rá, az esztétikai autonómia csorbulása nem tartozik az egyenes következmények közé. Azt azonban fontos lenne hangsúlyozni, hogy amennyiben a fenntartók nem saját zsebükből finanszírozzák a város színházát, hanem közpénzből, annyiban nem a saját esztétikai igényeiket vagy épp gazdasági érdekeiket illendő számon kérniük a színház mindenkori vezetőségén, hanem valamiképp a közösség igényeit érvényre juttatni. Azt Ildikóhoz kapcsolódva én sem gondolom, hogy politikusoknak megvolna ehhez a kompetenciájuk. Ilyen ügyekben alighanem hosszadalmas párbeszédre volna szükség a város vezetői, a szakma képviselői és a polgárok között.

ZsA: Én is fontosnak gondolom, amit most Betti hozzátett, hogy ne csak a fenntartó esztétikai elvárásait tükrözze egy adott színház repertoárja, és ne csak a város közösségéért, hanem a színházi „szakma” javaslatait is magába építse. Hiszen minden területnek megvannak a sajátosságai, fejlődik az adott művészeti ág stb., és ezekkel a tendenciákkal, lehetőségekkel egy kívülálló, laikus (legyen az egyszerű polgár vagy városi tanácsos) nem lehet annyira „képben”, mint a szakma képviselői. Az, hogy a Csíki Játékszínre mennyire irányult vagy sem a szakma figyelme, és a színház mennyire volt nyitott a kívülálló szakmabeliek véleménye felé, ennek megbeszélése hosszú lenne: mindkét fél tehetett volna többet e viszony javításáért, úgy gondolom. Mindenképp fontos hangsúlyozni azonban, hogy az, hogy mi történik egy színházi intézménnyel, nem csak a város vagy a megye belügye, hanem a szakmáé is, amelynek a nyilatkozatai, az összefogása, a szakszervezetesedés stb. talán segíthet ilyen nehéz esetekben. Hallottátok a polgármestert, amikor egyik rádiónyilatkozatában azt mondta, a szentgyörgyi színház más, az teljesen más eset. Miért lenne az?… A ‘művészet’ szót, azt hiszem, egyszer sem használta a Csíki Játékszín kapcsán. Le szabad mondanunk arról a meghatározásról, hogy egy adott színház ‘művészeti’ intézmény is, s mint ilyen, művészi célokat is meg kell valósítania a gazdaságiak mellett, és e kettő néha akár ellentétes is lehet egymással?

Második kör

UZI: Milyen károk, veszteségek, illetve esetleges pozitív hozadékok származnak a bevezetetett/tervezett módosításból? Milyen lehet a csökkentett üzemmód? Féltársulat vagy olyan hibridtársulat is elképzelhető, amelynek egyik része egyik városban, a másik meg a másikban lakik? A színházi szakosodás hiánya nem akadályozza-e ez a munkát? Vagy éppen ezzel volna kivédhető a repertoárszínházi eliparosodás?

PM: A repertoárszínházi eliparosodás veszélye mindig fennáll. Kivédése szakmai kihívás. Úgy vélem, a bérletrendszer fenntartása nélkül városunkban nem alakulhatott volna ki széleskörűen a rendszeres színházbajárás szokása. Demokratikus szemléletet követtünk, alacsonyan tartott jegyárakkal, változatos és kiegyensúlyozott műsorkínálattal, hogy sokan és sokféle színházat láthassanak. Ezeket a szempontokat fel lehet adni, a színházi értékteremtésnek többféle járható útja van. A széles nézői rétegek felé való nyitás számomra egyenesen következett az intézmény önkormányzati jellegéből. Színházunk a városlakók pénzéből működik, fennmaradásához az ő támogatásukra van szükség.

ZsA: Én is a Csíki Játékszín egyik legnagyobb értékének látom a kialakított bérletrendszert – még ha lehet is ezen a rendszeren kissé alakítani. Az alacsony árakat is a Játékszín erényének tartom. Félő, hogy ha drasztikusan nőnek a jegyárak, az eddigi közönség nagy része – a kispénzűbb lakosság – elpártol. Márpedig nem szabadna kizárni senkit abból, hogy hozzáférjen kulturális eseményekhez… Mindenki egyformán a város lakója, nem csak a gazdagabb réteg.

A kisvárosoknak szerintem sokat adott a bennük levő színház, a provincializmus ellenszere is lehet egy ilyen intézmény. Ha mondjuk egyik helyről elhozzuk a társulatot (teszem azt Gyergyóból), akkor sokat veszít az adott város, hiszen nem (csak) az előadásokat veszíti el, mert azok vendégjátékok segítségével megoldódnak majd, de az ottlakó művészek sok járulékos programot hoztak létre, gondoljunk például diákszínjátszó körökre, vagy a két színházi fesztiválra, amit szervezett a Figura. A városnak jót tesz, ha laknak benne művészek, az ő szemléletük is szükséges az egészséges kulturális egyensúlyhoz.

Ne feledjük, hogy nem csak művészszemélyzetről beszélünk, hanem adminisztrációs személyzetről is. Velük mi lenne, utcára kerülnek? A művészeknek is családjuk van, kapcsolataik. Átültetjük őket egyik napról a másikra, az emberi tényezők figyelembe vétele nélkül?

Ezek miatt nem tartom szerencsésnek, ha kizárólag a pénz felől közelítünk („a városlakók pénzéből működik”), mert vannak értékek, amik nem könnyen válthatók át pénzre. Sőt, jobb is, ha nem váltjuk őket aprópénzre.

CzK: Bérletrendszer: A bérletes a legfőbb egyéni támogatója egy színházi rendszernek. Feltétel nélküli bizalmat szavaz meg, előre megvásárol több előadást, melyről még kritika nem jelent meg, a szomszéd nem mesélt róla és a közvélemény sem formált semmilyen véleményt sem pro sem kontra. A bérletes kockáztat, mert bízik a színházban, a magáénak tekinti, gyakran hallani: ,,A mi színházunk, a mi társulatunk, egyszerűen A MIÉNK!” – és ezt leértékelni nem szabad. A jól kiépített bérletrendszer és az ezáltal évad elején, aktuális gazdasági év vége felé generált bevétel biztonságot, stabilitást nyújt, van miből a kimerülő forrásokat pótolni, és nyugodt szívvel, vagy nyugodtabb szívvel évadot kezdeni. Van mire támaszkodni, ez egy fontos önerő, egy fontos mutató, ami a színház mindenkori támogatottságát igazolni tudja. Egy már évek óta működő, jól kialakított bérletrendszer képes növekedni, fejlődni. Vannak rá jó példák, hogyan lehet egy jól működő bérletrendszer-palettát kiterjeszteni még újabb területekre, újabb és újabb típusokat bevezetni. Nem tartom elavultnak a bérletrendszert és nem lehet alternatíva a megszüntetése.

Összevont társulatok, egyik városból a másikba áttelepített társulatok: Nehéz kérdés, nyomasztó gondolatok. Művészcsapat tevékenységi helyének megváltoztatása. Minden alkalom egy kiszállás, vagy odaköltözés, vagy állandó utazás. Család, gyerek, szülők. Ezt is egy komoly párbeszéd kellene megelőzze, természetesen az érintettekkel, hiszen a produkció nélkülük nem jöhet létre sem itt, sem ott. És igen, lakják a színészek, művészek a várost, mert ha csak beérkeznek időnként, nem lesznek ,,A MIÉNK,” nem lesznek a város arculatának részei és a város is veszít sokszínűségéből, elveszíti az egyik legértékesebb szegmensét.

PM: A mi világunkban a bérletrendszer mellett valóban több érv szól, mint ellene. Persze az előre meghirdetett bemutató dátum és a közzétett műsorterv néha nem teszi lehetővé, hogy a munka befejeződjön, ritkán olyan előadást is útjára kell engedni, mellyel szemben magunk sem vagyunk teljesen elégedettek. Czvikker Katalin érvelése azonban meggyőző. A bérlet birtoklásának szimbolikus értéke van a néző számára. A színházpártoló kultúrember rangját jelenti. Más szempont, hogy a bérletrendszer biztosítja az előadásszámot és ez a színészek számára a szakmai elégtétel mellett egzisztenciális biztonságot is jelent. A mi rendszerünkben a színész közalkalmazott, akitől a béréért számszerűsített teljesítményt várnak el. A Csíki Játékszín gyakorlata szerint a színészeknek évadonként legalább három feladatot kell teljesítenie. Amikor júniusban meghirdetjük az évadot és közzétesszük a szereposztásokat, szempontként követjük ezt az elvárást.

UZI: Vajon azt a feltétel nélküli bizalmat, amiről Kati beszélt, és amit te is támogatsz, Miklós, meg lehetne őrizni abban az esetben, ha mondjuk nem egy társulat játszana egy városban, hanem három? Ha pl. egy befogadószínház van, egyetlen zsugorított társulattal, és 2-3 más városból származó vendégjátékkal/vendégtársulattal? Itt sok az előre nem látható tényező. Most csak próbálom kitalálni, hogy milyen kombinációk lehetségesek, ahhoz, hogy egy maroknyi társulat színes kínálatot biztosítson. A sztárokra, ismert színészekre bejön a közönség. De lehet-e csak blikkfangos címekre, ismert színművekre vagy musicalekre (mögöttük ismeretlen arcokkal, társulatokkal) bérletet hirdetni, illetve elvárni, hogy bérletet váltsanak? Mi a tapasztalatotok?

PM: Mint fent írtam, egy közalkalmazotti státuszú színészekből álló társulatot csak úgy lehet fenntartani, ha folyamatosan munkája van. Ez a mi gyakorlatunkban havi 15-16 előadást jelent átlagosan. Ehhez 5 nagyszínpadi bemutatót kell tartanunk egy évadban. Ennél kevesebb saját bemutató nem látja el feladatokkal a társulatot. A nagyrészt befogadó színházi tevékenységre épülő repertoárra lehet bérletet hirdetni, de ellehetetlenül a társulat.

Megjegyzem, Csíkszeredában működik egy befogadószínház is, a Művészetek Háza, ahol egy évadban kb. 80 előadást tartanak, ezeket az intézmény kiszolgáló személyzete fogadja.

KB: Én itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy amit és ahogy Kati ír a bérletesekről, azt nagyon szépnek találom.

UZI: Kati által mondottakhoz kapcsolnék vissza én is, de most arra, hogy miközben a bérlet egy szimbolikus tőke, annak a jele, hogy a néző a város polgára és támogatja a város kultúráját, felelősséget is érez érte – és ez egy fontos komponense a közösségi identitásnak –, aközben az  ingázó vagy folyton utazó társulat éppen az ideiglenesség érzetét kelti (család, barátok stb.), és vándorkomédiássá degradálja a színészt és csapatát (persze az lehet, hogy  rugalmasságra is szükség van, de ezek nem egymás alternatívái). Nem beszélve arról, hogy, mint Andi is mondta, a tudását így nem tudja a helyi közösség javára fordítani.

Miközben tudom, hogy a gyergyóiak nem akarnak közös társulatot, azért mégis megkérdem, mit gondoltok, in abstracto, hogyan lehetne Szeredába vagy onnan ingázó társulatot működtetni technikailag? Vagy pl. vegyes csapatot felállítani? Annyi biztos, hogy ez utóbbi esetben veszendőbe menne a társulati összeszokottság, ami évek során és hosszú próbafolyamatok alatt alakul ki. Vásárhelyen is rengeteg időbe telt, míg kialakult egy összecsiszolódott társulat, és ez a színművészetben a minőségi munka alapfeltétele. Csak meg kell nézni, hogy a Budapesti Nemzetiben a többféle társulattól összeszedett tehetséges színészek évekig hogy nem tudtak összehangolódni a munkában.

CzK.: Szerintem a vándorszínház, vándortársulat lehet összekovácsoló erő (együtt tűzön-vízen át), de lehet szétziláló is. Én nem kockáztatnám meg. Ha biztonsággal szeretnék ennek nekifogni, hirdetnék egy kísérleti évadot, vagy legalább egy pár hónap kísérleti időszakot, még mielőtt gyökeresebb változtatásba fognék. A próbaidő alatt a fejekben már kialakult stratégia mentén próbálnám működtetni a virtuálisan összevont társulatokat. Ha jó a végeredmény, meg lehet valósítani, ha meg tragikus, az sem baj, hiszen hozzásegít egy újabb megoldás kereséséhez és mindenképpen megóv attól, hogy a rossz irányba vetett hitünket hirdessük. Egyetértek, Ildikó, egy kincs az összecsiszolódott társulat, és ez nagyon sok év munkája, ezért hangsúlyozandó a felelősség, ha ezeket az értékeket kockáztatjuk. Igen, sok év munkája van benne, és ezt nem lehet csak úgy átrendezni, átalakítani, hogy a kedvenc hasonlatommal éljek, mint egy csapágygyártó cég szerkezetét.

PM: Ismét arra kell utalnom, hogy Hargita megyében a három társulat jelenléte kulturális különlegesség és érték. Adminisztratív összevonásuk nem tenné olcsóbbá működtetésüket, viszont ellehetetlenítené a markáns különbségeket, melyek az értéküket adják. Esztétikai szempontból az arculatukból adódó lehetőségeik kiaknázása a kihívás, kulturális szempontból kapcsolataik termékeny kihasználása lehet gyümölcsöző, mint ahogy erre jó előzmények szolgáltatnak példát. És igen: az összeszokottság érték, a pozitív emberi viszonyokat színházi minőséggé lehet konvertálni. Ez a tétel része volt Harag György szatmári szellemi hagyatékának. A kölcsönösen egymásra figyelő közönség/közösség és színtársulata értékes alaphelyzet. Nem szabad hagyni, hogy ez a kapcsolat kiszáradjon, kiürüljön, unalmassá váljon. Persze az él, ami fejlődik. Ráhangolódni, azonosulni, birtokba venni, közben újítani, megújulni – mindezeknek szerves egységben kellene történniük.

Harmadik kör

UZI: Színházi struktúra és közönség. A színházbajárás igényének kialakításában rengeteg munka van, és sokszor csak a második generációnál válik be igazán a befektetés. Egyszínházas erdélyi városban hogyan lehet hatékonyan tartani a közönséggel a kapcsolatot? És ha megváltozik a színházi struktúra (repertoár, létszám, játékstílus), akkor vajon hogyan lehet megőrizni az egyszer már meghódított közönséget?

CzK: A második generációnál válik be, érik be a munka, és ami még fontosabb, tudatosul az üzenet. Mindennapi harc a megfelelési kényszerrel, az értékteremtés és a szakmai színvonal megtartásáért folytatott küzdelem, de ez ettől szép. Egyformán gondolnunk kell azokra, akiknek már kialakult elképzeléseik vannak – törzsközönség, idősebb korosztály – és azokra, akiknek ízlését mi magunk alakítjuk, akár deklarált, akár burkolt formában, a repertoár függvényében. Hiszek abban, hogy a fiatal generáció kezét fogva az ő nyelvén kell szólni hozzá, hiszen fogékonyabb az új formanyelvekre, ő maga is hozzájárul ennek kialakulásához. Hiszek abban is, hogy a Ma pályakezdő alkotójának kezet kell nyújtani és nem kezét fogni, hiszen lenyűgözően tudatos és intuitív. Hinnünk kell abban, hogy a pályakezdő foglalkoztatásának kockázata mellé egy óriási lehetőség is társul, ami az újdonság erejével hat és ez lenyűgöz inkább, mintsem elriaszt. A lehetőség egy új struktúra kialakításában is erőteljesen jelen van, ugyanúgy, mint a veszély, hogy a mássága miatt sikertelen lesz.

UZI: Nektek Váradon komoly tapasztalatotok van a strukturális átállásban. Ez hogy történt?

CzK: A városon belül történt egy kulturális intézményeket érintő átszervezés, úgy hogy az átszervezésre kerülő főleg magyar társulatok kérésére, óhajára történt mindez. Így is közel 8 hónapig tartott, amíg a hozzávetőleg végleges, működőképes szerkezeti forma kialakult. Történt mindez az érintettek teljes támogatásával úgy, hogy a társadalmi konzultációk keretében, melyet a megyei prefektúra hirdetett meg, minden művész jelen volt és az átszervezés mellett érvelt. Mire vigyáztunk? A kiépített szerkezeti felépítésen belül nemcsak jelzésértékűen, de gyakorlatilag is működik egyfajta társulati autonómia, így ez a három különböző helyről beérkező csapat (Szigligeti, Lilliput és Nagyvárad Táncegyüttes csapata) nem oltotta ki egymást, hanem egyfajta egymást segítő szimbiózisban él. Hangsúlyozom, mindezt szerkezetileg is biztosítottuk, minden társulat élén külön művészeti vezető áll, teljes jogkörrel, ami a művészeti irányvonalat, szakmai fejlődést, társulatot érintő döntéseket illeti. Bár könyvviteli szempontból közös a kalap, mégis virtuálisan meghatározott keretösszegek kapcsolódnak minden társulat költségeinek finanszírozására, és ezek az összegek rendelkezésre is állnak, persze részben a társulati saját bevételek alakulásának függvényében. Az is fontos szempont volt, hogy a fenntartó intézmény költségvetési igényeinket lehetőségeihez képest jóváhagyta, szerkezeti felépítésünk módosításait igényeinknek megfelelően támogatta, ezzel is biztosítva az intézményi autonómiát, ami manapság ritkaságszámba megy. Közel 8 hónap tehát, ennyi volt szükséges ahhoz, hogy egy stabil struktúra kialakuljon, de ismétlem, alulról jövő kezdeményezés volt, az érintettek széleskörű támogatásával.

VA: Nagyon izgalmasak a hozzászólások. A közönséggel való kommunikációra gondolva: tapasztalataitok szerint mennyire teszi lehetővé és miben nehezíti a mostani intézményes szerkezeti forma (és a finanszírozási rendszer) azt, hogy hosszabb távon lehessen gondolkozni kulturális stratégiákban? A saját intézményvezetői gyakorlatokat tekintve mekkora az a távlat, amit be lehet fogni?

PM: A színházi stratégiák ügyében a hosszúfénnyel haladás és a rövidfénnyel közlekedés váltogatja egymást. Hosszútávon érdemes 5–10 évre előre látni, kijelölni alapvető és távlati célokat. A rövidfénnyel haladás az évadra vonatkozik, amiből gyakran vannak átvezető szálak az azt követő évadra. Itt már időben és aprólékosan kell tervezni a költségvetési viszonyoknak megfelelően.

CzK: Törvényes kereteknek megfelelően tervezni és költségvetést elkötelezni az éves intézménynek megítélt keretek között lehet, menedzserként pedig az önkormányzattal, fenntartóval megkötött szerződés időtartamának megfelelően biztonságos tervezni. Ezért a menedzseri szerződések időtartama minimum 3, maximum 5 évet ölelnek fel, hiszen az ennél rövidebb időre kötött szerződések veszítenek értékükből – hatékonyságukat és eredményességüket figyelembe véve – ezek meglátásom szerint inkább végrehajtó vezetői tisztségek esetében kötött rövid lejáratú szerződésekkel asszimilálhatók. Összességében szerintem legalább két öt éves mandátum kell ahhoz, hogy egy kulturális stratégia megvalósuljon.

Negyedik kör

UZI: Milyen regionális szerepe van a színháznak/kőszínháznak, és hogyan alakítja ezt a jövőben, a mai változások közepette? Sok olyan kísérletet ismerünk, ahol a színház a lakosság problémáival, múltjával foglalkozik (pl. bányászvidék, vagy helyi legendák, etnikumok együttélésének problémája, városterápiás program). Az egyszínházas vidéki színháznak van-e ilyen szerepe? A színésznek vajon részt kell vennie a város mindennapjaiban? És számít-e az, hogy ott lakik városban? Jó-e, ha más kulturális területekkel kapcsolódik össze a színház, esetleg programbefogadó helyszínné válik, nem csak színházi előadásokat fogadva (hanem pl. vetítést, könyvbemutatót, minőségi szórakozást, kiállítást, rétegprogramokat)?

BA: A kínálat alakítja az igényt, az igény is alakítja az új formákat. Tehát a kőszínházat nem kellene feltétlenül felszámolni a másfajta színházi kínálat kialakításával egyidőben, amíg ott hiteles alkotótevékenység folyik és van rá érdeklődő közönség. Már létezik tendencia a kőszínházak háza táján is a nemhagyományos formákkal és tartalmakkal való kísérletezésekre, a színházi nevelési programokra, a nemszínházi terek előadásokkal történő belakására. Nagyobb városainkban több társulat is létezik egyidőben, megjelentek a magánszínházak és a produkciós társulások. Csíkszereda közönsége nyitott, nemcsak a mi társulatunk produkcióit, hanem valamennyi vendégelőadást teltházas figyelem kíséri, és a zenei, képzőművészeti, irodalmi események látogatottsága is folyamatosan magas. Az újrainduló mozira is hatalmas érdeklődéssel reagálnak a nézők. A színházi paletta szélesítése, azaz még több hagyományos vagy nemhagyományos produkció is értő fülekre lelne.

UZI: Gyakorlatilag azt mondod tehát, hogy minden helyszínnek megvan a maga saját látogatottsága, közönsége, és kár volna elrontani a már kialakult közönségeket. Az egészen biztos, hogy nem kellene felszámolni a kőszínházat, amíg igény van rá (bár kérdés, hogy itt mit is jelent: épületet? hierarchikus struktúrát? művészszínházi gyakorlatot? perspektíva-színházi modellt?), de a szerkezetét nem ártana lazítani, mert ezzel növelni lehet a köréje épülő stabil közönség sokszínűségét, például több fiatalt be lehetne vonzani olyan alternatív programokkal, amelyek lazábban kapcsolódnak a művész-színházi produkciókhoz. Most hirtelen Ada Milea koncertje jut eszembe, ami igényes zene és színház ugyanakkor. Ezeket a fiatalokat külön is lehetne foglalkoztatni színházi nevelési programokkal, teátrális rendezvényekkel, de így megtapasztalhatnák, hogy a kultúrának vannak olyan szegmensei, amelyeket áthat a színház. Tulajdonképpen azt a működési elvet irigylem, amit a nyugati programbefogadó helyszíneken látok: a hétvégi szórakozást egy helyszínen/épületben/parkban különböző érdeklődésű, korú közönség (pl. család) együtt kaphatja meg, és minőségi kultúrtermékek révén.

BA: Nagyon izgalmas dolgokat írsz és jó irány is efelé haladni. Azt gondolom, hogy az ilyen jellegű bővítések mögé is bővített finanszírozás szükséges, akár a színházi nevelési programokat vezető szakemberek szerződtetésére akár a meglévő erőforrás továbbképzésére, akár a kiegészítő programokra. A kőszínházi struktúra esetében pedig van, ami adott: az épület és annak terei. A repertoár összeállítása rögtön abból indul ki, hogy a rendszerint nagyszínpaddal és nagy nézőtérrel rendelkező játszási helyszínt mennyire szeretnéd kihasználni és mit lehet ott műsorra tűzni. A kortárs drámairodalom zöme inkább stúdióba kívánkozik és egy része nemszínházi terekbe. Az átalakulás folyamatos és organikus, ami a műfaji kínálat és az igény arányát illeti.

UZI: Biztosan kellene a bővített finanszírozás, és biztos, hogy az, amiről éppen beszélünk, nem fogja megoldani az anyagi szűkítéseket – de nem árt azért szem előtt tartani ezeket a szempontokat. Például az jó helyzet lenne, ha a már odaszokott családok megvédenék a színházat, mert az mindannyiuk számára fontos. És reménykedhetünk, hogy színházi nevelési programokra is majd jobban lehet pályázni, ha bevezetik az oktatásba a drámafoglalkozásokat stb. Ami pedig a kőszínházi architekturális adottságokat illeti, azokat sokféleképpen lehet szétfúrni és szétjátszani, alakítani, dekonstruálni, lebontani az eredeti szerkezetüket, lásd a kolozsvári Ványa bácsit, a vásárhelyi Sirályt. Hasonlóképpen szabadon lehet bánni  más helyszínekkel is.

BA: Mindkét példád esetében, ahol esztétikailag – nagyon érvényes módon – más funkciót töltött be a nézőtér, mint ülőhely, arányosan kevesebb bevételt is jelentett. Amihez ismét csak gazdasági bevállalás, azaz fedezet szükséges. Én arról beszéltem, hogy a nagy nézőteret mint nézőszámot és jegybevételt is igénybe venni.

UZI: Igen, értem, ez két külön szempont, te most a gazdaságosságról beszéltél. De ha nem forgatod fel a helyeket, nehezen tudsz attól eltérő dolgot mondani, mint ami annak a helynek az eredeti rendeltetése, és így nem fogadja be a mai élettartalmakat, lehetetlen újra belakni a ránkmaradt kultúrát.

BA: Egyetértek.

CzK: Hatodik éve foglalkozunk a fiatalabb generációval, üzeneteket fogalmazunk meg feléjük vagy akár közösen velük együtt mindenki más számára. A ,,Színház az iskolában, Iskola a színházban” program még Szabó K. István kezdeményezése volt, de bekapcsolódtak a másik két társulat művészeti vezetői, és két éve Novák Eszter is új színt vitt a programba. Évente több mint száz diák vesz részt a különböző típusú programokban, és általuk olyan védőháló alakult ki a színház körül, hogy csak ámulok. Hihetetlen energia összpontosul a fiatalok kezében.

Kőszínházi tér. Azt gondolom, legyen csak színházi tér, ne a muzeális értékeit emeljük ki, egyszerűen csak használjuk, és ha nem tud otthona lenni az új formanyelveknek, ne féljünk kinyúlni a falai közül, és keressük meg azokat az alternatív, helyspecifikus tereket, melyek befogadóbbak és az alkotó jobban érzi magát benne. Ne kényszerítsük az alkotót keretek közé, ne kössük épületekhez a színházi élményt.

VA: A városi színházakra sokféle modellt látni – a klasszikus repertoárszerű működéstől az olyan példákig, mint amikor, az Ildikó által említett módon egyfajta közösségi házként – sokféle programsávval – működik, vagy az olyan példákig, mint amikor ismert független társulatot hív meg egy önkormányzat dolgozni magához állandóra (pl az Odin is így működik). Nálunk a klasszikus repertoár-rendszerű intézményes formának van hagyománya. Ha a saját elgondolásaitokat nézitek, és nyilván mind másfajta színházvezetési elképzelésekről van szó, akkor mi ennek a színházi formának a legnagyobb hátránya (volt-e olyan projektetek, ami nem tudott megvalósulni emiatt)? Miben változtatnátok, és látjátok szükségesnek is változtatni a meglévő struktúrán?

PM: Ideális esetben elképzelhető, hogy egy önkormányzat a szárnyai alá vesz egy kisebb alkotóközösséget, akik műhelymunkára rendezkednek be, és akkor állnak elő nyilvános produkcióval, amikor azt sikerül kiérlelni. Ezt a szemléletet a mai mecenatúrától nehéz elvárni, nincs hozzá megfelelő szellemi és anyagi háttér. Egy önkormányzatnak mindig bizonyítani kell a statisztika szintjén is – a bevétel aránya a támogatáshoz képest, az előadásszám, a nézőszám – ezek azok a kategóriák, amelyekben gondolkodni tudnak. Annak örülünk, ha legalább ezekben gondolkodnak is!

CzK: Meglátásom szerint a repertoárszínház nem zárja ki egyéb kiegészítő programok létrehozását. A műhelymunkákra, kiegészítő programokra széles körben rendelkezésre állnak pályázati lehetőségek, ha a pályázatokból remélt keretösszegeket saját bevételi oldalon betervezzük, ezt a menedzseri program részévé tesszük, és persze sikeresen le tudjuk hívni a forrásokat, lehetőség van a minimálprogramot kiegészítő egyéb kísérleti-, vagy műhelymunkák finanszírozására. Színházak mellett működnek alapítványok, egyesületek, melyek célkitűzései elsősorban arra irányulnak és alapítóik szándékainak megfelelően az a feladatuk, hogy az illető színházi struktúra művészeti törekvéseit törvényesen támogassák, így lehívhatók azok a források is, amelyek zártak az állami intézményi struktúrák felé. Ezek a struktúrák tehát segítségül hívhatók egy-egy projekt megvalósítása kapcsán partnerként akkor, amikor a saját költségvetés már nem elég.  Hiszek a kombinált finanszírozási rendszerekben. Érdemes keresni, kutatni ezeket az alternatív forrásokat, hogy minden szakmai szempontból fontosnak értékelt projekt megvalósulhasson.

KB: Az állandó társulattal rendelkező, repertoárt játszó, közpénzből finanszírozott kőszínházi rendszerhez vagy valamilyen radikális esztétikai reformelképzelés, vagy pénzügyi nehézségek miatt szokás hozzányúlni. Az elmúlt évekből mindkettőre adódik európai példa. Az előbbire például a Münchner Kammerspiele, melynek 2015-ben Matthias Lilienthal vette át vezetését. Lilienthal Frank Castorf dramaturgja volt a Volksbühnén, majd kitalálta és létrehozta a HAU-t, vagyis azt a produkciós- és játszóhelyet, amely nagyban hozzájárult a független szféra megizmosodásához. Kinevezése Németország egyik legnevesebb kőszínházának élére merész kultúrpolitikai döntésnek tűnt, melynek hátterében mintha az munkált volna, hogy Lilienthal csináljon Münchenben nemzetközi léptékkel mérve is izgalmas, társadalmilag érzékeny színházat, csak végre jó színészekkel. A program ötvözni akarta az állandó társulattal rendelkező művészszínház és a performansz-csoportokat befogadó produkciós ház előnyeit, még intenzívebbé tenni a kőszínházi és a független színtér közt elindult párbeszédet. Csakhogy jelen állás szerint ebben a hibrid struktúrában igazán senki sem találja a helyét. A színészek a szerepeiket, a művészi értelemben vett kihívást hiányolják, a kollektív alkotáshoz szokott performansz-csoportok idegenül mozognak a számukra ismeretlen kőszínházi közegben (próbarend, szakszervezet, miegymás), a kritika és nem utolsó sorban a nézők fanyalognak az eredmény láttán – nem nehéz kitalálni, a „művészetet” hiányolják. Két évad után nem lehet messzemenő következetéseket levonni, de jelenleg úgy tűnik, nincs problémátlan átjárás a különböző színháztípusok, jelesül az állandó társulattal rendelkező, virtuóz színészekre és önálló esztétikai kézjeggyel bíró rendezőkre épülő, repertoár-rendszerben működő prózai kőszínház és a projektekre szerveződő, kollektívaként alkotó, a színházat kritikai apparátusnak tekintő performanszszínház között. Mindkettő más iskolázottságot, más alkatot, más készségeket igényel. Még ennél is merészebbet húzott Berlin városának azóta tisztségéből felmentett kulturális szenátora, amikor a Volksbühne élére Frank Castorf utódjaként a semmilyen színházi tapasztalattal nem rendelkező londoni múzeumigazgatót, Chris Dercont nevezte ki. Hogy itt pontosan mi volt a cél, az már az ország egyik legikonikusabb alkotóközösségének szétverése miatt a mai napig nem csituló tiltakozás zajából alig kivehető, mindenesetre már túl vagyunk Derconék megfenyegetésén, egy elég súlyos Facebook-vandalizmuson, egy házfoglaláson, a legnevesebb művészek által hirdetett bojkott-akción és mindezek következtében egy értékelhetetlenül laposan induló szezonon. Egyelőre itt sem sejlik fel a szép új jövő.

A két példa nem véletlenül származik gazdag nagyvárosokból, hiszen itt adottak az anyagi és az infrastrukturális lehetőségek az ilyen léptékű változtatásokra (marad elég hagyományos repertoárszínház a palettán). A kisvárosi társulatok azonban Németországban és Hollandiában is egyre nagyobb veszélyben vannak, néhányat közülük meg is szüntettek a gazdasági válság következményeként, máshol játszóhelyekről, tagozatokról kellett lemondani. Ha jól értem, mindenki el tudja képzelni a kőszínházban a repertoárüzem bővítését más feladatokkal, csakhogy ehhez épp plusz források bevonására lenne szükség, nem a meglévők megkurtítására. Ahogy Miklós mondta, a bérletrendszeren alapuló repertoárüzemnek megvannak a strukturális minimumkövetelményei (bizonyos méretű társulat és műszaki-támogató személyzet), az tehát aligha járható út, hogy néhány színész helyett egy színházi nevelési szakember alkalmazásával megtartható lenne az intézmény régi funkciója, miközben pregnánsan megjelenhetne benne a köznevelési jelleg is. A strukturális átalakításokat tehát alaposan át kell gondolni, ilyesmit aligha lehet felelősen meglépni az év végén fellépő pénzügyi nehézségek közepette. Vidéken kétségkívül sokkal nagyobb érték az állandó társulattal rendelkező színház, főleg ha annak tagjai valóban nemcsak este 7 és 10 között, a színpadon állva vesznek részt a város kulturális életének alakításában – az intézmény hatása így aligha mérhető pusztán jegybevétel nagyságában.

Végezetül az jutott még eszembe, mennyire paradox helyzet az, hogy a városi kőszínházi struktúra épp a művészek megélhetésének rendezésére tett kísérlet következtében látszik megremegni. Mert ez sajnos arra mutat rá, hogy a rendszer eddig is csak a méltatlan életkörülményeket biztosító bérekkel volt fenntartható.

UZI: Köszönöm a beszélgetést.