Gálovits Zoltán: Belépni tilos! / Nonstop nyitva

Beszélgetés Leta Popescu rendezővel a Játéktér 2019. tavaszi számából
Fotó: Adi Bulboacă
Textul în limba română / Román nyelvű szöveg

Leta Popescu fiatal rendező neve ismerős lehet a Játéktér olvasói számára. A nagyobb, állami színházak mellett számos független színházi projektben dolgozott, alkotója volt több olyan előadásnak, amelyeknek magyar vonatkozása (is) van, dolgozott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, látható volt előadása a kolozsvári Zugban, társalkotója volt a kolozsvári GroundFloor Group és a Colectiv A Parallel című előadásának, amely az elmúlt évek egyik legizgalmasabb független színházi produkciója volt, számos országos és nemzetközi fesztiválon tűzték műsorra. A kezdetektől állandó partnerként dolgozik a Reactor és a Reciproca egyesületekkel. Nem csak alkotóként fontos számára a színház, annak társadalmi kérdéseivel is foglalkozik.

Beszélgetésünk témája az etika színházban betöltött szerepe. Kellő tér hiányában nem tudunk erről a maga teljességében beszélni, néhány fontos kérdést azonban érinthetünk. Nemrég állítottad színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban a Lát(hatatlan) című előadást. Ha az etikáról beszélünk, hogy gondolod, mi látható, és mi marad láthatatlan? 

Az etika annyira kényes kérdés, hogy a látható-láthatatlan párhuzam tökéletesen passzol hozzá. Lehet, hogy az újságírásban vagy a jogban a dolgok sokkal tisztábbak. De a színházban?! A színház az alkotás helye, így a szubjektivitásé is. Ezért az, hogy a színházban mi etikus, illetve mi nem, szintén szubjektív. Ez pedig ugyanannyira veszélyes is lehet, hiszen ahhoz vezethet, hogy túlságosan sokat engedünk meg magunknak arra hivatkozva, hogy mi „mások” vagyunk. Én szeretem azt hinni magamról, hogy etikusan viselkedem, de biztos vagyok benne, hogy követek el etikátlan „bakikat” is, ami a legtöbb esetben annak a szubjektivitásnak köszönhető, amiben dolgozunk. De mégis, amikor a színházban felmerül egy etikai probléma, kötelességünk reagálni. Nem lehetek teljesen biztos abban, hogy igazam van, amikor képviselek egy igazságosnak tűnő álláspontot, de hiszek abban, hogy ha van álláspontunk, azt el kell mondanunk. Félelem nélkül. A gyávaság számomra sokkal etikátlanabbnak tűnik – ha már ezeket a kifejezéseket használjuk – mint a véleményünk felvállalása. Emellett a saját véleményünkhöz való megrögzött ragaszkodást szintén etikátlannak gondolom.

A határátlépések a színházban leggyakrabban arra hivatkozva történnek, hogy ez egy más, szubjektív közeg, miközben léteznek határok, amelyeket semmilyen körülmények között nem szabadna átlépnünk. Ha nem beszélünk róluk, nem tudjuk megoldani a problémákat, és nagy többségük rejtve, láthatatlan marad. Miről beszélünk és miről nem?

Túl sokat beszélünk a pénzről és az adminisztratív problémákról. Arról pedig, hogy milyen célokat tűzünk ki magunk elé, nagyon keveset. Keveset a közös érdekről, és sokat az egyéniekről. A művészetről is keveset beszélünk, ami a színház világában különösen elszomorító. Van néhány kollégám, akikkel nyíltan beszélgetünk az előadásainkról és az alkotás közben felmerülő nehézségekről (és nem csak azokról, amelyekkel a műhelyekben, vagy egy költségvetés megbeszélése során találkozunk). De ezt nem érzem magától értetődő gyakorlatnak, sokkal inkább kivételnek. Amikor a színházban történő kommunikációról beszélünk, felmerül egy újabb téma, ami engem nagyon foglalkoztat: a félelem. A kommunikációtól való félelem.

Ez a fajta félelem jelen van és látható, függetlenül attól, hogy valaki tudatában van a saját félelmének, vagy sem, nem lehet elrejteni, sőt, sokan erre a félelemre alapoznak, ezt használják ki. Amikor a kommunikációtól való félelmet említed, mire gondolsz?

Be kell vallanom, hogy sokszor én is félek nyíltan kommunikálni. Például, féltem attól, hogy egy igazgatót a színház repertoárjáról kérdezzek. Pedig a doktorimat színházak műsortervéről írom, és mégis félek olyan kérdéseket feltenni, amelyek közelebb vinnének a probléma gyökeréhez. Miért? Mert az ember egy összetett szerkezet, hogy Csehov Ivanovját parafrazáljam. Amikor rendezőként kérdéseket teszek fel az igazgatóknak, félek a lehetséges értelmezésektől, amelyek végül árthatnak nekem. Vagyis attól, hogy előfordulhat, hogy az az igazgató többet nem hív egyik vagy másik színházba rendezni. Bár sem engem, sem őket nem a rossz szándék vezérli, a félelem jelen van. Valószínű az erőviszonyok miatt. De a félelem eredhet abból is, hogy nem bízunk a másikban, vagy nem hiszünk a saját erőnkben, ötleteinkben. Mivel nem egy bizalommal telített világban élünk, az a jellemző, hogy hiányzik a valós kommunikáció, mindenki menti a saját bőrét, ahogy tudja. A radikális álláspontok is így születnek. Mert ha az álláspontodat nem kérdőjelezed meg, az egyet jelent azzal, hogy nem kezdeményezel párbeszédet. Elrejtőzöl a saját világodban.

„Aki nincs velem, az ellenem van.” És így kezdődnek az apró hatalmi harcok. Persze nem csak a színházban van ez így.

Az igazgató döntéseitől való félelem tipikus helyzet, szereposztáskor, szerződések hosszabbításakor és sok más esetben is megjelenik. Ez is kapcsolódik a szubjektivitáshoz, a probléma azonban inkább az, hogy a döntések, a célokhoz hasonlóan nagyon sok esetben nem átláthatók, nincsenek megindokolva. Ez a hagyományhoz kapcsolódik, a rendszerhez, amit örököltünk. Hogy látod, változik ez, vagy minek kellene változnia? Van-e igény egyáltalán arra, hogy másképp legyen, mint ahogy volt, van?

Mivel optimista vagyok, azt mondom, hogy a dolgok változnak. Az alkotók is inkább hallatják a hangjukat, felháborodnak, állást foglalnak. De egy annyira régi és dohos rendszert örököltünk, hogy az az érzésem, bármennyire is szeretnéd szépen és jól, nyíltan és átláthatóan végezni a dolgodat, úgysem tudod. És még van valami, amivel gyakran találkozunk ebben közegben. Egyfajta rosszindulatnak nevezném. Mintha nem akarnánk, hogy mindenkinek jó legyen. Mintha csak azt akarnánk, hogy nekünk legyen jó. Nem akarunk összefogni. Nagyon kevés színház vállal szolidaritást egy másikkal, nincsenek cserék, nincs kölcsönös támogatás. Azt a gondolkodásmódot örököljük, hogy csak a saját portánkkal törődünk, és ott azt csinálunk, amit akarunk. Ahány színház, annyi szokás, magatartás és szabály. Semmi nem egyesít bennünket, ugyanakkor nincs semmi, ami megkülönböztetne. Elég szomorú, ha ebbe jobban belemész.

Hiányoznak az őszinte, a problémák megoldását célzó párbeszédek, hiányzik a kommunikáció kultúrája. Ki veszít emiatt, vagy ki veszít a legtöbbet? Kinek milyen felelőssége van ebben, és ki mit tehet azért, hogy ez a helyzet megváltozzon?

Ki veszít? A színház veszít. Kinek a felelőssége? Mindannyiunké.

Mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy a színház veszít?

Amennyiben a problémák megoldásában a színház az elsődleges, és nem valakinek a büszkesége, a színház fejlődik. Ha bármi más kerül előtérbe, nem a színház jövője, akkor a színház veszít. Nem fejlődik. Nem lesz ereje. Ha kicsinyes hatalmi harcokkal vagyunk elfoglalva, akkor nem tudunk távlatokban, nagyban gondolkodni. Így kicsiben gondolkodunk, és a színház is kicsi marad.

A dolgok kimondásától való félelem az egyetemen is jelen van. Ha etikáról beszélünk, milyen szerepe lehet ebben az egyetemi képzésnek? Mit tesz, mit nem, hogyan alakít?

Az egyetemnek formáló szerepe van. Csak az a helyzet, hogy főleg a szakmára tanít, emberségre alig. Persze, mindig találkozhatsz valakivel, akitől a mesterségen túl is lehet tanulni, az egyetemen és azon kívül is, húsz- és ötvenéves korodban is. Ha az etikáról beszélünk, az egyetem szerepe az lenne, hogy ne engedje, hogy átlépj bizonyos határokat. De hát vannak tanárok, akik átlépik ezeket a határokat. És akkor máris a példaképekről beszélünk. Az egyetemnek olyan fórumnak kellene lennie, ahol a jó gyakorlat példaértékű.

Említenél néhány példát a személyes tapasztalatodból olyan helyzetre, amikor valaki átlépte a határt? Mi történt, hogyan reagáltál, hogy kezelted a helyzetet?

Az egyetemen gyakran játszottam az igazságosztó szerepet. Emiatt egyeseknek nagyon antipatikus voltam, mások pedig nagyon kedveltek. Úgy is hívtak, hogy „a szakszervezetis”. Azt hiszem, most már nem lenne annyi energiám, mint akkor volt. Ne úgy képzeld, hogy forradalmat csináltam. Csak korrektséget vártam el. Azt, hogy jöjjenek be a tanárok, tartsák meg az óráikat, végezzék el a dolgukat és így tovább. Emlékszem, egyszer bejött egy tanárnő órára és elkezdett a többi tanárról nagyon csúnyákat mondani. Teljesen lesokkolt. Nem tudom, hogy reagáltam vagy sem, de arra emlékszem, hogy nagyon csalódott voltam. Meg ezenkívül mindenféle gyanús dolgot lehetett hallani. Hogy vannak tanárok, akiknek szexuális kapcsolatuk van diákokkal, mások verbálisan bántalmaznak diákokat. Egy másik esetről is hallottam, egy fizikai bántalmazásról, ami egy másik egyetemen történt. Erre reagáltam, emlékszem. Értem én, hogy szubjektivitás meg minden, de meddig? Írogatni kezdtem, felvetettem problémákat, kérvényeket adtam le, reklamációkat. De úgy, mintha ezek mind természetesek lettek volna. Nem tudtam úgy tenni, mintha nem léteznének ezek a problémák. Fiatal voltam.

Ha a szakszervezetről beszélünk, arról, hogy különböző helyzetekben ki hogyan reagál, elkerülhetetlen, hogy megkérdezzem, mit gondolsz arról a sztereotípiáról, hogy a színésznek a színpadon a helye, ott kell gyakorolnia a szakmáját és nem azon kívül.

Teljesen igazad van. Ez valóban egy sztereotípia, és nem az igazság. De mihez kezdjünk a sztereotípiákkal? Romboljuk le. A színészek nem robotok. De a rendezők sem azok. Senkinek nem kellene annak lennie. Ne meneküljünk annyira a felelősség elől! Szeretünk panaszkodni, mindenféle dolgokat hibáztatni. Miközben az a feladatunk, hogy 1. végezzük a dolgunkat, 2. ha rossz körülmények között kell dolgoznunk, akkor álljunk le, mondjunk nemet. A tévhit, hogy mindenki maradjon a helyén, nem csak a színészekre érvényes. Mindannyiunknak azt mondták az iskolában és otthon is, hogy „te csak ülj szépen a padodban és írd a házi feladatodat”. Kiskorunk óta így tanítottak. De az a dolgunk, hogy megőrizzük az épeszünket. És ehhez ki kell lépni a padból. Vagy legalábbis fel kell állni.

Etikai kódexe minden intézménynek van, etikai kérdésekkel foglalkozó bizottságok is vannak, de ha megkérdezünk valakit a színházban, hogy mit tartalmaz a kódex, sokan nem tudnak erre válaszolni. Nincsen eléggé tudatosítva az, hogy az etikai kódex mindenki számára fontos, és nem csak akkor, amikor súlyos problémák kerülnek előtérbe. Másképp mennek a dolgok, vagy sem, végül csak mi vagyunk azok, akik eldöntik azt, hogy melyek azok a határok, amelyeket nem lépünk át.

Szeretjük azt hinni, hogy mi mások vagyunk. De ez nem igaz. Mindenkiben ott lapul egy kis Dragnea, mind hajlamosak vagyunk az ügyeskedésre, az irhánk mentésére. Túl ritkán nézzük közös nézőpontból a dolgokat. Ki a felelős az egész romániai színházi élet helyzetéért? Mindannyian: én, te, X rendező, Y színész, Z díszlettervező. Másrészt a színháznak tényleg megvannak a sajátosságai. Itt kerülnek képbe az adminisztratív problémák. Munka közben sok abszurd akadályba ütközünk, például a beszerzés terén. Még akkor sem sikerül a nagykönyv szerint végezni a dolgodat, ha nagyon szeretnéd. Ez azért van, mert a színházat ugyanolyan intézménynek tekintik, mint bármelyik másikat. És amikor ellenőrzéskor megkérdezik, hova lett a megvásárolt díszlet, elég nehéz azt válaszolni, hogy „sajnos a rendező meggondolta magát, már nem szeretne tükröket”. És ezer hasonló képtelen példa van. Szóval mégis mások vagyunk, másfajta igényekkel, az alkotási folyamat sok váratlan elemet hordoz magában. Ugyanez a helyzet a költséges előadásokkal, amelyek aztán mégsem jók. De hát honnan tudhatnánk előre, hogy egy előadás jó lesz-e vagy sem? Senki nem szeretne rossz előadásokat csinálni. Senki nem fektet kezdettől egy rossz projektbe. Mentalitás szempontjából viszont egyáltalán nem különbözünk a világ többi részétől. Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más.

Azt mondod, a színháznak megvannak a sajátosságai és gyakoriak az abszurd helyzetek. Úgy gondolom, ez minden szinten érvényes. Úgy kaptál UNITER-debütdíjat, hogy valójában mindenki az alkotók közül érdemelt volna díjat, csak nem fértek bele az értelmezési keretbe. Az utóbbi években olyan színházi formák jelentek meg, amelyekhez nincs szokva a színház világa. Hiányzik egyfajta szemléleti frissítés. Hogy látod, mi az oka annak, hogy nagyon lassúak a reakciók a környezetünkben történtekre?

Az az UNITER-es történet amellett, hogy nagyon szórakoztató, nagyon jellemző is. Röviden az volt, hogy abban az évben a jelölőzsűri nagyon szerette volna kiemelni a Parallelt az UNITER-díjak között, és erre azt a bizarr módot találta ki, hogy engem (rendezői debüt) és Lucia Mărneanut (színészi debüt) jelöljék. Mert mi voltunk azok, akiknek rendben voltak a papírjai a debütáláshoz, hiszen az UNITER csak a hivatásos színészeket, rendezőket, díszlettervezőket díjazza. Hivatásos = van diplomája. bodoki-halmen kata (akit Luciával együtt kellett volna jelölni) olyan művész, akinek nincs színészi végzettsége. Én pedig színésznőként szerepelek a jelöltdiplomámon, mert össze lehettek zavarodva a szervezők, biztos, nem értették, hogy jelenhet meg ugyanazon a diplomán két név különböző foglalkozásokkal. Aztán furcsa volt az is, hogy nem én voltam az előadás főrendezője, hanem a kollégám, Lucia tanára, Sinkó Ferenc. Csakhogy Feró nem akkor debütált, ezért őt nem lehetett jelölni. És így lettünk Luciával ketten UNITER-díjasok, egy félreértésnek köszönhetően. És hogy a történetet befejezzem, számunkra az igazán abszurd az volt, hogy Kata és Feró, akik régóta barátok voltak, elkezdtek közösen dolgozni egy előadáson, amiből később megszületett a Parallel, amikor Feró minket is meghívott a csapatba. Ez mind nagyon szórakoztató, az volt a szerencsénk, hogy a csapaton belül amennyire lehetett, próbáltuk józanul kezelni a helyzetet.

Itt tulajdonképpen egy különdíj hiányáról szeretnék beszélni. Egy „különcöknek” szóló díj kellene, azoknak, akik nem hagyományos formában dolgoznak. Léteznek előadások, amelyekben a rendezés, szövegírás nem egyetlen csapattag feladata, vagy amelyekben a hivatalos papírokkal rendelkező színészek mellett vannak egyetemet nem végzett alkotók is. Hiszem és remélem is azt, hogy hamarosan megjelenik egy díj „a legjobb előadásnak, amit nem tudtunk hagyományos módon kategorizálni”. Nem tudom, miért van ez a tartózkodás. Csak sejtem, hogy itt ismét a megértés, a kommunikáció hiányáról van szó.

Sokszor elhangzik, hogy a színház nem demokratikus. Több projektben dolgoztál mint társrendező, amikor az előadást egy csapat jegyzi, nem egyetlen személy. Milyen tapasztalataid vannak a kollektív alkotásról/színházcsinálásról?

Attól függ, hogyan értjük a demokráciát. Én örülök, hogy nem mindenki dolgozik egyformán, és nem szeretnék egyeseket azzal bélyegezni, hogy demokratikusabbak, vagy kevésbé demokratikusak. Ahogy mondod, az alkotói szereptapasztalataim vegyesek. Létrehoztam előadásokat, amelyekben nem én voltam a főrendező, de olyanokat is, amelyek esetében azt mondtam „gyertek, bízzátok rám magatokat”. Ismét a kommunikációhoz térünk vissza. Ha a szabályok az elejétől tiszták, ha átbeszéltük őket, közös megegyezés van, és bizonyos helyzetekben újra napirendre kerülnek, akkor nincsen konfliktus. Ha egy projekten dolgozva felkérek egy csapatot, és már a legelején elmondom, hogy egy „szerzői előadást szeretnék, tegyétek, amit mondok”, a csapat pedig elfogadja ezt a felállást, akkor az rendben van. Ha azt mondom, „nem vagyok főrendező, koordinálok, a véleményetek számít”, az szintén rendben van. De ha aláírtátok a paktumot, és utána teljesen mást mondasz és csinálsz, visszatérünk az etikához. Olyan ez, mint a gyerekek játékában: fontos az alapkonszenzus, hogy mit játszunk és mik a szabályok. Ami meg a rendezői autoritást illeti, persze, rendezőként hiszek benne. De nem egy alaptalan autoritásról beszélek, hanem ismét egy paktumról, amihez közösen csatlakozunk. Amikor a dolgok kiesnek az ellenőrzés alól, reagálni kell. Azt mondani, hogy ÁLLJ, vagy ahogy a gyerekek mondják, pü-pü, nem járja! Néha megtesszük ezt, máskor nem. És itt ismét a félelem kérdéséhez kanyarodunk vissza.

Sokszor beszélünk az állami színházak és a függetlenek közötti különbségről. Ez a legtöbb esetben azért fontos, mert eltérőek a feltételek, költségvetések és a struktúrák. Azt gondolom, fontosabb most, hogy a függetlenségről mint alapvető emberi igényről beszéljünk. Hogyan látod ezt?

Ez is valamilyen fajta megegyezéshez kapcsolódik. Az a jó abban, hogy független vagy, hogy olyan megállapodást írsz alá, amilyet szeretnél, és amire fel vagy készülve. Az állami szférában, alkalmazottként egy általános szerződést írsz alá, és könnyen arra ébredhetsz, hogy nem tetszik a projekt, amiben részt kellene venned. De nem nagyon tudsz mit csinálni, mert arra szerződtél, hogy „bármi jöhet”. De ebben sincsenek szabályok, az állami szférában alkalmazott színészeknek is lehet joguk, bátorságuk visszautasítani valamit, ha az nem működik jól. De ki dönti el, hogy mi nem működik? Megint csak a szubjektivitás problémájánál kötünk ki. A függetlenség kapcsán egy alapvető emberi igényről beszélünk. Annak a szabadságáról, hogy emberként ne válj egy rendszer áldozatává. De ez nagyon nehéz. Néha egyenesen lehetetlen. Mindannyian egy rendszer részesei vagyunk. Pénzre van szükségünk, tisztességes életre. Arra van szükségünk, hogy emberek között éljünk és nem egy elefántcsonttoronyban. Arra van szükségünk, hogy olyan terekben gyakoroljuk a szakmánkat, ahol tisztaság van, meleg – annyi mindenre van szükségünk. Nem tudom, hogyan tudod elérni ezt a függetlenséget, szabadságot. Nem egyszerű, nekem sincs meg. Nem rendelkezem azzal a szabadsággal, hogy felálljak, ha nem mennek jól a dolgok. Nem tudom, hogy bárki rendelkezik-e ezzel a szabadsággal.

Én sem hiszem, hogy bárki számára adott a teljes függetlenség, és nincs is értelme, hogy méregessük ezt. Fontosabbnak gondolom az erre való törekvést, a függetlenségre való igény tiszteletben tartását, a bátorítást. A tapasztalatod alapján létezik ez?

A függetlenséget nem igazán bátorítja a romániai rendszer. Éppen ezért a függetlenek, a szabadúszók másképp élnek. Kínlódva. Többet kell tenniük, hogy megértsenek bizonyos számításokat, határokat. Nincs ez sem tisztelve, sem bátorítva. Ez a rendszer azoknak van, akik makacsabbak, akik pedig makacskodnak, azokat többnyire megbüntetik. Mint a gyermekeket.

Fotó: Biró István

A színház és az alkotói folyamat sokszor túlmisztifikált. Az átláthatóság hiányában a próbaterem olyan laboratóriummá alakulhat, amelyre ki van írva: belépni tilos. A zárt terekben, ahol a sebezhetőség, kiszolgáltatottság nagyobb, gyakrabban történnek meg határátlépések. A Lát(hatatlan) című előadásban a sebezhetőségről beszélsz különböző helyzetekben, például a családban, ugyanakkor több előadásodban is téma a kiszolgáltatottság. Miért fontos számodra ez? Kik sebezhetők?

A Lát(hatatlan) a sebezhetőségről beszél 7 részben, és azt közvetíti, hogy a világban minden sebezhető. Egyre inkább hiszek ebben, hogy nem csupán bizonyos csoportok kiszolgáltatottak, miközben mások biztonságban vannak. Egyesek nyilván sebezhetőbbek, de itt már a szociális kérdésekről beszélünk. Számomra a sebezhetőség nem ok a dicsekvésre, de a szégyenkezésre sem. Egy teljesen emberi dolog, ami csomagban érkezik a félelemmel, a bizalmatlansággal stb. Mindanynyiunkban létezik. Általában olyan előadásokon dolgozom, amelyeknek a témája az adott időszakban foglalkoztat. Amikor elkezdtem papíron megfogalmazni a Lát(hatatlan) tervét, a saját személyes sebezhetőségem foglalkoztatott. Lassan-lassan rájöttem arra, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és, mint egy kizoomolás során, észrevettem, hogy mindenkinek megvan a saját sebezhetősége. A téma belőlem született, és nem maradt meg egyetlen előadás témájaként. Most az (In)credibil (Hihetetlen) előadáson dolgozom, ami a kudarcról szól, ez szintén egyfajta kiszolgáltatottság. A következő is hasonló lesz, az (In)corect (Igazság/talan).

Női rendezőként hogy látod, a nők kevésbé, vagy inkább sebezhetők? Milyen tapasztalataid voltak az egyetemen és utána, ahogy színházakban kezdtél dolgozni?

Jaj, milyen nehéz kérdés! Nem tudom, hogy sebezhetőbbek-e. Azt tudom, hogy láttam nőket, akiket semmi nem dönt le, és férfiakat, akik nehezebben vállalják fel magukat. Lehet, hogy a nőknek sokkal többet kell dolgozniuk azért, hogy láthatókká váljanak, mert folyton abba a mentalitásba ütközünk, hogy „a nő egy virág”. De néha tényleg egy virág. De a férfi is az. Én néha tehetetlen vagyok, máskor meg jelen vagyok és tudok boldogulni. Nem szeretném eldönteni, hogy ki sebezhetőbb, főleg, mert az előadásaimmal azt állítom, hogy mindannyian azok vagyunk. Nem voltak rossz tapasztalataim az egyetemen, később sem. Azért, mert én mindig is fiúsabb voltam. Fiúk közt éltem, úgy, ahogy a fiúk élnek – és ezt ők megérzik. Hamar összebarátkozom velük. Számomra a nőkkel nehezebb. Szóval, ha valaha is problémáim voltak a színházban a hatalmi viszonyokkal, az inkább nők miatt fordult elő.

Azt mondod, hogy ha a problémák megoldásában a színház ügye az elsődleges és nem valakinek a büszkesége, akkor a színház fejlődik. Nem beszéltünk egyáltalán a közönségről. Hogy látod, fontos-e a színházban dolgozók számára a rendszer átláthatósága, a kétoldalú kommunikáció? Kevesebb a félelem, ha a színház nyitottabb, ha valós párbeszéd van színház és közönség között? 

Erre a kérdésre a doktori dolgozatommal fogok válaszolni, amit épp most írok, a címe: Szerepek és zavarok a repertoárszínházakban. A romániai repertoárfelépítések elemzése rendezői nézőpontból, 2010−2020 közt („Funcții și disfuncții în teatrele de repertoriu. O analiză din perspectivă regizorală a construcțiilor repertoriale din România 2010−2020”). A kérdéseid közül sok megjelenik a kutatásomban és remélem, ott majd átfogóbb válaszokat adok rájuk. Röviden annyit, hogy igen, erősen hiszek abban, hogy a világ jobb lenne, ha jobb lenne a színház. A színház működhet egyfajta ötletfórumként. A párbeszéd és vita színtereként. A színháznak nemcsak az előadásokon keresztül kellene kapcsolódnia a közönségéhez, hanem a járulékos programok által is: találkozások, fesztiválok, konferenciák, vetítések, archívumok és elérhető könyvtárak által. A színház olyan hely, és annak is kéne maradnia, amin azt írja: „nonstop nyitva”. Ha konkrétan nem is, de a szellemiséget tekintve annál inkább.