Gál Boglárka: Shakespeare: Élni és meghalni vágyásunk

A Játéktér 2014. őszi számából

Fotó: Barabás Zsolt

Interjú Bocsárdi László UNITER-díjas rendezővel

Mit jelent a shakespeare-i életmű a rendezői pályáján?

Visszatekintve az elmúlt húsz évre, úgy tűnik, hogy Shakespeare a legfontosabb szerző számomra, a legtöbb rendezésem Shakespeare-műből készült. Mi ennek az oka? Nehezen lehet kikerülni a közhelyeket, ha az ember Shakespeare-ről szeretne beszélni. Minden találkozáskor újra meg újra kikristályosodott bennem a felismerés, hogy Shakespeare végeredményben életünk irracionalitását éri tetten, az emberi sors kiszámíthatatlanságát. Ezt bájjal, költészettel és ugyanakkor kegyetlenül teszi. Lenyűgöz világának ellentmondásossága, kiszámíthatatlansága. Igazi mélysége van, ami mára hiánycikké vált, és nagy kihívás, hogy hogyan tudom közvetíteni a mai néző felé. A véletlen szerepe fontos a shakespeare-i történetben. Néha úgy érezzük, hogy az életben is vannak véletlenek, persze egy más vélemény szerint a véletlen is valamilyen összefüggésnek a része, egy valamilyen, általunk át nem látható rendszerből fakadó, nagyon pontos hellyel rendelkező mozzanat. Ilyen a shakespeare-i dramaturgia is, és sok esetben, úgy érzem, az adott darab megfejtésének kulcsa itt keresendő. Miért pont abban a pillanatban történik valami, és miért pont úgy, a véletlen miért szüntet meg egy következetes vonalat, és miért állít a feje tetejére mindent. A Romeo és Júliában például az a tény, hogy a szerzetes nem jut el Romeóig, hogy közölje vele, Júlia nem halt meg, csupán egy olyan szert vett be, amitől halottnak tűnik, a pestis véletlen jelenlétének köszönhető. Az, hogy a pestisről van szó, úgy tűnik, értelmet kölcsönöz ennek a véletlennek. Tágabb összefüggésbe kerül az addigi romantikusnak tűnő történet. A szerelem és a feltartóztathatatlan, mindent felülíró halál közötti összefüggés témája jelenik meg általa.

Már érintette az előbbiekben a szövegek maiságának kérdését. Mit gondol, az Erzsébetkori színház, a Shakespeare-játszás hagyománya milyen pontokon találkozhat az Ön által rendezett előadásokkal? A játékstílus és játéktér szimbolizmusát tekinthetjük találkozási pontnak? Hogyan látja ezt?

Ez, azt hiszem, inkább a régebbi előadásaimra áll. Különben, a szimbolikus elemek használata sosem volt tudatos. Valószínű, hogy a műhöz való viszonyulásom megnyilvánulásaként kell őket tekinteni. Mindenesetre az utóbbi időben másképpen közelítek ezeknek a szövegeknek a színpadra állításához, máshova kerültek a hangsúlyok. Az Erzsébet-kori és a mai színháznak a hasonlóságát illetően, az Erzsébet-kor egy olyan időszaka volt az európai kultúrának, amikor hangsúlyos változás indult el a világszemléletben. A modern kor hajnalaként tartjuk számon ezt az időszakot. Erre az átmeneti állapotra az ellentmondásosság a jellemző. A mai állapotok is ilyenek számomra, áttekinthetetlennek érzem az összefüggéseket. Ha pragmatikusan nézem az eseményeket, akkor folyton összeesküvés elméleteket vélek felfedezni, ha misztikusabb hangulatomban vagyok, akkor az apokalipszis jeleit látom. Gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A shakespeare-i dramaturgia, amely szekvenciális, mozaikszerű, nagyon közel áll a mi korunkhoz. Peter Brook annak idején többek között azt emelte ki, hogy mennyire fimszerűen szerkeszt Shakespeare. A vágások, időben és térben való ugrások hasonlítanak a fim adta végtelen lehetőségekhez, ettől is számított annyira korszerűnek a 60−70-es években. Úgy érzem, hogy ma már másképpen közelítünk ezekhez a művekhez: a teljesség érzetét már nem a szerző sajátos költői dramaturgiájának hű követése révén, hanem meglepő, lényeget feltáró asszociációk megtalálásával igyekszünk elérni. Sokszor szerepösszevonásokhoz, tömö- rítésekhez folyamodnak az alkotók. A művek töredéke jelenik meg az előadásokban, miközben adott mozzanatokat váratlanul nagy fontossággal ruháznak fel. Ezt a magam részéről az utolsó rendezéseimnél éreztem. A Hamleten dolgozva, másodszor nekiveselkedve a szövegnek, azt láttam, hogy ami számomra izgalmas, az az álomszerűségnek a tetten érése. A média dominanciájának, a virtuális valóság térhódításának köszönhetően egyfajta álomban élünk magunk is. A Hamletet ebből kiindulva közelítettem meg. Úgy tűnik, hogy álomszerű ez a történet, Hamlet álma, és ilyen értelemben a kád, a víz: keretei ennek az álomszerűségnek. Abból indultam ki, hogy a kádban, a meleg vízben ülő ember állapota hasonlít az álom és a valóság közötti lebegéshez. Én legalábbis így vagyok ezzel. Meditálásra, a világtól való elszigetelődésre szoktam használni az ilyen pillanataimat. A víz az előadásban tehát nem a szimbolikája miatt jelenik meg, hanem úgy éreztem, ahhoz, hogy magunkhoz közelebbinek érezzük, hangsúlyosabbá kell tennem a főszereplő magánnyal kapcsolatos témáját.

Hamlet: Bukarest, Gyula és Sepsiszentgyörgy, három előadás. Miért érezte úgy, hogy a bukaresti előadás után újra foglalkoznia kell a szöveggel?

Nem én vagyok az első és az utolsó sem, aki többször nekiugrik a Hamletnek. Ez amiatt van, mert rendkívül talányos műről van szó. Amikor legutoljára dolgoztam vele, egyértelművé vált számomra, hogy ez a szöveg a legjobb szöveg, amivel eddig találkoztam. Nem is a szerkezete miatt, az is rendkívül izgalmas, de főleg amiatt, amiről és ahogyan beszél. A létezéshez való viszonyunkat járja körül, az élni vágyásunkat és meghalni vágyásunkat állítja szembe egymással. A központi fiura dilemmája olyan kétségbeejtő szituációból fakad, amelyből nem távozhat úgy, hogy bűntelen maradjon. Nincs számára – számunkra – olyan megoldás, amellyel erkölcsi szempontból elfogadható jövő felé tekinthetnénk. Ez annyira kétségbeejtő, annyira döbbenetes érzés, mint a legrosszabb álmainkban szokott lenni, és nem lehet egykönnyen szabadulni a hatása alól. Emiatt is hiszem, hogy a Hamlet talán a ránk legnagyobb hatással lévő színházi szöveg. Nem tartom kizártnak, hogy valamikor még újra előveszem. Általában, amikor az ember ugyanazt a szöveget újra „megtámadja”, hogy így mondjam, ez abból fakad, hogy úgy érzi, sok fontos témát nem sikerült megfelelő módon kibontania. Ugyanakkor felvetődik bennünk a kérdés, hogy másképp megközelítve a művet, máshova helyezve a hangsúlyokat, esetleg közelebb kerülünk a lényeg, a saját korunk jobb megértéséhez, hiszen végeredményben emiatt csináljuk a színházat. Ha más titokkal, mélységgel bíró színészekkel gondoljuk újra ugyanazt a szöveget, az legtöbbször újabb arcait tárja elénk. Nehezen tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy újra megrendezzük a művet, főleg ha az olyan összetett, mint a Hamlet. Én az esetek túlnyomó részében ilyenkor az előbbitől eltérő előadást szoktam létrehozni. Nem jobbat vagy rosszabbat, hanem mást. A sepsiszentgyörgyi Hamlet-előadásom erőteljesen különbözik a bukarestitől. Ott másféle színészeim voltak, más kulturális közegnek kellett tükröt tartanunk, emiatt a tér, a jelmezek, a zene is más volt, mint itthon. A szöveget is másféle módon húztuk meg. Az eddigi három Hamlet-variációm közül a bukaresti, a szöveghez leghűségesebben ragaszkodó rendezés, míg a gyulai a legelrugaszkodottabb és leginkább képekben gondolkodó változat. Ez utóbbi esetében a játszóhely nyitottsága, mivel nyári színházként játszottuk, provokálta, hogy szabadabban fogalmazzak, hogy a sűrített drámaiság helyett az asszociációk, a hangok és képek kavalkádszerűbb kompozíciójával kísérletezzem. Pozitív élményt, továbblépést jelentett számunkra, akik a kísérletnek részesei voltunk, hogy túl tudtunk lépni ezen a megközelítési módon. A harmadik változat, a sepsiszentgyörgyi, részben megtartotta a gyulai előadás sajátos dramaturgiáját, de ugyanakkor tömörebbre, feszesebbre sikeredett. Megnövelve a produkció drámaiságát, úgy érzem, közelebb kerültünk az eredeti mű hangulatához.

Fortinbras fiurájának kihagyása fontos dramaturgiai beavatkozás, miért érezte ennek szükségét?

Elhagytam Fortinbras fiuráját, hogy erőteljesebben tudjak Hamletre összpontosítani. Az ő tehetetlen vergődése így egyértelműen az előadás központi témájává vált. A politikai manipuláció, a barátok árulása, a szerelemről, utódnemzésről való lemondás kényszere mind az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatot erősítik benne. Olyan az egész, mint egy, a magányunkban a tehetetlenségtől ránk törő számvetés, egy búcsúmonológ. Egy iszonyban fogant érzet, a jövővel kapcsolatos félelem víziója. Fortinbras megjelenésével egyfajta folytatás fogalmazódna meg, egy kívülről jövő megoldás, amit jelen pillanatban nem tudok magamévá tenni, emiatt lemondtam erről a fajta befejezésről.

A shakespeare-i művek fontos témája a szerelem. Hogyan jelenik meg ez a problematika az ön Hamlet-értelmezésében?

A Hamleten dolgozva néhányszor Romeo és Júlia-érzetek köszöntek vissza bennem. Hogy a közönség számára tetten érhető-e ez, vagy sem, nem is fontos. A lényeg, hogy úgy éreztem, Shakespeare-nek a szerelem elvesztésével kapcsolatos fájdalma ebben a darabban is benne van, sőt a fiú és a lány kapcsolata itt sokkal bonyolultabb és kilátástalanabb helyzetben fogalmazódik meg, mint a Romeo és Júliában. Ott a haláluk által maguk alá tudják gyűrni a szerelmüket fenyegető világot. A Hamletben ez már lehetetlen, mégis úgy éreztem, hogy a királyfi Angliából való visszatérte után, Ophelia temetésén „találkozik” a lánnyal. A lány elvesztése miatti kétségbeesése olyan méretű, hogy a pillanatot úgy rendeztem meg, mintha a Romeo és Júlia összefüggésében lennénk, és a szerelem legyőzi a halált. Az álom innentől kezdve nem folytatódik, Ophelia halálával különben, úgy érzem, befejeződik a történet.

Az előadás szövegében több stílus találkozott, a kanonizált Arany-fordítás mellett a mai nyelvezet is kihallatszott belőle. Hogyan építették fel az előadás szövegét – Arany és Nádasdy fordítását is beleszőtték?

Igen, de az Arany-fordítás szellemiségét tartottuk meg. Sok esetben szavakat megváltoztatva megpróbáltuk a közönség számára követhetőbbé tenni ezt a rendkívül összetett, igényes nyelvet, amely ugyanakkor közel áll az eredeti Shakespeare-szöveghez. Sok esetben kerültem már abba a helyzetbe, hogy több fordításból kellett létrehozni egy szöveg végleges változatát, pontosan amiatt, hogy Shakespeare-hez hű maradhassak. Egy fordítás általában koncepciót is jelent, tehát a fordítónak van egy elképzelése arról, hogyan kellene színpadra állítani a művet, és amikor egy ilyen rendkívül fontos és mély szöveggel dolgozom, akkor elsősorban a szerzőt keresem, őt próbálom tetten érni benne, és nem a fordítót.

Erős akusztikai hatások jelennek meg az előadásaiban, a bukaresti és a sepsiszentgyörgyi Hamletre gondolok. Ezek a nagyon emlékezetes és kiemelkedő részei az előadásoknak az álomszerűséghez kapcsolhatóak?

A két előadás ilyen szempontból is különbözik egymástól. A bukaresti díszlet központi elemét képező forgó rendszer és annak zaja az elkerülhetetlenséget, a sors megállíthatatlanságát próbálta hangsúlyozni, míg a szentgyörgyi hangkulissza igazából a jelenidejűséget. A szereplőkhöz fűződő zajok felerősítésével az volt a célom, hogy a történet teremben való itt és most jellegét tegyem hangsúlyosabbá. A víz, a nejlonok stb. zaja által jelenvalóbbá váltak a szereplők abban a térben, ahol a nézők is voltak. Számomra nagyon fontos célkitűzés volt, hogy az előadás performansz jellegét, a színészek játékának fizikalitását megerősítsem. Ezáltal, reményeim szerint, álomszerűbbé váltak a színházi térben történő események, és ugyanakkor részben feloldódott a színpad és a nézőtér közötti határ. A színészektől is azt kértem, fiyelmüket úgy irányítsák, hogy játékuk a teremben történjen, és ne a színpadon.

Milyen Shakespeare-mű következhet a sorban? Milyen tervei vannak a jövőre nézve Shakespeare-t illetően?

Egy ideje a Vízkereszt megrendezésén gondolkodom. A Hamlettel nagyjából ugyanazon időszakban íródott szövegről van szó. Szeretnék még közelebb kerülni Shakespeare akkori érzéseihez, gondolataihoz. A történet álomszerűsége az Alice Csodaországban-ra emlékeztet, és ez az a fajta dramaturgia, amellyel a számomra most fontos téma, az élet irracionalizmusa, úgy érzem, megközelíthető. Valószínűleg a Tamási Áron Színház jövő, vagy azután következő évadjában sikerül majd műsorra tűznünk. A Romeo és Júlia újbóli megrendezése is felmerült bennem, mert a Hamlet után számomra eddig hangsúlytalan összefüggései váltak fontossá. A szerelem témája továbbra is izgat. A temesvári német színház vezetőségével folytatott tárgyalásaim kapcsán került szóba a darab. Ez év novemberének második felében kell majd kezdenem a próbákat.