Gagyi József: Az állatvilág legbékésebb faja vagyunk

Interjú Csányi Vilmos etológussal

A Játéktér 2017. őszi számából

Az agresszió velünk született, genetikailag adott tulajdonság. Az emberi kultúra milyen mértékben tudja átrajzolni az agresszivitásra való hajlamot? 

Érdemes az agresszió etológiai elemzésével kezdeni. Az agresszió az egész állatvilágra jellemző viselkedés, amely arra szolgál, hogy az egyed fajtársait minél távolabb terelje a számára hasznos erőforrásoktól, ennivalótól, fészektől, víztől, territóriumtól, nőstényektől. Hasznos, szabályozó viselkedés, ami biztosítja, hogy mindig a legrátermettebb egyedek részesüljenek a szűkös erőforrásokból. Ha nem lenne agresszió, az állatok rövid idő alatt kipusztulnának. Az agresszió célja a vetélytárs eltávolítása, ami csak ritkán fajul el annyira, hogy komoly sérülés történjen. Az agresszió mindkét résztvevőjének lehetősége van a menekülésre, ami véget vet az összeütközésnek. Az egyedek közötti agresszió mellett a fejlettebb fajoknál, például a majmoknál, vagy a hiénák esetében megjelent a csoportagresszió is, amely ugyancsak az erőforrások elosztását szabályozza, de csoport szinten. Egy hiénaklán tudatosan birtokol nagy vadászterületet, amelyet megvéd a szomszédos klánok behatolásától. Ugyanez a helyzet a csimpánzoknál is, ahol a hímek közösen tulajdonolnak egy territóriumot, amelyet szomszédjaiktól védenek. A territórium határait rendszeresen ellenőrzik, és ha behatolókat találnak, igen vad agresszióval igyekeznek elűzni őket, esetenként a betolakodókat meg is ölik. Kizárólag fajtársak összecsapásait tekintjük agressziónak, a ragadozók prédaszerzése egészen más funkciót tölt be, eseteit nem tekintjük agressziónak.

Az ember is az állatvilág tagja, természetesen vele született agressziós késztetései neki is vannak, ezek azonban az emberi viselkedésevolúció évmilliói alatt teljesen átalakultak. Az ember azáltal emelkedett ki az állatvilágból, hogy az egyedi életmódját felcserélte a közösségi léttel. Az ősi, együttműködő, egymást támogató közösségek élete magas agressziós szint mellett – ahogy legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál – nem alakulhatott volna ki. A Homoleszármazási sorok fosszíliáiban ennek ékes bizonyítékai vannak. 6−7 millió évvel ezelőtt a hímek a Homo fajokban is kb. kétszer akkora termetűek voltak, és az agresszióban legfontosabb fegyverként használt kiálló, agyarszerű szemfogakkal rendelkeztek. Ezek mára eltűntek, és a férfi-női testméretekben mindössze 10-12 százalékos különbség mutatható ki a férfiak javára. Az agresszió mechanizmusában két fontos változás történt: megjelentek a ritualizált formák, és a beszéddel elkövethető agresszió vált az egyedi agresszió legfontosabb eszközévé, valamint hihetetlenül megemelkedett fajunkban az agresszió iránti érzékenység. Modern időkben már az ismeretlen tömegben elkövetett rituális agresszió is felfokozott érdeklődést vált ki, és elfajulása esetén ismeretlenek is hajlamosak beavatkozni és az agressziót megszüntetni, ez jellegzetes embertulajdonság.

Őseink, a csimpánz rokonokhoz hasonlóan, gyakran folyamodhattak a csoportagresszióhoz, amelyet a közösségek és a kultúra kialakulásával nevezhetünk kulturális agressziónak is. Ennek változatos formái, a gyilkos háborúkkal együtt, ma is velünk vannak, és mivel a biológiai késztetések nem sokat változtak, csak a kultúra szerveződési szintjén van lehetőségünk a szabályozásukra. Akik emlékeznek a jugoszláviai etnikai harcok eseményeire, láthatták, hogy a közös kultúra vékony máz csupán, és az emberben nagyon könnyű kiváltani a legkegyetlenebb csoportagressziós formákat is.

Különböző kultúrák egészen különböző késztetésekkel folytatnak agressziót. Brazíliai indián törzsek között vannak olyanok, amelyek a szomszédok elleni folyamatos háborúságban élik életüket, és ez a késztetés már a korai gyermeknevelésben megjelenik. A gyerekeket a felnőttek folyamatosan ösztönzik a gyermeki agresszióra, a győzteseket megtapsolják, a veszteseket kinevetik, és az egész kultúra az agresszív harcos mitikus példaképe köré szerveződik. Az afrikai bushmanok a két évszázad előtti vad, pusztító összecsapások után valamiképpen békés kultúrává fejlődtek. A belső agresszió egészen minimális, a szülők azonnal közbeavatkoznak, ha gyermekeik valamin összevesznek. Békítenek, arányosan elosztják a vitatott jó falatot, és mindig az egyezkedésre és a békés megoldásokra intik a kicsiket, a felnőttek is igen békések.

Az alkotónak, a zseninek mennyire karakterjegye az agresszivitás? 

Nagyon nehezen megválaszolható kérdés. Milyen alkotó, miben zseni? Nem hiszem, hogy az alkotás bármely formája effektív agressziót igényelne. Az, hogy valaki felhangolt állapotban minden akadályt igyekszik alkotásának útjából eltávolítani, az általában nem tekinthető agressziónak. Természetesen, ha az illető aktivitását valaki közvetlenül akadályozza, és az alkotó agresszív aktusokkal igyekszik ezt megakadályozni, akkor már agresszióról beszélhetünk, de ez modor, stílus kérdése és nem tartozik az alkotás lényegéhez.

Még a kulturális agresszió véres, háborús formáinál is kimutatható, hogy a harcos nem feltétlenül agresszív. Részese egy törzsi, társadalmi rítusnak, nem léphet ki belőle, hajtja az együttműködés, és közben irtózik az egésztől. Ezt a részvétlenséget igyekeztek haditáncokkal, propagandával, csata előtti rumosztással mérsékelni. Az ember ma már alapvetően békés faj.

Vannak-e jó minták arra, hogy hogyan él együtt a társadalom és az agresszíven önérvényesítő művész? Mindig meg kell küzdeni a művésznek az önérvényesítésért, a figyelemért, az elismerésért? 

Nem világos az „agresszíven önérvényesítő művész” fogalma. Verekszik, öl? Ha igen, annak semmi köze a művészethez, rendőrségi ügy. Az, hogy valaki aktívan védelmezi saját érdekeit a társadalomban, szövetségekhez, ideológiákhoz csatlakozik, az általában nem agresszió. Vezethet agresszióhoz, de az önérvényesítés, a versengés a társadalmi élet elfogadott formái. Nem kell feltétlenül művésznek lenni ahhoz, hogy valaki igyekezzen a saját érdekeit szolgálni.

Köztudottan sok az agresszió a színházban, van-e az etológusnak erre magyarázata? Egyáltalán magyarázható-e ez az etológia nézőpontjából?

Nemcsak a színház mutat be sok agressziót, hanem az összes televízió és általában a média, de az irodalom is bővelkedik agresszív események leírásában. Ennek magyarázata aránylag egyszerű. Amikor ábrázolnak, bemutatnak valamit, az általában egy történet (külön etológiája van annak, hogy az ember miért rajong a különböző történetekért), ha ez dögunalmas, tehát nincsen benne szex, szociális ármány vagy agresszió, akkor a néző, olvasó elunja magát és érdektelenné válik. Már említettem, hogy fajunk különösen érzékeny az agresszió látványára. Lehet ez primitív cowboyfilm, Shakespeare-királydráma, az agresszió látványa, vagy akár csak a felmerülő lehetősége leköt bennünket. Közbeavatkozni nem tudunk, de fontos számunkra, hogy kivárjuk a végét, megnyugodjunk, hogy győzött a jó, vagy elgondolkodhatunk, hogy ismét a rossz. Képzeljék el, ha az agresszivitást és a szexet kivonnák a színházi előadások és a médiaadások tartalmából, milyen dögunalmas lenne minden műsor. A szerkesztő urak jól tudják ezt. Érvényesítik a híradókban is, ha nincsen elegendő agresszivitást bemutató részlet, a híradó is unalmas, ezért tesznek bele annyit. Emiatt kultúránk felfogása az agresszióról teljesen eltorzult. A média és a színház is azt sugallja, hogy kíméletlen, agresszív világban élünk, holott az állatvilág legbékésebb faja vagyunk. Ekkora testű fajból nyolcmilliárdot nem lehetne életben tartani a bolygó szűkös felületén, ha nagy lenne az agressziós késztetésünk. Vagyunk nyolcmilliárdan, hetente eltávozik ebből majd kétmillió, természetes okok, betegség, öregedés, baleset következtében. Mindeközben a média beszámol arról, hogy agresszív összeütközések miatt meghalt hét, harminc vagy háromszáz ember. Mindegyik eset sajnálatos természetesen, de az emberiség egésze szempontjából jelentéktelen események.

Itt érdemes visszatérni az alkotó ember feltételezett agressziójához: ha valaki békésen feltalál, alkot valamit csendben, semmi különös, de ha harcolnia, küzdenie kell érte, az izgalmas, azt szeretjük és felfokozódik az érdeklődésünk. Életrajzírók, tudósítók pontosan tudják ezt, és igyekeznek az alkotók életét mint harcot, agressziót bemutatni. Ugyanez a helyzet a politikában is.  Európa, és ezen belül Magyarország a világ legbékésebb helyei, mi itthon mégis folyamatosan harcolunk valakik ellen, akiket a politika alkotói megneveznek. Minden hónapban mást, hogy meg ne unjuk.

Fotó forrás: 24.hu/Berecz Valter