G. Mátyus Melinda: Leszálló Sirály

A Játéktér 2013. őszi számából

Fotó: Bíró Márton

A. P. Csehov: Sirály. Szerb Nemzeti Színház, Újvidék

Ha Csehov, akkor az időt szálanként húzogató, savanyú, nem a bőrünk alá bújó, nagy gondolatokat sejtelmesen tartalékoló – valami. Olyasmi, amit továbbgurítunk, eggyel tovább, másvalakihez. A nagy orosz szenvedés maradjon náluk, az övék. Terük és emberük is van hozzá. Ha Csehov, ráadásul, a Sirály, akkor – művészet és művészetről való végtelen agyalás, írás, középszerű írás és a kortárs nyelvet kereső írás. Színpad: középszerű és sikeres színpad, és még több színpad; szintén középszerű és sikertelen. Kerülnénk, de vonz, kívülről tudjuk – de hátha mégsem.

A Temesvári Eurorégiós Fesztivál (TESZT) ezen a nyáron igazi ünnepélyes programot húzott elő: egy hat és fél órás újvidéki szerb nyelvű előadást, szlovén rendezővel. Sirály. Hat és fél óra. Szerencsére nem a fesztivál végére hagyták: még nem fáradtunk el, de már benne a fesztiválban, némiképp edzetten várjuk. Jó időzítés.

A román színház karzati körfolyosóján gyülekezünk, megkapjuk a fülhallgatókat, és kis késéssel engednek is. A színpadra tessékelnek, amely sokkal tágasabb a magyar társulaténál, elég – hozzávetőlegesen – száz szék körbehelyezéséhez, és középen ötven négyzetméternyi terület marad is. Fölnézek, a magasság határtalan, fellátni az épület legfelső pontjáig, csövek, spárgák, technika – indusztriális hangulat. A színen semmi extra; egy hosszú asztal, az első sorokban idegen emberek, hétköznapi öltözékben. Szürke és szürkés árnyalatok telepednek a térre. Néhány szék az asztal körül. Felfogjuk, az első sorokban ropit majszolgató, fesztelenül várakozó emberek – a színészek.

És elkezdődik az előadás, azazhogy mégsem. Csak az előadás egyik próbája. A rendező közvetlen, nemcsak színészeivel, de velünk is, a tekintete arcunkig érő. Elmondja, mihez tartsuk magunkat, kicsit hosszú lesz, való igaz, ám ne feszengjünk, bátran mozgolódjunk, ha pedig végképp nem bírjuk tovább, távozzunk. Ráadásul a megjelölt időnél is hosszabb lesz: három negyedórás szünetet tartanak, csúszások lehetnek. Ő szólt. Szóval, elkezdődik az előadás próbafolyamata, megismerkedünk a színészekkel és a szerepekkel, a színészek szerepükhöz való viszonyulásával. Sokfélék. Többnyire fiatalok, nők és férfiak, valahonnan érkeztek valahová (Újvidékre?), és mindannyian akarják az előadást. Az előadás próbáján vagyunk: próba és egy időben egy másik, az eredeti mellett létező előadás. A szerb színészek hozzák a formájukat, hangosak, kitöltik a teret, a szerepük mellett szép lassan lecövekelnek, és igen, mindannyian törekszenek, együttműködnek a rendezővel. És bár a rendező-súgó-színész hármas továbbra is marad, egyre inkább eltávolodnak a próbától, és közelítenek az előadáshoz, egyre kevesebb marad a színészből, és egyre több érkezik a Sirályból. Még  felfogjuk, hogy a próbán keresztül látunk egy darabot, de már nem érdekes, egyre inkább Trepljov és a története kerül előtérbe, a próba rendezőstől-súgóstól szép lassan kivonul. Még akkor is, ha fizikailag még jelen vannak. Benne vagyunk a sűrűjében.

A darabban játszódó darab kudarcán nem bánkódunk annyira, az orosz mester gondoskodott a trepljovi szöveggel és kénbűzzel arról, hogy nevetségesnek, dilettánsnak érezzük az egészet. Arkagyina, az anya, a híres színésznő „dekadens kotyvaléknak” nevezi – és az is. Így hát szemünk előtt Csehov kora és a kor irodalmi hangulata. A darabból Trigorin, a híres író sem ért egy szót sem, Arkagyinát felbőszíti, Nyina furcsának és életszerűtlennek találja. Nincsen élet Trepljov alakjaiban, mondja. Nem élnek. Egyedül Dornnak, az ötvenöt évesen még mindig jóképű orvosnak más a véleménye.

Az első felvonás végére már mindenki ismer mindenkit: kész a tragédia feltétele. Nyina megismeri Trigorint, Trigorin Nyinát, bár a híres író még nem figyel fel a vidéki lányra. A lány még nem sirály. Mása epekedik Trepljovért, Medvegyenko Másáért, Polina Andrejevna Dorn doktorért. „Ej, de idegesek va­lamennyien, de idegesek! És mennyi szerelem”– fakad ki az első felvonás végén az orvos. Ezeréves irodalmi közbeszédben, vajúdásban találjuk magunkat. Új forma – vagy régi. Közérthető szövegek – vagy elvontság. Rutin vagy ártatlanság.

A sirály-jelenetben hangzik el először Trepljov öngyilkossági terve. Trigorin Nyinát még mindig pusztán egy tizennyolc-tizenkilenc éves lányként röntgenezi, regényeiben hamisak az ilyen korú sze­replők, így Nyina aranybánya. Közelről figyelhető.

A feszültség hamarosan mindenkiben az egekig ér, ki kell lépniük önmagukból, próbálkoznak: meddig mehetnek, beszélhetnek még, valóban megváltozhatatlanok az érzelmek, és ha összecsapnak, ki marad alul? Lehet-e győztes valaki?

Műanyaglapokkal bezárják a játszóteret, elzárják magukat a nézőtértől, pillanatok alatt befestik az áttetsző lapokat alapszínekkel, erős pirossal és kékkel, amely nem nyugtatni próbál, még zölddel és sárgával. Másként látunk mindent; vélhetően éppen ezt akarja az előadás. Pirosas Arkagyinát, kékes Nyinát. Festenek és mázolnak, hévvel, és fokozatosan megszűnik az orrunk előtt az eddigi előadás, amely eljátszott a gondolattal, hogy felfedi a színház minden titkát. Az előadás itt bebur­kolódzik, meggondolja magát, a próba végképp színházzá válik, a készülődő késszé. A színészek körbekerítik magukat, ám láthatjuk őket pirosnak-kéknek, amilyennek akarjuk. De nincs több kö­zösködés. Ha valahogy látjuk és gondoljuk őket, a szöveget, a színpadot, akkor ez a mienk, a mi szövegünk-színházunk. Többet nem segíthetnek.

A második felvonás végére alakul ki a csoda, amely a legjobb előadások velejárója: hirtelen min­denhez közünk lesz, ami a színpadon történik. És paradox módon ez akkor következik be, amikor látványosan kirekesztenek. A rendező egy biztatás erejéig megszólal: a következő felvonást már kényelmesen, a hagyományos nézőtérről fogadhatjuk. Mindenesetre innen kezdve már senki nem hagyta el az előadást, pedig a napnál is világosabb, hogy egy nyolcórás maratoni üldögélés feléig jutottunk el.

Újból meglepnek. A harmadik felvonásban, a színpadon, magasan, nagyon előkészített, be­állós magas háttámlájú székekben ülő szereplőket látunk. Merev tartásúak, előre néznek. Mi lent vagyunk, ők megdicsőült pózban, nagyon fent. Nem azonosak önmagukkal, az előbbi színekhez képest mintha már játszanák önmagukat. Mintha folyamatosan csoportképekhez állnának be. Ma­rionettbáb-szerűek. A színészek és a nézők eddigi pozíciója teljesen megváltozik, megpróbálnak rávenni bennünket, legyünk klasszikus értelemben vett nézők. Miközben megint elhelyeznek egy kis csavart: egy paravánt. Minden lényeges dolog mögötte történik. A távolság, az elválasztó vonal így hirtelen nemcsak hogy megjelenik, de kétszeresen is, erőteljesen teszi. Ugyanakkor az sem biztos, hogy a szereplők titkolóznak, hogy ők mindent tudnak. Lehet, hogy ők sem tudják már befolyásolni a történetet. Az életüket. A paraván mögé lehetetlen belátni. Ki mozgatja a bábukat?

A színpadon a szerelem már mindent összetört. Mása kínjában férjhez megy a modoros taní­tóhoz, Arkagyina profi színésznőhöz méltó jelenetet rendez, Trepljov öngyilkossági kísérlete pedig segítségkiáltás Nyinához: mindazt komolyan gondolta, amit mondott. Egyedül Trigorin nem kíván semmit. A moszkvai titkos találka megbeszélése csak játék, egy sirállyal. Próbálkozás, képes-e ő is a szabadságra, miközben jól ismeri szükségleteit.

A negyedik felvonásra Nyinát megtisztítja a szenvedés. Trepljov megjelentet néhány novellát, nincs átütő sikere; marad a vívódás, vajon tehetséges-e. Újból a színpadon vagyunk. A szereplőket körbeüljük. Már hat órája együtt vagyunk, kialakul egy cinkosság szereplők és nézők között. Nem tudni, ki fáradt el jobban. Egy gyönyörű jelenetet ajándékoz nekünk ez a felvonás: a régi orosz lottó játékot, amelyet hosszú őszi estéken játszanak. A lottózás alatt elbeszélnek egymás mellett, minden­ki hozza a formáját, Arkagyina újból sikereiről beszél, és visszatérnek az eredeti témához, az íráshoz. De hiszen Trepljovnak egyetlen élő alakja sincsen! Miközben Trepljovtól senki nem olvasott semmit. Csak Dorn doktor. Trepljov ezalatt a másik szobába megy. Ahol főbe lövi magát.

Halljuk a dörrenést, tudjuk és mindenki tudja, mi történt. Kivéve Arkagyinát.

A rendező ekkor újra színre lép. Megkér, hogy nézzünk meg együtt egy kisfilmet, amely az elő­adás része. Részben a darab része, Nyina és Trepljov találkozása ugyanis kimarad az előadásból, ezt filmen nézhetjük meg, újból rendezői jelenléttel, instrukciókkal, ismétlésekkel. Közeli, fekete-fehér arcokat látunk, Nyinát és Trepljovot, hátborzongatóan szép szövegrészekkel, amelyek a vásznon újraértelmeződnek. Az ismétlések felerősítik a szövegeket, az időt relativizálják. Kortárs szövegeket hallunk két fiataltól, két újvidéki színésztől, akik ezúttal újból próbálkozó, többször nekifutó fiatal színészek, és nem szereplők. „Civil” öltözetben beszélgetnek, ismételgetik: elviselhetetlen az élet. A fiatalember szenved, fázik, az írás nem megy; fásult, száraz szövegeket szül. Nyina vidéki színész­nő, szerelme elhagyta, gyermeke meghalt. Moszkva valószínűleg sosem nyílik meg előtte. Beszél a kezdeti kínról, a színpad gyötrelméről, amikor az ember tudja, hogy jelentéktelen, hogy förtelmesen játszik, mégsem tehet mást, mint hogy folytatja. De most már „igazi színésznővé” vált. Megmámoro­sodik a színpadon, és szépnek érzi magát. Mi is így látjuk. Már nem a sikerért hajt, nem a ragyogás a fontos. A kamera kissé közelít, Nyina megismétli, már tudja, hogy nem a siker a fontos. Színésznő. Ő már igazi színésznővé vált. Trepljov elkísérné szerelmét, de ő nem hisz, nem tud semmit a hivatásról. Zúg a kamera. Újra kell mondania neki is, a rendező elmondja, mit mondjon másként. Halkabban. Hangosabban. Lassabban. Ő nem tudja, mi a hivatása.

Színház és film egymásba és egymásra épül, ez a kisfilm édeskeveset érne a színház szövegkör­nyezete nélkül, az előadás is sokkal kevesebb volna e recsegő-ropogó, szándékosan amatőr kisfilm nélkül. Igen, szájbarágó húzás, a rendező kiemeli, szerinte melyek a legfontosabb szövegrészek, önkényesen az előadásra ereszti, nehezíti, hangosítja az öngyilkosság előtti párbeszédet.

A színészek parádéznak, elképesztő alakításokkal lepnek meg. A primadonna, a primadonna­ságra áhítozó szerelmes leány, a fiatal író, a doktor és a beteg, a falun fuldokló állami tanácsos úr. Kiemelhetetlen egyetlen alakítás a sorból, bámulatosak, dinamikusak, érzékenyek és lerohanók egyszerre.

A fülhallgatós fordítás jól működött, olykor az újvidéki magyar színésznő is belekacagott a mik­rofonba. Húsz perc után mindent értettünk, a fordítást csak ráadásként kaptuk. Éppen ettől a fer­geteges balkanizmustól (értsük jól!) válik érdekessé a szövegekkel való szöszölés, amire az előadás rákérdez. Pontosabban: folyamatosan kérdezgeti: milyen a kortárs színház? Legyen szövegközpon­tú? És: legyen szöveghű? Meddig gyomlálható az eredeti változat? Szöveg nélkül milyen pillérei ma­radnak a rendezőnek, a színésznek? Mit súgjon ezentúl a súgó? Az Újvidéki Szerb Színház azt súgta nekünk: nem tudja. De mindent kipróbál – és az dobja rájuk az első követ. Aki.

A. P. Csehov / Tomi Janežič / Katja Legin: Sirály. Rendező: Tomi Janežič. Jelmez: Marina Sremac. Díszlet: Tomi Janežič/ Željko Piškorić. Zene: Isidora Žebeljan. Szereplők: Jasna Đuričić; Filip Đurić, Dušan Jakišić; Milica Janevski, Deneš Debrei, Draginja Voganjac, Ivana Vuković, Boris Liješević, Boris Isaković, Dimitrije Dinić, Jovan Živanović, Milica Trifunović, Tijana Marković, Dimitrije Dinić, Jovan Živanović