Gál Boglárka: Egy hiteles naiv festmény

Gál Boglárka: Egy hiteles naiv festmény

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Vlad Bârzanu

E-mail-interjú Radu Afrimmal

Milyen szempontok alapján válogatta a színészeket Az ördög próbája című előadásra?[1]

Volt egy alapgondolat. Néhányszor talál­koztunk Bukarestben az előadás koreográfu­sával, (Andrea Gavriliuval), és arra gondoltunk, csináljunk egy nonverbális vagy kevés szö­veggel dolgozó előadást Marosvásárhelyen. A társulat egy részét már ismertem. A szereplő­válogatáson nem kellett csalódnom. Azonnal kiderült számomra, hogy energikus és játszani vágyó emberekkel van dolgom, kevés hoz­zájuk hasonlóval találkozom a színházakban, ahol dolgozom. Kiválasztottam néhány szí­nészt, majd olyanok is csatlakoztak a próbá­inkhoz, akik előzőleg a meghallgatáson nem voltak beválogatva. Bekerültek az előadásba, és örülök neki, hogy így alakult. Azt hiszem, közös energiát kerestem, fantáziát és maxi­mális rögtönzőkészséget.

Az ördög próbája nem egy előre megírt dramatikus szövegre épül, szerzői a rendező, a színészek maguk, az alkotócsoport. Hogyan születtek a szövegek?

Néha elegendő egyetlen ötlet. Egy mon­dat. Szerintem – legyen szó Ibsenről vagy Maeterlinckről – az előadás szerzői minden esetben a színészek és a rendező. A színész egyenlő mértékben inspirál vagy gátol. Nem a figura, és nem Csehov. Ha a szereplőváloga­táson nem találtam volna legalább hét olyan színészt, akikkel a végtelenbe szárnyalhat a képzeletünk, nem láttam volna értelmét a próbafolyamatnak. Vagy inkább kerestem volna egy klasszikus orosz darabot… Mert ott a nézőnek kétszer kicsordul a könnye, és boldo­gan térhet haza. Az ördög próbája a felszínen komikus hatású. Emiatt néhányan jelentéktelennek tekinthetik ezt a műfajt, nem elég „mély”-nek, ezért nem fogadják el az előadás társadalmi szintjét. Amely különben magától értetődően/természetszerűen adódott a szí­nészekkel való munkánk során. Mindössze egy hónap állt rendelkezésünkre, a színház négy másik produkciója közé voltunk beszorítva, azt hiszem, ez is ösztönözte a színészeket, ezerrel szaladtak egyik próbáról a másikra. Ez a lázálom is beépült a show stuktúrájába. Bár­mi lehetségessé vált, rajzfilm, emberi érzések, profi csoportos tánckoreográfiák vagy akár egy gótikus jelenet is. Cetlikre írtuk a szöveget kö­zösen a színészekkel, én románul diktáltam, ők pedig magyarul írták, végül rájöttünk, hogy nincs román nyelvű változata a szövegnek, ami pedig a feliratozáshoz szükséges volt. Re­konstruáltuk, amennyiben lehetett a szöveget, ami a történet alapjául szolgált. Tehát ez pon­tosan fordítva történt, mint a konvencionális előadásokban, ahol a szöveg határozza meg a mise en scène-t. Tulajdonképpen magam sem értem, hogy történhetett, hogy ennyi szöveget írtunk. Szinte ötvenoldalnyi szöveg gyűlt öszsze, pedig mi akciószínházat akartunk csinál­ni. Nem mozgásszínházat szerettünk volna, hanem akciót. Sok humorral és poézissel.

 

Mi inspirálta ebben a munkában? Milyen impulzusokat kapott a színészektől?

A színészek voltak a fő ihletforrásaim. És a kulturális referenciák, amelyeket az előadás hordoz, az általunk „idézett” drámai műfajok a kémtörténettől az abszurdig, vagy a exp­resszionista művekig és a varietéig. Mindig a vegyes műfajok után érdeklődtem, soha nem vonzottak a tiszta, elegáns, nemes formák, amelyeket annyira tisztelnek a komoly magyar rendezők! És, ahogy hallom, ezt teszi a ma­gyarországi kritika is. Adott volt tizenhét szí­nész a színpadon, és mindenikük hozzátett valamit, ami megragadott, sőt meg is lepett, ami ritkán szokott előfordulni velem. Például Nagy Dorottya javaslata, hogy fokozzuk a vég­letekig Sharon Stone híres film-jelenetét. De még sorolhatnám. Őszintén, nem számítottam ennyire jó fogadtatásra egy ennyire sokszínű közönségtől, már ami az életkort és képzett­séget illeti. No meg a vallást…

Melyek a hozadékai, előnyei az ilyen típu­sú, improvizációs színházi munkamódszernek? Dolgozott már ehhez hasonló előadásokon?

Ennek felbecsülhetetlen előnye a teljes sza­badság. Mifelénk a színházi embereknek gon­dot jelent a szabadság vállalása. Azt hiszik, hogy valaki meghúzza a fülüket, ha túlzásokba esnek, és attól tartanak, hogy figyelmen kívül hagyja őket az UNITER-zsűri, nem fognak tet­szeni annak a három kritikusnak, aki évente váltja egymást az említett zsűriben, vagy nem figyel majd rájuk a nemzeti színházi fesztivál félistenként tisztelt válogatója, ha nem hagyo­mányos stílusú remekművet alkotnak. Emellett új európai színházi irányzatok is megjelentek, társadalmi tézis-színház kis összegekből, mert a nagyobb összegek a politikusok zsebé­beVéletlenül sem azokéba, akikről a társadalmi színház szól. Nem könnyű mű­vésznek maradni a színház világában. Egyes vélemények szerint le kell mondanod a saját világodról, és követned kell az aktuális politi­kai eszméket. Mintha egyáltalán léteznének ilyenek. Az ördög próbája humorral beszél a középosztálybeli értelmiségiekről – a közalkal­mazottakról, ha úgy tetszik –, én is ilyen csa­ládban nőttem fel. Azt hiszem, az előadásunk egy hiteles naiv festmény darabkája. Ha a naiv festészetet jelentéktelen műfajnak tartod, ak­kor biztosan a görcsszentmiklósi kultúrotthon világa sem fontos az univerzum számára, az emberiség számára, Európa, Erdély számára…

Mit gondol a színházi kultúrák közötti pár­beszédről? Milyen tapasztalatai vannak a ma­gyar színházi világban?

Félretéve az ezzel foglalkozó elméleteket, elképesztő tapasztalat. Sajnálom, hogy bár magyarok között éltem – a szomszédaim ma­gyar családok voltak, Füstösék, Nagyék és Kiseleffék, az utóbbi talán vegyes család lehe­tett –, nem tanultam meg magyarul. Kolozsvá­ron tanítottam magyar diákokat, tőlük tanultam néhány mondatot. Több magyar társulattal dol­goztam, Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön és most Marosvásárhelyen. Keményen a kezem­ben szeretem tartani a helyzetet a színpadon, ezért nyilván szükségét érzem, hogy a magyar nyelvet is uraljam. Ez egyszerre abszurd és szürreális, de nem adom fel addig, amíg nem találom meg egy szónak azt az árnyalatát, amelyre szükségem van. Van néhány igazán érzékeny színész, akinek a nyelv a szenvedé­lye, ilyen például Berekméri Katus, ők segítet­tek nekem, vagy lebeszéltek róla, ha túlságo­san is ragaszkodtam egy-egy lefordíthatatlan szó magyar megfelelőjének megtalálásához. A nyelv mellett szabadon játszhattam a magyari népi kultúra furfangjaival. Itt is nagymértékben támaszkodhattam a színészekre. Mindezek mellett nem mondahatnám, hogy idegen tő­lem a székelyek világa.

A színészek jól érezték magukat az új mód­szerrel zajló próbákron. Önnek nehezebb volt-e magyar színészekkel dolgoznia? Más techni­kával dolgoznak, mint a román színészek?

Egyáltalán nem okoz nehézséget. Bármi­lyen őrültségbe belemennek, semmi sem lehe­tetlen számukra. Szerintem jelen pillanatban ez a társulat Tompa Gábor kolozsvári társulatával is versenybe szállhat, ahogyan a sepsiszent­györgyi társulat is. Jövő évadban a temesvári magyar csapattal fogok dolgozni, meglátjuk, mi vár ott. Az egyedüli lényeges különbség a kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar társu­lat között az, hogy az előbbinél sztárok van­nak. A sztárok azonban megjelennek, aztán ugyanígy el is tűnnek a süllyesztőben. A többi tekintetben egyenértékűek. Ja, igen: és sokkal többet törődnek a külcsínnel. Túlzott a buka­resti visszhangja. Már ha ez számít.

Akadályt jelentett-e a magyar színházi kul­túrára jellemző lélektani realista játékstílus? Rendezőként inkább a látvány iránt érdeklődik?

Szeretem a realizmust. De a kiszámítha­tó lélektan számomra érdektelen. Ugyanolyan butának tartom, mint a szerzői utasításokat is. Ezek néha egészen felháborítók. A fantázia nélküli rendezők a drámaírók leghűségesebb szolgái. Nekik van a leghosszabb művészi pá­lyájuk. Soha nem kockáztatnak, nem szid­ja őket senki, ilyen ma az európai rendezők nyolcvankilenc százaléka. Tudtommal az a né­hány magyar rendező, akikről Európa-szerte hallani lehet, időben kitört a jólfésült realizmus­ból. A bukaresti színház is egy giccs-realiz­musra épül. Mert létezik egyfajta giccs-esztéti­kába ültetett giccs-lélektan.

Egy interjúban azt olvastam, hogy Nyuga­ton is dolgozott (Münchenben, Luxemburg­ban). Milyen kapcsolatba kerülni egy idegen színházi kultúrával?

Elvárják tőled, hogy hozd a saját világo­dat, akár jellemző, akár nem a földrajzi térre, ahonnan származol. Tulajdonképpen mindig ilyeneket mondtak: „jön egy keleti rendező, ezek őrültek, levetkőztetnek, nyílt színen meg­vernek, tönkreteszik a szöveget”. Az én fo­gadtatásom tényleg ilyen volt. A társulat fele el volt ragadtatva az ötleteimtől, a másik fele pedig ilyen előítéletekkel dolgozott, vagy nehe­zen fogadott el, vagy egyáltalán nem. Ellenben azok, akik velem tartottak, győzelmet arattak. A többiek pedig láthatatlanok maradtak az előadásban.

A próbákon készült, de gyakran az előadás világából kiragadott fényképei külön életet él­nek? Vagy az elődás kivetüléseiként, kiegészí­téseiként tekint rájuk?

Az előadástól függetlenül kell működniük. Az előadás meghal, a fényképek tovább élnek. Nem egy letűnt előadás emlékeiként kell to­vábbélniük. Aki kétszáz év múlva ránéz ezekre a fényképekre (hogy csehovi megfogalmazás­sal éljek), annak nincs szüksége referenciára. Csak arra kell gondolnia: ez itt egy fénykép egy nőről, hosszú, színes, kötött ruhában. Pi­ros svájcisapkával a fején. Mosolyog, B. Fülöp Erzsébet. Készült valamikor 2014-ben. Vagy valami ehhez hasonlót.


[1] Az ördög próbája. Marosvásárhelyi Nemzeti Szín­ház, Tompa Miklós Társulat, 2013. Rendező: Radu Afrim.