G. Mátyus Melinda: Egy báb a világ végén és még azon is túl

Lázár Ervin meséje nyomán: A hétfejű tündér. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár 

Fotó: Bíró Márton

Egy bábnak is van annyi esze, hogy ne világvégi, esett földekre induljon, ahol esetleg félreértik. Ahol képtelen magyarázkodni, ha téved, alig használhat különleges szavakat, amelyek vonzóvá tehetnék, ahol mindent fordítani kell. Nos, ez a báb, amelyről/akiről én beszélni fogok, nem gondolta végig a dolgokat és a temesvári piciny, de biztonságos magyar szigetről fejest ugrott a környékbeli falvak óvodáiba, iskoláiba, és – abszurdok abszurdja! –, még egy református imaterembe is. Tudván tudva, hogy szinte meztelen lesz.

Az volt. Láttuk.

De nem állt neki rosszul. A 2014-es Bábszínházi Világnap keretén belül indult útnak a temesvári A hétfejű tündér c. előadás egy olyan közegbe, amely anyanyelvét szinte teljesen elveszítette. Ennek a közösségnek úgy kell/kellene közönséggé válnia, hogy nélkülözni kényszerül a nyelvi és kulturális utalásokat – játékos szövegköziségről, átkacsintásról, nyelvi cinkosságról szó sem lehet. Várható volt, hogy az előadásokra olyan szülők hozzák a gyermekeiket, akiknek Petőfi, Benedek Elek vagy éppen Lázár Ervin neve semmit nem mondanak. Az előadás célközönségét, a legkisebbeket maximum 100 magyar szóval lehet bűvölni.  Ez pedig a szóban forgó Lázár Ervin mese esetében komoly gondot okoz(hat).

Egyetlen előadásról beszélek a négy közül, amely egy Temesvártól hat kilométerre fekvő község református imatermében született, két bábszínész, sok beszélő kartonfigura, egy igazi báb és 25 gyermek találkozásából. A szinte minden tekintetben rendhagyó előadás működött, és ezért érdemes beszélni róla. A gyermekek és az előadást létrehozó alkotók néhány percnyi tapogatódzás után egymást bátorították, ill. rákényszerítették a másik felet egyfajta minimal art-ra, olyan szabályokat és miliőt létrehozva, amely csak ebben a közegben működhetett, egy előadás erejéig – 2014. március 22-én este tizenegy és tizenkét óra között.

A gyermekek megszeppentek, amikor ilyen szavakat hallottak, mint: ámbár, emésztett, elöntötte az epe. De elengedték a szöveget – vagy bizonytalan jelentésű betűkbe, hangokba zárták.

A másik oldalon: a két bábszínész feltett szándéka volt, hogy márpedig és mindenképpen meghódítják a gyermekeket. Varázslatuknak azonban eredetileg mégiscsak egy mese/szöveg köré kellett volna épülnie, így, egy hiány feszültségében született meg a játékra-díszletre-mozgásra és személyes varázsra rögtönzött előadás. Hadd hangsúlyozzuk, olyan darabról van szó, amely olyan szerző meséjére épít, aki boldogan trancsírozza, csűri-csavarja a szavakat, élvezi a nyelvet. Gyakran megesik, hogy Lázár Ervint olvasva csodálkozunk önmagunkon, hogyan érthetünk ennyi összevisszaságot, egy halom egyszeri alkalomra megalkotott szót.  Ám ezek mégiscsak magyarul, értelemmel néznek ki a régi szóból, és ez első hallásra, a napnál is világosabb mindenki számára. Nos, az előadás során a két színész éppen erre a nyelvismeretre, nyelvélvezetre nem számíthatott. Hogy keveredtek ki a helyzet lehetetlenségéből?

Valódi varázslattal, ahogy kell. Elhitették, hogy a történet nyelv előtti. Hogy a báb és a szereplők valódiak, éreznek, világgá mennek és gúnyolódnak, és persze, beszélnek is.  Ösztönösen alkalmaztak egyfajta platóni árnyelméletet, szemérmetlenül beengedték a tekinteteket az igazi világba, ahol az ember csak szívből kacag, nevet a nyelven, a szavakon, hiszen ez csak árnyjáték, minden szó csak jobb híján létezik. Ezt minden gyermek jól tudta, akár párnán, földön, vagy széken ülve, az előadással egy magasságban nézte végig a bonyodalmakat és a boldogságos végkifejletet.

A hétfejű tündér eredetileg egy gyönyörűséges mese, mindössze négy szereplővel. A történetszövése a lehető legklasszikusabb és lényegretörő. Egyetlen főcsapás mentén haladunk előre, ami tömören egyetlen nagy segítségkiáltás. És a segítség megérkezik. Arra gyanakodnánk, nem is volt akkora a baj, ám ez csak a megoldás után körvonalazódik bennünk. Sőt, az a gyanú is mélyen belénk fészkeli magát, hogy mi is megjártuk magunkat a történetben.

És most mondjuk el kissé hosszabban. Rácpácegresen élt egy nagyon-nagyon csúnya gyerek, a legcsúnyább. Egyik szomszédja, Rácegresi, megerősítette a rondaságát, de felmutatta a jóságot is, talán ez marad neki. A másik szomszéd, Pácegresi többet segített, azt is tudni vélte, hogy a hétfejű szörny varázslata ez az egész. Hősünk megkereste a hétfejű szörnyet: de nem, nem ő volt. Miközben körvonalazódik a Hétfejű Tündér ártatlansága, ezzel egy időben hősünk megszépül. A tündér szépíti meg? Vagy mindig is ilyen volt? Ki tudhatja? A szöveg költői, ahogyan azt megszokhattuk a szerzőtől, olvasása a felnőttek számára is élményszámba megy.

Ehhez képest az előadás sokszereplős – szülők, tanító nénik, osztálytársak mozgolódnak, akik közt bőven akadnak nagymenő bulizók, kirekesztők is. És olyanok is, akik csak tartozni szeretnének valahová. Ennek az útja pedig olykor mások bántása.

És közöttük szenved Rácpácegresen kis hősünk. Aki egyébként papírmaszkot hord a fején, hogy senki ne láthassa ocsmonda, bandzsal, kancsal arcát.  A díszlet néhány kartondobozból gyorsan elkészül, asztalként működik az a pár doboz, amelyen – egy négyzetméternyi helyen – minden megtörténik. Nincs paraván, kétfelé nyíló függöny, bíborvörös hangulat. A színészek benyúlnak a magazinokból, képes újságokból, divatlapokból kivágott és kialakított papíralapú miniatűr térbe, nyílt kártyákkal játszanak, a szintén lapokból kivágott papírszereplőket mozgatják, beszéltetik, a díszletet csúsztatják, tologatják, alakítják. Mindezt előttünk. Önfeledt gyermekjátékhoz hasonlít az előadás. A gyerekek a gyermekszobában vagy az ágy alatt épp így rendeznek meg egy történetet, szerepeltetik saját mesehősüket vagy éppen önmagukat.

A randa hősünk útra kelése nagyon hosszú, az előadás egy óriási világjárással egészül ki: a színészek leleményes módon egy természetjárós és tájképes falinaptárt mozgatnak, és hősünk a képek váltakozásával száguldozik, hegyeken-völgyeken, felhőkarcolókon, még azokon is túl. Ahhoz képest, hogy eredetileg Rácpácegreshez nagyon közel esik Csodaország, itt bizony kemény utat tesz meg bandzsal főszereplőnk. De ez az utazás szépen egészíti ki és teszi mozgalmassá az asztalon kibontakozó történetet. A hétfejű tündér itt eleve egyfejű, semmi csonkítás és levágott hat fej: szőke, gyönyörű és ártatlan.

A legvégén a hős, az egyetlen térben is megformált szereplő megszabadul papírmaszkjától, egész fejét elborító fáslijától. Az élet élhető, az élet egyenesen szép. A hősünk is csinos. Nem volt elátkozva. Visszamehetne akár a tanító nénihez is, a nagymenőkhöz, a rácpáckeveiekhez, a szomszédokhoz, mert most már ismeri önmagát.

Az előadás két okból is kockázatos volt. Az első akadályt, a nyelvi értést az elején boncolgattuk. A kis nézőközönség lelkében erős volt a csodavárás, a képeket, a mozgásokat, a hangokat bátran felhasználták, megbíztak ezek együttesében.

A második akadály: a miniatűr díszlet (lehetett volna). Egy előadás megtekintésére alkalmas terem méretéhez képest két babadoboz nagyságú színtér túlságosan kis világ – az ötödik sorból már igen piciny minden, nehéz lekötni a figyelmet. A bábjáték kis teremben játszódott, és minden gyermek közel ült hozzá, de az intenzív hang- és fényeffektusok hiánya, a könnyen, erőfeszítés nélkül is látható díszletről való lemondás mégiscsak zavarbaejtő volt az első percekben. Különösen a jelen lévő szülők számára, akik bizony tudják, hogy egy valamire való bábelőadás előfeltétele a színpad és a hozzátartozó erős ingerek, a hangok, a sejtelmes színek, a sok fény, aztán a hirtelen jövő sötétség. Itt mindebből semmi nem volt, zavarba ejtő egyszerűségre, hétköznapiságra törekedett a rendező. A színészek keze alatt minden izzott: varázsoltak, lekötötték a figyelmet. Mi értettük a szándékot, a gyermekek pedig ösztönösen elfogadták.

De kérdés számomra, hogy egy nagyobb teremben, ahol például arra kellett volna a nebulóknak koncentrálniuk, hogy ki beszél, mi maradt volna az előadásból?

Szép, szerethető volt az egyetlen báb, a nevenincs csúnya fiúcska, ráadásul, egyetlenségéből fakadóan igen kiemelkedik a mezőnyből, a legkisebbek is értik, hogy rá érdemes figyelni. Boldogan lélegzenek fel, miután meglátják az igazi arcát. Nem csúnya, nem is különlegesen szép, olyan igazi gyerek. Zavarbaejtő és teljesen szokatlan a kivágott figurák arzenálja, cinikus, kihívó. Értjük ebből a rendezői intenciót, hogy az igazi dolgokkal kell foglalkozni, az igazi világban kell élni, nem ebben a virtuális, magazinarcú egyformaságban, csak hát ez nem négyévesek által befogadandó és befogadható üzenet. Márpedig ők is itt voltak, lelkesen és türelmetlenül, ugyanis senki nem mondta, hogy tíz év felettieket várnak az előadásra. De itt is hozzá kell fűznöm, hogy e csavarra való felfigyelés nélkül is bőségesen jutott az előadásból a kicsinyek számára is.

Mindent egybevetve, itt bizony nagy dolog történt március 22-én. A gyermekeket megérintette a hétfejű, magyarul beszélő, jóságos tündér. Azóta is állítják, bizsergett a kobakjuk és egy órán keresztül egyszer sem viszketett a fülük. Lehet, hogy éppen azért, mert a hétfejű tündér személyesen megvakargatta. Nagyon, nagyon várják vissza a bábtagozatot, Lukács Szilárdot, Vass Richárdot és a kisbusz egész csapatát.

Lázár Ervin meséje nyomán: A hétfejű tündér. Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Rendező: Antal Attila. Látványterv: Antall Attila, Benedek Levente. Zeneszerző: Cári Tibor. Szereplők: Lukács Szilárd, Vass Richárd