Gábosi Csenge: Tárgy és kifejezés. Espen Dekko workshopja

Gábosi Csenge: Tárgy és kifejezés. Espen Dekko workshopja

Január 23-24. között részt vettünk a marosvásárhelyi másodéves bábszínészekkel az Espen Dekko norvég bábszínész által tartott workshopon, Budapesten. Én mint dramaturg, külső szemként kerültem oda, akinek szerepe volt megfigyelni a két napig tartó munkát.

Hétfő reggel izgatottan érkeztünk meg a színműre, magunk mögött tudva a repülőutat és több körös szövegtanulást meg fordítást – ugyanis a workshop angol nyelven zajlott, kisebb-nagyobb zökkenőkkel. A színészeknek a következőket kellett magukkal hozniuk (mint eszközt, amivel dolgoztak a napok folyamán): egy altatódal, egy újságcikk, egy monológ és egy cipőfűző. Espen is izgatott volt az érkezésünk miatt, elmondása szerint kifejezetten várta a magyar csapattal való találkozását. Hogy miért? Mert a magyar színház erősen szövegközpontú, az ő gyakorlatai pedig pont ennek ellenkezőjére, vagyis a szövegnélküliségre épülnek.

Megtörtént az informális bemutatkozás – a workshop-on részt vettek budapesti és pécsi színészek, valamint bábszínészek is –, kialakítva egy bizalmi szálat egymás és Espen között, aki a két nap alatt többször is elmondta, hogy ő nem tanít, hanem rávezet. Espen mindenkit biztosított arról, hogy semmi sem kötelező, bármit meg lehet beszélni, és a nyelv nem jelenthet akadályt e két nap alatt. Ami pedig mindennél a legfontosabb: nincs olyan, hogy hiba. Ez a szemléletmód vezette és hatotta át a workshop egészét.

Annak érdekében, hogy mindenki kiadja magából a kezdő feszültséget és feloldja az esetleges gátlásokat, Espen minden ízületet megmozgató bemelegítéssel nyitotta a napot. Bizalom és szemkontaktus – ezzel folytatta a nyitányt, melynek alapeszköze egy fókuszpont megtalálása volt az illúziókeltés céljából. Mindenkinek ki kellett választania egy jól meghatározott pontot a légüres térben, kijelölni azt a kezével, majd erre összpontosítani pár másodpercig, azt az érzetet keltve bennünk, nézőkben, hogy van ott valami. Ezután ugyanazt a pontot el kellett „venniük” a kezükkel, majd máshova „helyezni”, ugyancsak a légüres térben. A gyakorlat ismétlődött egyénileg majd párban, aztán pedig csoportosan. Ez a nyitány egyben bevezető volt a workshop egyik alapgondolatába, a mozdulatba.

Espen szerint egy mozdulatnak, amelynek során egy tárgy elkerül A pontból B-be, három szakasza van: kiindulópont, gyorsulás/lefolyás, töréspont. Az elmélet elmélyítéséhez kapcsolódó gyakorlat kihívást jelentett a résztvevők számára, ugyanis fel kellett fogniuk a három kifejezés/szakasz jelentését, illetve azt, hogy hogyan történik annak a gyakorlatba való átültetése. A kivitelezés nehézkesnek bizonyult. A színészeknek egy fatojást kellett egyik kezükből átadni a másikba úgy, hogy tartják az irányt és betartják a három szakaszt. Leírva ez egyszerűnek hangzik, sőt, nézőként nekem is annak tűnt, viszont látva a próbálkozásokat, illetve az erős koncentrációs képességet, amelyre szükség volt a feladat elvégzéséhez meg kell vallanom, hogy nem könnyed mozdulatsorról van szó. Annak, akinek sikerült megfognia a fonalat individuálisan, nehezítés következett, hiszen ugyanezt a gyakorlatot kellett párban majd csoportosan elvégezni – ami, egyébként minden feladat menetrendje volt: az egyes, kettes, csoportos felállás.

A workshop második alappillére a dinamika volt, amelyet egy egész feladatsorral próbált megértetni Espen, ahol kiemelte az egyetlen és legfontosabb dolgot: ne legyen háttértartalom a gyakorlatok elvégzése során. Ezen a ponton mindenki csak egy kis ízelítőt kapott abból, hogy mit is jelent nem dolgozni történettel és szöveggel – de a valódi értelmének felfogásáig egy fejlődési folyamat vezetett el. A gyakorlatok elvégzése során, amikor olyan tárgyakat használtak, mint pohár, kocka és kés, a következő útmutatót hallhattuk:

A tempó és gyorsaság okot ad a néző számára a figyelem fenntartásához. Lesz amit nézniük.

Csak a feladat elvégzésére figyelj!

Mechanizmus!

Ebben a fázisban mindenki nagyon összpontosított, fókuszált és próbálta megérteni a lényeget. Jó volt nézni, ahogyan egyesek elkapták a fonalat – ilyenkor nagyon szép dolgok történtek –, és ahogyan mások keresgéltek. A dinamika megváltoztatja egy tárgy jelentését, főleg abban az esetben, ha annak amúgy is semleges az értelme, mint például egy fakocka – mondta Espen az első nap első felének befejezéseként.

Ebéd után a nap második szessziója következett, amelynek fókusza: a háttértörténet. Bátran kijelenthetem, mindenik résztvevő örült annak, hogy végre támaszkodhat valamire, használhat valamiféle (háttér)tartalmat, ami alapján felépítheti a jeleneteit. Nincs több üres, mechanikus mozdulat, jelentés nélküli akció! Ám maga a workshop olyan jól volt felépítve, hogy a nap végére mindenki eljutott erre a következtetésre: nem is olyan könnyű a háttértörténettel dolgozni. Miért? Mert a színésznek nem ezt a mögöttes tartalmat kell eljátszania, ennek csak a fejében kell lezajlódnia. A színésznek jól kitalált gesztusok rendszerével, apró cselekvésekkel kell eljátszania egy helyzetet, amely majd azt sugallja a nézőnek, hogy álljunk csak meg egy szóra! Miért viselkedik ilyen furcsán ez a karakter? Ott van valami a háttérben, amire kíváncsi vagyok! Így jön létre a metafora: háttértartalom + egy aktuális szituáció + az aktuális szituációban elmondott szöveg + az aktuális szituációban játszott játék – mondja Espen. Igen, itt fontos szó a játék, hiszen az előbb felsoroltak csak akkor működnek igazán szépen és összetetten, ha a színész játszik egy helyzetben az adott tárgyakkal, felfedezi őket, kipróbálja, hogy milyen lehetőségeket rejtenek. Természetesen új értelmet találni már meglevő dolgoknak egyszerűbben megvalósítható olyan tárgyak esetében, amelyek jelentése nem egyértelmű. Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, különbséget kell tennünk a tárgyak és eszközök között, amelyek közrejátszanak a metafora kialakításában. Egy tárgy nem szükségszerűen eszköz, így az nem mindig a metafora szolgája. Ezzel szemben viszont egy eszköz mindig a metafora megkreálását szolgálja; egy eszköz természetesen lehet tárgy is.

Altatódal, újságcikk, monológ – ugye emlékszünk még ezekre a fogalmakra? A második és egyben utolsó napon ezek segítségével próbálta Espen még inkább elmélyíteni és megértetni a társasággal a lényegek lényegét – háttértartalom és metafora kivetülését.

Egy újabb ív, vagy inkább koszinuszgörbe következett a workshop második felében. Ebben voltak fenti, nagyon szép pillanatok, de voltak lentiek is, mikor egyesek már-már feladni készültek azt, hogy valóban megértik a lényeget. Volt olyan is, aki már előzőleg érteni vélte, de most elveszítette, és olyan is, aki a véghez közeledve találta meg azt. Igazi kihívásnak számított a hozott szövegeket úgy elmondani, hogy közben a tartalomhoz nem illő cselekvést kellett végezniük metaforát kreálva, és ebbe háttértörténetet is beleszőve. A szövegek a következő tárgyakkal lettek párosítva:

1. Altatódal és papír

2. Újságcikk és étel (kenyér, villa, kés)

3. Monológ és cipő a fűzővel

Mindhárom felosztás esetében egyénileg kellett jeleneteket kitalálni úgy, hogy abban benne legyen a mögöttes tartalom is, amelynek kigondolása szintén az ő felelősségük volt. Mindenki tizenöt perccet kapott a gyakorlat előtt az elmélyülésre, a felfedezésre és a jelenet összeállítására. Számomra ez a tizenöt perc olyan volt, mint belesni valakinek a hálószobájába egy kulcslyukon keresztül. A résztvevők komolyan vették a rájuk kiszabott küldetést. Mindenikük elvonult egyedül egy kis sarokba, vagy épp a terem közepére. Összpontosítottak. Az atmoszféra különlegessé vált. Kívülállóként olyan érzés volt ezt követni, mintha erős mágneses energiákkal teli térben lennék, valami keletkezésének a pillanatában. Miután mindenkinek összeállt a fejében, hogy mit és hogyan is fognak csinálni, bemutatták egymásnak, mire jutottak az elmúlt negyedórában. Ez a folyamat felölelte a reggeli, illetve délutáni szessziót. Minden egyes bemutató után Espen rövid értékelőt tartott, körbekérdezve, hogy a látottak hogy haladtak át mindenki személyes szűrőjén. Utána elmondta, hogy ő mit látott és hogyan értelmezte a jeleneteket. Nem utolsó sorban kiemelte, hogy mi volt igazán jó megoldás a bemutatókban. Mitől váltak azzá, amit úgy hívunk, hogy metafora. Vagyis a lényeg.