Gál Boglárka: Kis képek a nagyban
A Játéktér 2016. téli számából
Retromadár blokknak csapódik és a forró aszfaltra zuhan. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Fotó: Rab Zoltán
A Retromadár blokknak csapódik és a forró aszfaltra zuhan című Radu Afrim-előadás nem ér felkészületlenül, vannak referenciáim, előzetes elvárásaim. Ebben semmi egyedi nincs, ugyanezt mondhatják el azok a nézők is, akiket felcsigáztak a rendező, a színészek és a vásárhelyi színház Facebook-oldalán posztolt beharangozó fotók, vagy rendelkeznek bármilyen előzetes előadás-tapasztalattal Afrim munkáit illetően. Marosvásárhelyen két lehetőség is volt már a rendező bizarr világával történő találkozásra. Aki megnézte az Ördög próbáját, az talán A nyugalomnak is bizalmat szavazott, és utóbbit látva nem véletlen, hogy ezúttal a nagyszínpadra elképzelt előadás már megtölti a színház nézőterét − szépen ívelő-építkező tehát a Nemzeti Színház, Radu Afrim és a vásárhelyi nézők története.
A színpadra egy blokk frontját építették: az erkélyeken, színes lakásablakokban felbukkanó figurák talán éppen a reggeli rutinjukat végzik, ez az izgő-mozgó, megunhatatlannak és átláthatatlannak tűnő látvány fogad belépéskor. A díszlet (Irina Moscu) hiperrealisztikus, egy szürke blokk nagytotálja, ebben picture-in-picture módon, ablakkeretek által körülzárt kisképekben zajlik az „élet”, majd kilépnek az A és B lépcsőház lakói, és iskolába, munkába indulnak – mindezt percekig szívesen pásztázza a néző voyeur tekintete. A nézelődésre nem ad sok időt az intró: egyik ablakban a felnőtt Robika (László Csaba) kezd mesélni, a gyerekkoráról, árvízről – miközben az előbbi, kép a képben látvány elvonja a néző figyelmét –, egy Margit nevű festőnőt emleget, aki a blokkban lakott és kövér, kék főnixmadarakat festett. Hamarosan a felnőtt Robika sztoriját a gyerek Robikával (Takács Örs) látjuk megtörténni. A történetmondás elkapott foszlányai a színpadon jelennek meg előttünk, az emlékek tartományából kilépve, háromdimenziós alakban. A flashback tehát kivetül a színpadra, attól a pillanattól kezdve, hogy Laura (Kádár Noémi), a blokk legszebb lánya, a gyerek Robika szerelme visszafordul, hogy integessen a lázas kisfiúnak, aki aznap nem mehetett iskolába.
Az előadás innen kezdve Robika lázálmának kivetülése is lehetne, de talán nem csupán egy végtelenségig tágított napról, vagy napok keveredéséről van szó, hanem hónapok telnek el a blokk lakóközösségében. A történetekben a szereplők problémái is kirajzolódnak, és a román és magyar, egymás mellett „együttértésben” éldegélők közös mindennapjaiba vegyülnek. Személyes sorsokat is látunk kibomlani – legszebben Robika anyjának (B. Fülöp Erzsébet) esetében: ő egy álombeli repülés közben képtelen a blokkon túlemelkedni, majd végül az aszfaltra zuhan – de minden lakásból felvillannak élettörténetek töredékei. Ezek lehetőségek csupán, olyan pillanatok, amelyek talán az előadás későbbi életében találják meg helyüket ebben a vizuálisan sűrű szövetben. Az ablakok és balkonok mögött rejlő társadalmi problémákból is felröppent néhányat a rendezés. Laura halála vagy öngyilkossága, Marta (Simon Boglárka-Katalin) naivsága, Sergiu (Bokor Barna) iránti szerelmének való kiszolgáltatottsága, terhessége, ugyanúgy nem lehetett része a megidézett korközbeszédnek, ahogyan a depresszió szó az akkori „átlagszókincsnek”. Az intimitás, a magánélet hiánya és semmibevétele, az értéknek mondott önmegtartóztatás – mind problémaként körvonalazódhatna az előadásban; bár szó esik róluk, mégis, eltűnve a látvány sűrűjében, nem válnak hangsúlyossá.
Ismerősen élednek újra a színpadon a 70−80-as évek Romániájának alakjai. A hiperrealista blokk, tetején antennákkal, a lakások ablakán át felsejlő szobabelsők, a szemetesvödör aljában, szemeteszsák híján használt újságpapír tökéletesen létrehozzák ennek a kornak a világát, miközben a rendszerváltás utáni közeg is megidéződik (pl. a lakók életét átjáró Dallas-kultusz révén), s miközben az előadás ambíciója nem csak a nosztalgiázás, ez kétségkívül erős működtetője lesz az előadásnak.
Sokadjára is jól szórakozik a közönség azon a gegen – a felismerésből származó örömmel –, hogy amikor Paraschiva néni (László Csaba) nevelt fia, Sandu (Varga Balázs) után üvölt le a blokk ablakából, következetesen a Sandokan-filmből játsszák be a Sandokan-dallamot; a Boney M zenéjére táskarádióval betáncoló Sergiu, a blokk álomférfiúja, Laura későbbi szerelme pedig egyenesen nyílt színi tapsot kap. Láthatóan jól működik a közös emlékezet, amire az előadás épít. Ennek a világnak a megjelenítésében két szempont találkozik: egyfelől a kor realisztikus-tipikus megidézése, másfelől a groteszken túlrajzolt alakok történeteinek személyessége, melyek mindig valamilyen költői momentummal, fogalmazásmóddal társulnak. A realista előadáselemek megteremtik az ismerős(nek tűnő) kor közelségét, ugyanakkor a rendezés arra is törekszik, hogy a távolságtartás jeleit is elhelyezze a kor, az előadás és a nézők közé. Minden ismerős, mégis túlrajzolt, groteszk és ironikus, néha pedig éppen a nosztalgikusság miatt nevetséges. Így válnak rendkívül szerethetővé ezek az alakok, például László Csaba cinikus humorú Paraschiva nénije, Simon Boglárka végtelenül naiv Martája, Varga Balázs emberi Sanduja, illetve a bizalmas anya-gyerek kapcsolatban álló B. Fülöp Erzsébet és a hatéves Takács Örs.
Az előadást átszövi egy madárszimbolika, ami pórul járt madarak történeteihez fűződik. A képzeletbeli pulyka halála, a giccsfestmények kék főnixei, illetve a blokknak csapódó madár, és maga a repülés motívuma egyszerű módon felfejthető, és nyilvánvalóan összekapcsolódik a meg nem élhető vágyak, a korlátozott szabadság, azaz a bemutatott kor sajátosságaival; ebből a szempontból az előadás nem akar túlgondoltnak tetszeni. Afrim érzékenysége és játékossága olyan meghatározó jegyei az előadásainak, amiket sokszor hiányolni lehet a komolykodó, intellektualizáló színházból. Ebben a „nem kell túl komolyan venni” életérzésben villant fel érintőlegesen problémákat a rendező.
Afrim előadásai hajlamosak belefutni a túlírásba, túlburjánzásba, most is találkozunk szöveg- és jelenetszinten is túláradó részekkel. Mint pl. a retró magyarázgatása: a szó sokszori ismételgetése szándékosnak tűnik, s bár ez fárasztó, mégis ezzel az ironikus gesztussal távolítja el magát az előadás attól, hogy a retróban csupán tetszelegjen. Egyes jelenetek – mint a közös tornáé-labdázásé – azonban nem tűnnek humoruknál fogva és a sztori szempontjából sem annyira indokoltnak, hogy percekig nézzük a színpadon tobzódó, rohangáló, sikítozó tömeget.
A dráma/irodalmi szöveg alapján történő alkotással A nyugalom című előadásában kísérletezett Afrim. A Retromadár szövegét maga a rendező írta, és ezt az emlékezés és a közösség kérdései strukturálják. Az előadás a közösségi emlékezet olyan helye itt, amely a kanonizált drámák helyére is áll. Nem egy szövegalapú közös tudásra épít, hanem a közös élményekre, gondolatokra, érzetekre, melyek íratlanul is beleívódtak az életünkbe.
A színpadi szöveg elevenségét, játékosságát leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, ahogyan az emlékek létrejönnek bennünk. Egy megfoghatatlan és megcsalható emlékezettel kerülünk kapcsolatba, így Afrim előadása olyan lesz, ami megmutat, visszavesz, ironizál, túloz, játszik, nem pedig súlyos, eldöntött állításokat visz színre. A rendező-író szövege gátlástalanul közvetlen, laza, nem papírszagú poénokkal tűzdelt. Humora az eltúlzott teatralitásban áll –nevetünk Sandokan kinőtt cuccain, akinek nem csak az a problémája, hogy amiként elhangzik, előjön belőle a „cigánytempó”, de ráadásul négy éve hatodikos, hogy bevárja testvérét.
Afrim színházi világának erőssége a látvány, a játékosság, a túlrajzoltság, és ezek jellemzik a szövegét is: a látvány túlburjánzása és a szöveg túlírtsága párhuzamosan futnak, nem ellenpontozzák egymást. Ebből a futásból a szöveg jön ki rosszabbul, sokszor a látvány hátterébe szorul; a blokk falán megjelenő hatásos és szép videoprojekciókkal (Andrei Cozlac, Marian-Mina Mihai munkáival) – Robika anyjának megsokszorozott miniatűrjeivel, az ablakok köré vetített vonalak mozgásával – hiába igyekszik, nem tud versenyezni.
Kérdés, hogy mit várunk az előadástól. Azt, hogy szét tudjuk majd választani, amit éppen ironizál attól, amit az emlékezés nosztalgikusságán átszűrve szépít-torzít? E téren lehetnek hiányérzeteink. Vagy valamiféle nosztalgikus szórakozást jelentene? Ez eldöntetlenül marad. Nézhetjük ezt a flashbacket iróniával vagy nosztalgiával, a rendezés nem törekszik kizárólagosan arra, hogy utóbbira való hajlamunkon átlendítsen. Társunk lesz az emlékezésben és ennek megszépítésében is.
—————————————————-
Retromadár blokknak csapódik és a forró aszfaltra zuhan. Bemutató dátuma: 2016. november 12.; Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat; Rendező, író: Radu Afrim; Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu; Rendezőasszisztens: Fülöp Bea; Tervezőasszisztens: Andreea Tecla; Videomapping: Andrei Cozlac; Videomapping-asszisztens: Marian-Mina Mihai; Hangzásvilág: Radu Afrim, Gáspár Álmos, Pál Petra, Roșață Cătălin; Light design: Aszalos Attila; Koreográfus: Ruszuly Ervin; Szereplők: Bartha László-Zsolt, B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin, Biluska Annamária, Bokor Barna, Csíki Szabolcs, Fülöp Bea, Gecse Ramóna, Hunyadi Virág m. v., Huszár Gábor m. v., Kádár Noémi, Kiss Anna m. v., Kiss Bora, Kiss Péter m. v., László Csaba, Lőrincz Ágnes, Moldován Orsolya, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, P. Béres Ildikó, Pál Mátyás Áron m. v., Ruszuly Ervin, Sebesi Borbála m. v., Sebesi Sarolt m. v., Simon Boglárka-Katalin, Szakács László m. v., Takács Örs m. v., Tollas Gábor, Varga Andrea, Varga Balázs.
