Fülöp Bea: Mohácsi rendez

Fotó: Gáspárik Attila, Rab Zoltán

Egy vidéki kisváros színházi életét mindig felpezsdíti egy olyan rendező érkezése, akit a munkái és a szakmai elismerései alapján már ismerünk. Mohácsi János, vagy Moha – ahogy a szakmában emlegetik – olyan előadások megálmodója és megvalósítója, melyek szinte minden évben szerepeltek Magyarország legrangosabb fesztiválján, a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Nem csoda, hogy mindenki kíváncsi Moha titkára. Rendezőasszisztensként Az üvegcipő létrejöttének minden momentumát megéltem.

Szemtől szembe

Az első olvasópróbára 2016. január 19-én került sor. Az ismerkedés pillanatainak megszokott feszélyezettsége hamar feloldódott. Az első olvasópróbán jó hangulat volt, a szövegben rejlő poénok mindenhol elcsattantak. Ez maradt azon ritka alkalmak egyike, amikor a rendező széken ülte végig a próbát és előtte volt a szövegkönyv.

Az előadás dramaturgja, Mohácsi István, öccse és állandó szerzőtársa a rendezőnek, akivel közösen, vagy külön-külön, de folyamatosan módosítják a szöveget. Neki nincs példánya. Illetve van, de nem nyomtatott formában. Laptopon követi a szöveget és azonnal húz, át- vagy beleír. Saját bevallása szerint minden induló darabot azzal indít, hogy vesz egy nyomtatót. A későbbiekben a színpadi helyzetek határozzák meg a módosításokat. A szöveg nem lehet akadálya egy színpadi helyzet kibontásának. Nem érdekes Az üvegcipő mint irodalmi mű. Ennél sokkal fontosabb, hogy a színpadi helyzetek igazságát és hitelességét a szöveg teljes mértékben szolgálja. Mohácsi módszerének első alappillére a sajátos szövegkezelés.

Munkafolyamat

„Van egy része a színháznak, amihez ti, színészek jobban értetek.” – mondja Moha, aki e szerint dolgozik.

A rendelkező próbán a legvédtelenebb a színész. Szöveget még nem tud, a helyzet sem egészen tiszta mindenhol, és a keze-lába is most az egyszer egészen rossz helyen lóg. Mindennek a tetejében van egy ember, aki néz, figyel és várakozik. Ismerjük ezt az érzést. Ilyenkor a színészben feltornyosulhat a bizonyítási görcs, a túlzott igyekezet, vagy az önmagával való határtalan elégedetlenség. De Moha hamar túllendít mindenkit ezen a ponton. Ott álldogál a játéktérben, biztató tekintettel lesi a színészi ötleteket, egy-egy halk szóval, mondattal oszlatja el a kétségeket, és lendíti előre a történetet. Nem vádol és nem kér számon. Bízik a színészekben.

Az első felvonás tulajdonképpen felvonultatja és bemutatja azoknak a személyeknek a törekvéseit, akik köré az egész történet szövődik. Moha a szövegből kihámozandó viszonyok tisztázásával mindenkit a saját útjára enged. Az ő hozzáállása nem arról szól, hogy megszabja mit és hogyan csinálj. De figyelme teljes mértékben a színészre összpontosul, és mindig tudja, hogy egy megrekedt helyzetet miként lehet továbblendíteni egy-egy ötlettel. A naturalista játékmód nem engedi meg a csak technikára alapozó megoldásokat. Mindenkinek meg kell találnia, mennyire akar vagy tud belehalni a történetbe.

A legnagyobb megpróbáltatásokat az első felvonásban a nagy terjedelmű monológok okozták. De ez is csak az első fázisban. Aztán természetessé vált mindenki számára, hogy lehet helyzet, amikor az emberből ömlik a szó.

 A „Jól van mama/papa, ez a tiéd!” egy olyan mondat volt a Moha szájából, amire mindenki vágyott.

A rendezés legbravúrosabb része a második felvonás, ahol közel húsz szereplő jelenik meg. A „sok ember jól mutat a színpadon” színészek által is oly nagyon rettegett helyzete értelmet kap, a szereplők nem általánosságban reagálnak a dolgokra, hanem személyre szabottan. A rendező teret ad a színész karakterformáló eszközeinek, játékosként vesz részt a folyamatban. Tudja, hogy a néha fölöslegesnek tűnő poén-próbálkozások azonnali megsemmisítése, illetve megtiltása a színészi kreativitást töri derékba. Moha karmesterré válik. Mindent lát, minden hamis hangot kiszűr, és nem hagy egy poént sem addig gyűrűzni, amíg arra is egy külön történetet kellene létrehozni. Több síkon szövi össze, apró mozzanatokból építi fel a történetet, amíg egységes egésszé válik. Egy szervezett szervezetlenséggé.

A sokaság színessé formálása által teremtődik meg a miliő, amelyben Az üvegcipő története létrejöhet. A szereplők nem csak a cselekedeteik által határozódnak meg, hanem a közösségben részt vállalt, percről percre változó szerepük és szokásaik által. Nagy hangsúlyt kap ezért egy-egy figurának a származása, foglalkozása által elfoglalt pozíciója és ennek társadalmi megítélése.

Az irónia Mohácsi színpadi világának másik meghatározó eszköze. Az ironikus megjelenítés segít felkelteni a nézőkben az önvizsgálódásra való igényt – s talán ez lenne a színház egyik lényege.

A harmadik felvonást játszani talán a legnehezebb. Mindig kétségbeesik a színész, amikor azt kérik tőle, hogy ne játsszon semmit. Az itt felvonuló szereplők egyetlen kapaszkodója az átmulatott éjszaka fáradtsága, amire rátevődik a rendőrőrsön való értelmetlen várakozás. Ez attól kéne színessé váljon, hogy mindenki másképp éli meg ugyanazt a helyzetet. Moha csak arra fókuszált, hogy ne maradjon külső ábrázolás az átélés helyett. Mindenkinek a saját karaktere szerint kellett megkeresnie azokat a minimalizált eszközöket, amivel hitelessé tudta tenni a várakozásba süppedt figuráját. Az összkép egy színesen unatkozó csődhalmaz.

Moha tökéletesen érti és érzi, hogyan lehet sok embert egy akarat alá berendezni. Ez sok más mellett az egyik legnagyobb élményem a rendezésében. Most azt mondaná: „Bea, ne akarj engem megfejteni”, és igaza van. Ha sok dologra nem is világítottam rá, egyvalami biztos: óriási lelke van és nagyon szereti a színészeket. És mindez páratlan szerénységgel ötvöződik.

Az üvegcipő egy kis cseléd szívéről és vágyairól szól. Mellette sorakoznak a gyarlók, számítók, kiszolgáltatottak és hatalmaskodók. Jelen van minden, ami emberien jó vagy rossz. És ha a vágyak és a valóság találkoznak, az sem elképzelhetetlen, hogy a kígyó biciklizik és piros hó esik…