G. Mátyus Melinda: Mi fán terem a hagyományőrzés?

G. Mátyus Melinda: Mi fán terem a hagyományőrzés?

A Játéktér 2013. nyári számából

Pintér Béla – Darvas Benedek: Parasztopera. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Fotó: Bíró Márton

Élő zene készülődik. A színpadonmindenszínes, könnyed és tolakodóan létezik. Az egyiksarokban hűtőszekrény, egész malaccal, középen sörpadok, virágdíszítés, izgő-mozgó emberek, a készülődéstől majd’ szétpattannak. Egy lakodalomvárás kellős közepébe csöppenünk. Az ilyenkor szükséges szereplőkkel, úgymint menyasszony, vőlegény, szülők, akik jelen vannak, és a szülők, akiknek érkezniük kell. És húgocska. A menyasszony boldog, a vőlegény is boldog – talpig zenében és népviseletben. Eléneklik, hogy esküvő lesz, boldogok, és bár ősz van – mégis, mintha tavasz volna. És eléneklik, hogy azonnal megérkeznek a vendégek, ideje hát teríteni.Mindenízig-vérig népiesch. A bútor, az öltözet, a komoly nekiveselkedés egy hagyományos esküvőnek. Anya-Apa, vőlegény, tudván tudják, hogy milyen az erdélyi falu, lakoma, zene, hagyomány. Tudván tudják, hogy mindez nagyon fontos. (Meg)tartani és (meg)mutatni! Szóval, az idillikus, boldog Erdély egy szögletében vagyunk. Egy boldog falu boldog lakóival.

Azazhogy – mégsem. Minél többen érkeznek a színpadra, annál bizonytalanabbak leszünk e tekintetben. Rendületlenül készülnek, jó falusiasan, hagyományosan, ahogy kell. A vőlegény (Roland) és szülei, jómódú gazdálkodók (Anya-Apa), a menyasszony (Etelka) és református lelkész-édesapja, előkelő feleségével (Feri-Tündérke), a húg, aki mégsem egészen az, akinek látszik, minthogy örökbefogadott, a züllött állomásfőnök és a fekete ruhás sors. Vagy: Végzet. A Karvezető. A darab erőteljesen ironikus. Az „operában” egymás mellett illetve egymással létezik többfajta zene. Mezőségi, mélységesen mélyről érkező dallamok, legújabb kori népdalok és operett-részletek kérdeznek egymásra, és a szerző semmiféle értékítéletet nem fogalmaz meg, ezek a zenei rétegek és korok így egyenrangúakként léteznek a színpadon. Keskeny lesz a táncház-barát szeme tőle: a népdalbetétek élnek is, meg nem is, hatnak is, meg nem is. Félbemaradnak. Megmagyarázzák, hogy ez nagyon régen volt. A fi atalok mai szlenget beszélnek, a népviselet házi feladatnak tűnik, a vőlegény neve: Roland, ha lány lett volna, Jennifer lenne. Közhelyek hemzsegnek, kedélyes vállveregetések, poharazgatás, disznóvágás, mindezek az űrt és a nyelvi/kulturális széttartást takargatják, foltozzák. A színészek értik, de nem esnek bele a hibába, hogy ironikusan viszonyuljanak szerepükhöz. Ez a szerző, a rendező és a néző dolga.

A szerző egy ősrégi, a görög tragédiákból itt maradt archetipikus történetet húz elő. A szülő gyermekgyilkosságát, Apáét, Anyáét, akik csak egy kóborló fi atalemberrel végeznek. A vérfertőzést, miszerint Etelka vér szerinti apja nem más, mint a vőlegény eltűnt bátyja. A névmegegyezés: Balogh Imre (id. és ifj. előtagokkal ellátva) – szándékos, a bűnt egyenesen az égbe kiáltja. És kicsit az égtől is kéri számon a történteket.

Mégsem a történtekre figyelünk oda elsősorban. Izgalmasabb a falunak, az/egy erdélyi falunak a megjelenítése. Ironikus a darab, miközben azt mondja: így, ahogy van, szeretni való, romantikus, egyúttal megkérdi: ugyan már, mitől? Az egésznek egy pici részét látjuk, miközben érezzük, az egész – ilyen. Pártásan, kötényesen – kifelé figyelni. Nézni, nézegetni, mi jót/rosszat hoz a nagyvilág. Szűrni kellene az idefújtat? Igen, alighanem, ezt a szereplők is érzik, de a régi kód elveszett. Enélkül egy rezervátum marad, amelyben egy gyönyörű, de megmerevedett hagyomány és egy fölényes, szédületesen gyors jelen él egymás mellett. Két lépés hagyomány, egy lépés jelen. És fordítva. Jó lenne a hagyományt a jelenben értelmezni, de ehelyett csak suta egymásmellettiséget látunk a színpadon. Így hátmindentöredezik, az érzelmek, a figurák, maga a történet is.

A lakodalmas sereg nekifut a Nagytiszteletű Úrral, Ferivel az élen a szertartásnak, ami palástosan, bibliásan indul. Tud valaki valamit, ami megakadályozhatná ezt az frigyet?

Először a Nagytiszteletű asszony sikít közbe: a cow-boy, a cow-boy! Aki itt járt egyszer, elég ideig ahhoz, hogy Etelka megfoganjon, aki férfias és titokzatos. Feri, a férj, a lelkipásztor, az apa, aki mégsem az, mindenki előtt megszégyenül. Etelka apja egy titokzatos cowboy. Ettől kezdvemindenfelpörög, a történet íve hisztérikussá válik, alig tudjuk követni az eseményeket és érzelmeket.

A vőlegény apja, aki tényleg apa (Apa), erőlteti a menyegzőt. Másodszor is nekifutnak, immár mindenki görcsösen akarja az áment, mintha előremenekülnének, volt, ami volt – legyen meg az esküvő. És újból a cowboy, ő. Aki – a részeg állomásfőnök szerint – ifj. Balogh Imre. Az útlevelet is mutatja.

Nincs tovább, az idő is visszalódul. Tisztázni kell a cowboy-történetet.

A múltban látjuk a vőlegény szüleit: az állapotos Anyát, és az Apát. Mezítlábasok. A betoppanó idegent, a cowboyt nem tudják étellel kínálni. Nincs. A kóbóly (sehogy sem sikerül komolyan vennünk a figurát) éjszakai szállást kér, felfedi – egyik – titkát: van egy kis vagyona, ha vigyáznának rá. Bizony, külön fizetne. Majd holnap fedi fel magát. Majd holnap mondja el. Hogy ő az ifjabb Balogh Imre.

De nincs holnap. A történetszövés megáll. Apa, az Anya ösztönzésére, megöli az idegent. A motívum egyben áthallás a bibliai Ádámra–Évára.

A következő jelenet visszaugrik a mába: több mint két évtizedes lépés. Mintha Anya-Apa számára csak úgy teltek volna az évek. Semmi figyelemre méltó. Egy kis gazdagság, fiúgyermek és jótékonykodás, örökbefogadás. Tisztességes jómód. Megbecsültség. Ők tudják, hogy mindez: az idegen után következett be.

A Karvezető, aki a fontosabb pillanatoknál jelen volt a színen – lelép. Ő, aki beintett a zenekarnak, elindította a történetet, csámcsogva nézte a lakodalmi előkészületeket, érzésünk szerint egyenesen kárörvendően távozik. A sors, amely az antik görögöknél fatális, elkerülhetetlen, amely utoléri az áldozatot, bár ha kacskaringósan is, a mi darabunkban is megjárja magát. Hogy milyen volt? Fekete, és mindig visszanézett.

A cowboy, aki mindent felforgatott, csúnyán végzi. Ő maga is mindent megtett ezért, keresztül-kasul, összevissza járta a világot, börtönügyek, plasztikai műtét. Idegen egy ilyen léptékű bűnöző ebben a szerencsétlen, szegény világban, ahol mindenki tudja a dolgát, és égbekiáltó dolgok nem történnek. Ha a cowboyt valóságosan szerepeltetné a szerző, az aránytalan volna, sok. Így is épphogy belefér a térbe, többliternyi pálinkájával, nagy kalapjával, extravagáns köpenyével, mélabús dallamaival. A Cowboy hatalmas, kötelezően érzéki.Mindenkorban korszerűtlen. Alakja olyan mértékben komikus, hogy nagyon erős lehet Molnos András Csabában a kísértés: összekacsintani a nézővel, rájátszani a figurára. Szerencsére nem teszi.

A mindvégig töredékes zenei anyag legösszefüggőbb része a gyilkosságra való rákészülés. Egy hátborzongató balladai rész, nincs túlbeszélve és túlmutatva. Tokai Andrea mint Anya önmagához képest is különlegesen jó. Jelenléte erőteljes, szuggesztív, legtöbbször ránézek, ha ösztönösen jót keresek a színpadon. Mindent elhiszek neki.

A másik kivételes alakítás az Éder Enikőé, aki törékeny és mégis erős, könnyű nőt alakít. Mégsem bújik ki belőlünk a farizeus, gyönyörködünk a hintázó-jelenetben, eleganciájára tapadunk: ő Tündérke, a nagytiszteletű asszony – egy boldogtalan, még mindig gyönyörű díva, idegenszerű jelenség ebben a közegben. Molnos András Csaba alkatilag éppen a Cowboy szerepére termett, a társulat legképzettebb énekese.

A vőlegény és a menyasszony – Roland és Etelka. A legkevésbé ironikusan megformált alakok. Etelka fiatal, gyönyörű, szerelmes. Roland szeretné szeretni. Amikor kiderül, hogy közeli rokonok, sajnáljuk őket. Az a fajta pár, aki első látásra levesz a lábunkról. Halljuk a nagymamák sóhaját: milyen gyönyörű pár! Amíg tehetjük, szurkolunk nekik. Örültem Tasnádi-Sáhy Noémi (Etelka, a menyasszony) alakításának, aki az utóbbi évben egyre jobb, és hát milyen jól jön egy színháznak még egy gyönyörű és tehetséges színésznő. Általánosságban elmondható, hogy a színészgárda jól énekel, érdekes, hogy népi éneklést csak Kiss Attilától (Roland) hallunk. Ő viszont túl sokat bíz a hangra, színészetből több kellene.

A zenekar feladata izgalmas: a különféle zenei rétegek és stílusok között egy orgonaszerű, nagydarab billentyűs hangszer segítségével lavírozunk, ez könnyedén átvezet a műdalból a népdalba és vissza, síklik, hízeleg, kigúnyol, mégis karakteres. Barokkos hatást nyújt. A giccs határán egyensúlyoz a darab, és igazi csoda, hogy kilavírozza magát az elitizmusból, a didaktikus tónusokból – de a közönyből is. Mikor már nagyon feszengünk – vége a habos operettnek, mikor már éppen elhelyezkednénk egy siratóban –, vége a véres komolyságnak, egy könnyed zárójel megmagyarázza, hogy ez van, itt is ez van – mint a világon mindenhol.

——————————-

Rendező: Szikszai Rémusz. Rendezőasszisztens: Sarvadi Paul. Díszlettervező: Varga-Járó Ilona. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. Világítástervező: Mervel Miklós. Zenei vezető: Cári Tibor. Koreográfus: Katona Gábor. Zenekar: Cenãdan Gavril Dragalina-Cristian Csaba, Desdemona Fehér, Sonia Ionescu, Valentina Peetz, Számtartó Zsolt. Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lőrincz Rita, Mátyás Zsolt Imre, Molnos András Csaba, Szikszai Rémusz, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tokai Andrea.