Gál Boglárka: A vodka és performansz gyógyító ereje

TESZT fesztivál, Temesvár

Fotó: Bíró Márton

Beértünk a finisbe. Lejárt a TESZT, és most az utolsó két nap történéseiről kell beszámolnom: ez az írás csak keveset tud nyújtani abból, amit a fesztivál utolsó két napjában kaptunk, láttunk, tettünk.

Kokan Mladenović Dogville c. előadása Lars von Trier filmjét használja fel kiindulásként ahhoz, hogy Szerbiáról és az országban uralkodó helyzetről beszéljen. Az elzárkózásról, a hallgatásról, a kultúra visszaszorításáról, politikai felelőtlenségről, színházak, múzeumok bezárásáról, a demokrácia hiányáról, az össztársadalmi közönyről szólnak a dalok, amiket a rendező írt és a játéktér hátterében rock zenekarrá összeálló színészek énekelnek el a jelenetek között. Trier filmje a színházi beszédmód, megoldásai miatt elve könnyen kínálja magát a színpadi adaptációra. Az előadás minimalizmusában, a cselekményt megszakító és reflektáló narrációban Mladenović a film megoldásait idézi, viszont itt két színész jeleníti meg a falu összes lakóját a Grace-t játszó színésznő körül.  A rock számok alatt bezárt múzeumok, tömegverekedések, tüntetések és politikai zavargások vetített képeit látjuk. Dogville mi vagyunk – mondják ránk már az előadás elején, így terjesztve ki ránk a történet egyre súlyosabb mondanivalóját és felelősségét; bár az kevésbé egyértelmű számomra, hogy e mellett a filmből kiinduló előadás mi mást kíván megmutatni.

Erzsi története bárkivel megtörténhet – ez magától értetődő A harag napjában. A jelen politikai helyzet, a társadalmi szolidaritás hiánya által inspirált előadás, bár Sándor Mária nővér esetéből indul, aki elsőként szólalt fel a magyar egészségügy katasztrofális állapota ellen, egy sokkal általánosabb bukás-sztori, áldozattörténet. A Schilling Árpád előadását követő beszélgetésen a sematikusság és kiszámíthatóság körül bontakozik ki vita. Egyes érvek szerint a valós helyzet fényében csak ilyen direkten és modellszerűen fogalmazhat az előadás, különben nem lenne hiteles, más érvek szerint viszont a színháznak épp az lenne a feladata, hogy elbizonytalanítson minket, konszenzuális meggyőződéseinket, ne csupán megerősítse, amit amúgy is gondolunk. Az előadás nézői szolidaritást vállalnak a színházi keretben, ennek jeleként felragasztják magukra a tüntetés emblémáját, a grapefruit-matricákat, körbeadják, magukkal viszik a koraszülöttnyi grapefruitot, Bandikát, és elsodorja őket Sárosdi Lilla alakítása, története. A kérdés már csak az, hogy a színházból, az alkotás még ha aktív, de ideiglenes kereteiből kilépve mi történik velünk – abból a színházból kilépve is, amit, és ezt a TESZT-en jópárszor megtapasztalhattuk, mi csinálunk, a mi részvételünkre számít.

Tehetünk-e a színházban olyat, ami nem marad odabent és változtat a világon valamit? Davis Freeman és Jerry Killick ökoprédikátorok, valamint a 7 Promises szombat éjjeli szertartásának celebrátorai szerint igen: hét ígéretet tehetünk a klímaváltozás megállításáért, az élhetőbb környezetért. Már az elején jó a hangulat: két vagány fickó, templomi zene és vodkával megterített asztal fogad. Néhány adat a klímaváltozásról, aztán a tettek következnek. Gyorsan működni kezd a fogadalmi itató-motivátor, aktivista színházban veszünk részt. Egy vodkáért cserébe megígérjük, hogy egy hónapig minden héten legalább 45 lejre (10 euró) helyi termelőknél vásárolunk, piacon és nem a multiknál. A második vodkát akkor fogyaszthatjuk el, ha megígérjük, hogy egy hónapig heti egyszer leállunk a fogyasztással és „buy nothing day”-t tartunk. A harmadiknál hat hónapig nem veszünk új ruhát, csak turkálóból, ajándékba viszont bármit elfogadhatunk. A negyedik ígérethez már kell az előző három vodka hatása, a húsról kell lemondani egy hónapig – itt már fogyatkoznak a vállalkozó emberek. Az ötödik ígéret egy teljes napi hallgatásra vonatkozik. Ha szeretnél egy hatodik vodkát is, egy évi repülésről kell lemondanod az ökológiai lábnyomod csökkentése érdekében. A hetedik ígéret a legkomolyabb: megfogadhatod, hogy egyáltalán nem vállalsz (több) gyereket. A performansz végén mind, akinek már van „I made a promise” kitűzője, levonulunk a színpadra egy utolsó, nagy-közös bónuszkoccintásra: a nézőtéren alig maradnak páran.

Felolvasószínházi performansznak tűnik a vasárnapi a második alkalom, a közönség egymásnak adogatja a mikrofont, mi olvassuk fel a szövegkönyvet az előttünk félhomály-sötétben ülő Simona Semenič-csel szemben. Az önreflexív szövegből kirajzolódik egy másik, itt sokat hivatkozott előadás, az I, victim története, amit Semenič, a „mega-áldozat” élete ihletett. A betegségről, szétesésről, kiszolgáltatottságról szöveg visszatérő fordulatai, hiperrealizmusa kiszámíthatóvá válik, a háromnyelvű olvasás közben unatkozni kezdek, és bosszant, hogy csak ez történik: az előadót például a nem emelt nézőtér második sorából már alig látni. Gyorsan megértjük, hogy ezt az előadást voltaképp mi olvassuk-hozzuk létre, a főszereplő végig csak ül és néz minket. A végén tapsot és rózsát kapunk, mi előadók a színésznőtől, a szövegkönyvet pedig elhozom magammal.

Másodszor látom a Tojáshéjakat, két portugál táncos-koreográfus, Jonas Lopes és Lander Patrick elődását – most is nagyon szeretem. A fiúk tapsból, pofonokból, mozgásból, zenéből, ritmusból finom humorral és játékossággal épülő páros világában vagyunk. A bekötött szemű táncosok egymást nem látják, csak mi őket, ahogyan vakon kitapogatják egymást. Mozdulataik tökéletes összhangba kerülnek, mi is rájuk hangolódunk. Megismerni egy embert, kitapintani őt, közel kerülni hozzá, egy párt alkotni vele, elviselni a pofonjait, pofonokat adni neki, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, ha a közös cigizésnél a mi cigarettánk nem gyullad meg. A szavak és tekintet helyett ritmusból, tapintásból összegyúrt világban ez mind lehetséges és valóságos. A végén kettejük tánca kitágul, beszüremlik, megjelenik a világ és szereplői (akik előzetesen verbuvált és egy workshop során felkészített résztvevők), az eddig működő összhangot most porszívó, hajszárító, kalapács stb. zajában kell újra megtalálni, megtartani.

A TESZT nyolc napja során részt vettünk, szerepeltünk, olvastunk, ittunk már színházban, de az, hogy a fesztivál utolsó estéjén gyógyulni ülünk be Ivo Dimchev performansz-előadására, mindennek a megkoronázása. Az I Cure extatikus és kegyetlen hipnózis, önmagunk kikúrálása abból, ahogyan bizonyos dolgokat, tabukat látunk, abból, ahogyan a színházat, művészetet és a pozitív gondolkozást látjuk. A groteszk, ironikus, bizarr és félelmetesen precíz játék próbára teszi a nézőt. Sok tekintetben az elviselhetetlenségig megy a játék (jóllehet az előadásmód pontos iróniája végig lenyűgöző), pornográfia, erőszak, gyilkosság, vér, agresszió – ugye, mindez mennyire visszataszító? Három dolgot tehetünk: kimegyünk, viszolyogva bent maradunk vagy a kezünkbe szorongatjuk a I Cure-kártyánkat, hogy rendbe hozzuk magunkat, és azokat a dolgokat, amiket előzőleg felírtunk rá. Ha utóbbit választjuk, látni fogjuk Dimchev gesztusainak, mozgásainak szépségét, kidolgozottságát, hangjának tisztaságát, azt a sokrétű – szavakból, mozgásából, képekből komponált — szerkezetet, amivel egy teljes emberi őrületet állít elénk. Ha így nézünk, már másként nézünk, és érteni fogjuk az orosz nyelv gyógyhatásáról, a mikroszkóp alatt nézett szuperbaktérium életéről, a tévé képernyőjén megjelenő víz és tűz gyógyító erejéről szóló igehirdetés iróniáját. Lehet, hogy kellemetlenségek árán sikerül, de megéri.

—————————————-

A 9-ik TESZT-ről szóló további fesztiválnaplók:

Gál Boglárka: Magyar, ungur, hungarian (1.)

Gál Boglárka: A színház, amit mi csinálunk (2.)

Gál Boglárka: Nevetünk, sírunk (3.)