G. Mátyus Melinda: Egy meg egy – legyen kettő

G. Mátyus Melinda: Egy meg egy – legyen kettő

A Játéktér 2014. őszi számából

 Fotó: Bíró Márton

Wajdi Mouawad: Futótűz. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Kedves Olvasó, képzelj el egy olyan polgárháborút, amely a saját vagy szüleid orra előtt zajlott– és mégis alig tudsz róla. Amelyet már a televízió, az írott sajtó, sőt, a harmadik szakaszában már a világháló közvetített; Libanon területén égett a pokol, ráérősen, emberi életeket zabálva. Aztán képzelj el egy író-rendező-színészt, aki Libanonból Párizsba, majd Kanadába került, Waidi Mouawad a neve, s mindezt a tapasztalatot művészi formába öntötte. Mouawad egy kanadai színészcsoporttal beszélgetett a történetről, akik részt vettek az alkotási folyamatban, személyiségüket belevésték az egyidejűleg készülő írott műbe. Az eredmény: a Futótűz, amely az Európa Kiadó Történet a hetediken. Mai kanadai drámák című antológiájában jelent meg magyarul. A temesvári Csiky Gergely Színház a 2013−14-es évadban tűzte műsorára a darabot, sokak örömére.

Wajdi Mouawad drámájában az idősíkok és földrajzi helyszínek átmenet nélkül folynak egymásba, jelzés, írói utasítás sehol, a szereplők hadseregnyien vannak, nevük idegen, legalább húszoldalnyi olvasás után alakul ki valamiféle elképzelés arra vonatkozóan például, hogy a különböző idősíkokhoz milyen történések köthetők. S miközben haladunk előre a történetben, érezzük, hogy egyre nagyobb a baj. Mouawad véget nem érő monológokat írt a közjegyző Hermile Lebelnek, ezek legtöbbször üresjáratok, azonban a közhelylavinák itt is fontos szerephez jutnak, az idősíkok közötti könnyebb átjárást segítik. Olykor rácsodálkozunk: miért is lett ez dokumentumdráma, azaz egyáltalán dráma? Rengeteg lírai szövegrész épül a monológokba, amelyek akár önállóan is működhetnének, érezzük bennük a vers lehetőségét, és megkockáztatom, hogy a prózai kifutás lehetősége is adott.

A főszereplő, Nawal egy libanoni, vélhetően arab családban él, belterjes, törzsi hagyományok szerint. Tizennégy éves és állapotos, szerelme, Wahab menekült. A családban kizárólag a nők jelennek meg, az anya és a nagyanya. Az anya-lány kapcsolatok hagyományosan gyűlölködőek. A kulcs az átok megtörésére a tanulás lehetne, véli a nagymama. Biztatja Nawalt: menjen el, tanuljon meg írni, olvasni. Egy éjszaka Wahabot elhurcolják, Nawal megszüli a fit, akit elvesznek tőle és árvaházba adnak. Nawal a szerelmétől kapott cirkuszi bohócorrot csúsztatja be a kisbaba pólyájába.

A fital Nawal betartja ígéretét, elmegy, megtanul írni-olvasni, majd csatlakozik hozzá Sawda egy menekülttáborból, elválaszthatatlanok lesznek. Együtt kóborolnak, keresik a kisfit, Nihadot, évekig, évtizedekig. Polgárháborúk, mészárlások, börtönévek, életveszélyes helyzetek sorozata között lépkednek előre (és a dramaturgia szerint vissza is) a történetben.

A másik, legkésőbbi idő- és történetsík: egy ikerpárnak, Jeanne-nak és Simonnak rendhagyó végrendeletet olvas fel Hermile Lebel közjegyző. Anyjuk, Nawal, aki évek óta nem szólalt meg, és intézetben halt meg, így rendelkezett: sírkövet ne állítsanak, nevét ne véssék fel sehová, temessék el meztelenül, koporsó nélkül, arccal a föld felé, ima és szavak nélkül, mindhárman, az ikrek és a közjegyző, öntsenek a holttestre egy-egy veder vizet. Egy-egy borítékot is kapnak az ikrek, amelyet csak később hajlandóak magukhoz venni és elolvasni. Jeanne levele az apjához szól, keresse meg, adja át. A fi levele a bátyjához – a feladat ugyanaz.

Miközben apjuk/bátyjuk keresésére indulnak, és kényszeresen nyomoznak a közelmúlt kirakós kockái után, a megfelelő sorrendet, ok okozati összefüggést (is) kutatva – Nawal története szétterül, és mégis szemérmesen visszahúzódik. De feltartóztathatatlanul halad előre, a csend felé. Látjuk őt, amint egy menekülteket szállító autóbuszból sikerül leszállnia, és látjuk, ahogy végignézi a busz berobbanását, az elolvadó anyákat és gyermekeiket. És látjuk, ahogy benne marad ebben a történetben, a polgárháború ki tudja, hányadik tömeggyilkosságában. Megmenekül, de mégsem, soha többé. Halljuk a tervét, hogy megöli a milicisták vezetőjét, és közvetve azt is megtudjuk, hogy sikerült. Azt is, hogy börtönbe került, tíz évre, ahol rendszeresen megerőszakolta, megkínozta egy erre kiképzett ember. Megtudjuk, hogy itt szült, egyedül, a cellájában, az egész börtön füle hallatára. Ikreket hozott világra, akiknek apja az erőszaktevő.

Az ikrek nyomozása útján kiderül, hogy ezek a gyermekek ők maguk. És a történet egy későbbi idősíkjában megtudjuk, hogy azon a tárgyaláson, amelynek minden napját végigülte az idős Nawal, mivel az érintettség okán tanúskodott az erőszaktevő ellen, ez a férf egy pillanatban tudatlanul felmutatta az egyetlen tárgyat, ami a családjához elvezethette volna: egy bohócorrot. A gyerek, az apa, a testvér ugyanaz.

A Radu-Alexandru Nica által rendezett előadás katartikus – a hibák, a gyengébb alakítások és rendezői bizonytalanságok zárójelbe kerültek.

Nawalt három színésznő alakítja, egyik a tizenévest, a másik a negyveneset, aki eszelősen gya- logolja végig a polgárháborút, a harmadik a hatvanas éveiben járó nőt, aki a tárgyalásokra jár. Az idősíkokkal való játék az előadásban nem lassítja már a befogadást, a szerepváltások és a vizualitás – a jeleneteket kísérő vetített képek – segítségével mindig azonnal értjük, melyik Nawalról, a történet melyik idősíkjáról van szó. Visszaforgatás zajlik az orrunk előtt, egy rettenet fordított időben való felgöngyölítése. Annyira abszurd már a kezdet, hogy balsejtelmek gyökereznek meg bennünk, mennél előbbre (vissza) halad a történet, annál természetesebbé válik a természetellenes, lehetségessé a lehetetlen.

A Nawal-hármas (Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tokai Andrea) közül az idős Nawalt alakító Tokai Andreának volt a legtesthezállóbb feladata, a hosszabb monológrészeket is lélegzetállítóan oldotta meg. Hálásabbak voltak ezek a teljes romról szóló összegzések, visszaemlékezések, mint a középkorú Nawal monológjai. A végleteket színészként is könnyebb megjeleníteni, mint azt a középúton járást, amikor az ember még él, remél, gondolkodik, és néha dagályosra sikerül jelen idejű önértelmezése. Magyari Etelkának sok ilyen szövegrész jutott. A harcias „csakazértis” szövegektől, amelyek olykor éppen szövegként sántítanak, a messianizmus határáig eljutó Nawalig több próbatétel érte – ezeket nagyrészt hihetően alakította. Bizonyára nem véletlenül esett a rendező választása éppen Magyari Etelkára, a társulat leglégiesebben nőies színésznőjére, amikor a harcát megvívó Nawalhoz keresett arcot/személyiséget. Egy polgárháború ugyanis nem válogat: belekerülsz, mindegy, ki vagy – a háborúnak ez a természete. A legfiomabb teremtés is egyszer csak a közepén találhatja magát.

A díszlet általában a temesvári előadások erőssége. A végletekig lecsupaszított tér áll előttünk, amelyet betölt egy forgatható, kerek színpad, enyhén jobb oldalra helyezve. Ez sokban segítette az alkotókat, a forgó keréken szinte bele-/továbbhúzták egymást a következő tíz-húsz harminc évbe, vagy éppen vissza. Egy gráfelméletből vett rajz uralta a szürke kerékkonstrukciót, amely viszont didaktikusra sikerült. A geometrikus törések/rajzok mindig szem előtt voltak, szerelemben, kivégzésben, keresésben. Az emberi testtől távoli, arra folyton rákérdező geometria sok volt, esztétikailag is – túlságosan kilógott minden mozdulásból, amely érzelmet és viszonyrendszereket próbálgatott.

A másik kulcsszereplő Nihad-Abou Tarek, azaz Molnos András Csaba. A temesvári macsókaraktereket alakító színész újból adja magát a szerepre, és jól: katonáskodik, kegyetlenkedik, sodródik. Miközben fogalma nincs, mit csinál és hogy érkezett meg a történet legkegyetlenebb vonalába. Jeanne, azaz Sarwane, öntudatos, határozott fital nő, akiből kevés marad az előadás végére. A szerep valóban Éder Enikőre szabott. Befele sír, kérdez, aztán egyre inkább kifelé is, miután önmagában csődöt mond. A fontoskodó, kotnyeles közjegyző megteremtéséhez remek választásnak bizonyult Bandi András Zsolt, aki a szöveg adta közhelyekkel könnyedén száguldozott a sokszínű Kanada és az egykori virágzó Libanon romhalmaza között, oda-vissza. Ő a kötelességét teljesítő közszolga, akinek nem kell szükségképpen értelmeznie a történetet.

A válaszhoz/válaszokhoz nagyon sok ember kell. Szerencsére, hiszen a társulatnak is jót tett ez a sokszereplős forgatag, az idősebb színészgenerációból is színpadra kerülhetett például Mátray László, a fitalabb és középgenerációból pedig több olyan színész, akik ritkábban jutnak szerepekhez. A szerepek között átfedések vannak, ami nyilván végiggondolt eleme is lehet a rendezésnek: mennyire erős a személyiség? Milyen mértékben változunk a körülményekkel?

Wajdi Mouawad nem nevesíti a szereplők hovatartozását, semmit nem tudunk arról, hogy a polgárháborús történetben kik maroniták, muszlimok, palesztinok, kik a palesztinok által támogatott milicisták és kik az izraeli támogatással bírók, vagy éppen a szíriai érdekeket kiszolgálók – kik ütöttek először és kik csak vissza?

A megnevezések elhagyása maga a békejobb. És ez Mouawad külön érdeme.

Wajdi Mouawad: Futótűz

Rendező: Radu-Alexandru Nica
Díszlettervező: Irina Moscu
Jelmeztervező: Ioana Popescu
Zeneszerző: Vlaicu Golcea
Szereplők: Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Dukász Péter, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátray László, Mátyás Zsolt Imre, Molnos András Csaba, Tokai Andrea, Vass Richárd.