Frumen Gergő: Zaklatás #wetoo

Ebben az írásban nem fogok neveket használni, sem idézgetni, meg nyílt levelezgetni, mert nem személyekre szeretnék reflektálni, hanem egyfajta hozzáállásra, a napokban ismertté vált szexuális zaklatásos ügy, ügyek kapcsán. A kommunikációnak arra a furcsa módjára, amely – bár sokszor tartalmaz pl. a szexuális zaklatás gyakorlatát egyértelműen elítélő kijelentéseket –, mégis a maga homályos, mondhatni maszatolós módján teljesen ellentmond a művészet, a színház törekvéseinek, ezért ahelyett, hogy részt venne a probléma megoldásában, inkább neutralizálja azt.

Persze találkoztam egyértelműen áldozathibáztató reflexekkel is, erre is kitérek. Mondom: „persze”, miközben rendkívül különös és lehangoló érzés volt hallani és látni ezeket a megnyilvánulásokat művészemberek között.

Az alább olvasható gondolatébresztő források egy része a médiából, egy része pedig élőszóban érkezett hozzám — mindenkihez, vagy spontán kialakult szűk vitakörök résztvevőihez…

Vágjunk bele!

Sokan nem értik, hogy a magyarországi színésznő miért hallgatott 15 évig, és miért csak a hollywoodi példa után áll elő. És egyáltalán, miért nem akkor szólnak az áldozatok, amikor az eset megtörténik velük?

Talán mert éppen ez a lényege a hatalmi pozícióból történő zaklatásnak. A nők a megtörtént esetek legnagyobb részében nem fordulnak ezzel a problémával sehová, és nagyon ritkán terelik ügyüket jogi útra. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a szexuális zaklatás igen gyakran történik tanúk nélkül, és nem mindig van kéznél egy rejtett kamera, vagy más bizonyítékgyűjtő kézikészülék…

Talán, mert éppen az a lényege ennek a fajta hatalomnak – ami az ilyen típusú zaklatók mögött áll –, hogy nem egy személyre épül, hanem egy olyan, évtizedekig, vagy életfogytig tartó véd-és dacszövetségre, ami ellen különösen nehéz felvenni a harcot. Hangsúlyozom, nem arról beszélek, hogy ezekben a körökben mindenki zaklató, vagy tudatosan cselekvő bűntárs. Hanem már intézményesült viszonyokról.

Talán a szégyen miatt. Az áldozatpszichológia lassan már tényleg közkincssé vált tétele, hogy a különböző szexuális bűncselekmények áldozatai gyakran magukat hibáztatják. Emellé jön még poszttraumás szindróma és feldolgozó folyamat, ami vagy sikerrel végződik, vagy nem stb… Igen, ez évekig, évtizedekig tarthat. És sokszor van egy kiváltó ok, egy esemény, hír, ami képes feltépni egy sebet. Vagy egy hasonló eset, ami megerősít abban, hogy szembe kell nézni, és beszélni kell bizonyos problémákról. És igen, a szakmánkból kifolyólag elvileg tisztában vagyunk ezeknek a dolgoknak a nagy részével, a színházművészet egyik fő alapanyaga az ember, és az ő világgal való viszonya, pszichológiája…

Túlérzékenység?

A szexuális zaklatásnak vannak gyakorlati, vagy technikai szempontból megkülönböztethető fázisai, a verbális zaklatástól a szélsőséges fizikai megnyilvánulásokig. Függetlenül attól, hogy adott esetben melyik szintről beszélünk, a zaklatás az zaklatás, amelynek mind a pszichológiai, mind a jogi szaknyelvben megtalálható az egyértelmű definíciója. Tehát akár fizikai és lelki, vagy jogi értelemben a személyes szabadságot korlátozó, vagy „csupán” lelki sérelemről van szó – mindenképpen áldozatról beszélünk.

Igen, a színészek szeretnek szerepelni a színpadon. Az áldozat színész, és történetével kilépett a nyilvánosság elé. De nyilvánvaló, hogy aki névvel vállal egy ilyen személyes történetet, az azt is vállalja, hogy ennek jogi következményei lesznek, ami rá nézve nem sok jót hozhat. És nincs az a hírnév, ami valós egzisztenciális biztonságot nyújthat egy döntéshozókból álló kapcsolati hálóval szemben, ami a szakma egy részét átszövi.

Apropó hírnév

Sárosdi Lilla 1999-től a Schilling-féle Krétakör tagja. 2012-ben a Krétakör és a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely koprodukciójában, A papnőben Sepsiszentgyörgyön, és Marosvásárhelyen is színpadra lépett. Az utóbbi előadásokat nyilván nem mindenki látta. Természetesen vannak – többek között például én is –, akiknek nincs átfogó, és naprakész tudása a Krétakör alkotógárdájáról… Akadhatnak olyanok is, akik az erdélyi, sőt, akár a magyarországi színházi berkeken belül kevéssé, vagy egyáltalán nem ismerik a Krétakör munkásságát, és jelentőségét. És akkor most egy számukra eddig ismeretlen színésznő nevét és arcát egy ügy kapcsán hirtelen mindenki megismerte!

Rendben. És? A konkrét ügy, ügyek, és általában, a téma tekintetében ez teljesen irreleváns. Főleg, mivel nem Sárosdi Lilláról és nem egy egyedi esetről beszélünk.

Más szempontból viszont magának a hírnévnek mégis jelentősége van. Mégpedig annyi, hogy egy szalagon dolgozó szakmunkáslány hasonló története nem durran ekkorát, a téma napok alatt elszigetelődik, és a szürkeségbe vész. Ezért nagyobb a felelősség súlya a reflektorfényben élő emberek kimondott szavain, és hatalmas a felelősségünk abban is, hogy bizonyos dolgok, amik másokkal is megtörténhetnek, ne maradjanak kimondatlanul.

Az egyenlő bánásmódról

Én is ellene vagyok, hogy nők minket, férfiakat zaklassanak, bár ugye azért érezzük ennek a groteszk humorát… Férfinak lenni – egy olyan társadalomban, ahol a vezető szerepeket még mindig túlnyomó többségben férfiak töltik be –, eleve domináns helyzetet jelent, ehhez adódik még a fizikai fölény, a nőkbe-férfiakba egyaránt beépült (otthonról hozott és társadalmilag is elvárt) szerep-sztereotípiák, és akkor még nem beszéltünk arról, ha emellé egy intézményes hatalmi pozíció társul.

Természetesen vannak nők is, akik visszaélnek a helyzetükkel, ezt nem vitatom, viszont az biztos, hogy azért nagyobb és hangosabb probléma a nők elleni zaklatás, mert statisztikailag is jelentősen több ilyen eset történik (talán nem véletlenül), másrészt a női áldozatok egyértelmű okoknál fogva többnyire kiszolgáltatottabbak. Ezért sajnos én nem látom az ilyen egalizálási törekvések célját, sem gyakorlati hasznát a probléma megoldásában.

Ha törekszünk megoldásra egyáltalán  

Többen azzal érvelnek, hogy nekik ilyet még nem jeleztek, vagy ők ilyenről még nem hallottak. Tegyük fel, hogy van, akinek soha nem történt a környezetében, illetve hallomásból sem ismer egy történetet sem, ahol valaki a pozícióját kihasználva szexuálisan zaklatta a kollégáját. Ez azt jelenti, hogy akkor ilyen nincs is? Egyesek szerint az erdélyi szakma lelkiismerete tiszta. Csak én, csupán az elmúlt pár évben több hasonló esetről szereztem tudomást. Ezek nem mindegyike szólt konkrét szerepajánlatokról, és volt, amit még csírájában fojtottak el, de a mechanizmus már az első lépéseknél tetten érhető volt. Ha pedig kijelentjük, hogy minden mindenhol a legnagyobb rendben van, azzal azt mondjuk, hogy senki ne kérdezzen, és ne csináljon semmit.

Tehát, aki szerint nálunk (is, mint minden országban) szükség van önvizsgálatra, az nem mond igazat?

Vagy mindez csupán azt jelentené, hogy „tudunk a problémáról, csak ne keltsünk pánikot”? Ehhez azt hiszem már késő.

Jogos-e a pánik, amikor ez már nagyon régóta így megy? Annál jogosabb.

Miért pont mi, amikor más szakmákban is ugyanúgy előfordulnak hasonló dolgok? Amúgy is rossz fényt vet ránk, satöbbi…

A katolikus egyházra is rossz fényt vetnek, vetettek „bizonyos esetek”, amelyekre a színház-, és a filmművészet joggal reflektál minden rendelkezésére álló eszközzel – hiszen ez (is) a feladata.

Éppen ezért, ami viszont ránk valóban rossz fényt vethet: ha az önreflexió, és a probléma leleplezésére való törekvés nem hasonlóan (vagy még nagyobb mértékben) nyers és kíméletlen.

Amíg ezek a problémák léteznek, addig nyilván a színház tekintetében sem beszélhetünk olyan, teljes értékű szakralitásról, melynek makulátlanságát csupán a kritikus hangok árnyékolják be.

A színház egy durva világ, amelyben vad, de természetes dolgok történnek, és ez a történet csak hiszti

Tegyük fel, hogy a fenti álláspontot támogató kollégák nincsenek tisztában a szexuális zaklatás fogalmával, mechanizmusával. Ebbe mélyebben nem mennék bele, az ide kapcsolódó szakirodalom tárháza széles: tévhitekről, tényekről – és mindenki számára elérhető nyomtatott és elektronikus formában is.

Ám aki valóban bizonytalan a kérdésben, az nem is fog állást foglalni. Ez korrekt.

Akik viszont hangos ellentámadásba lendülnek, azok úgy érzik, hogy indulataik megalapozottak  Ők döntöttek. Úgy döntöttek, hogy a kutatások, statisztikák, az egész „pszichomaszlag” csúsztatás: hazugság, vagy világnézet, amiben vagy hiszel, vagy nem. Ők nem hisznek.

Úgy döntöttek, hogy nem hiszik el azt sem, hogy a saját ismerőseik, kollégáik sérelmei valósak. Mivel nem hisznek az áldozathibáztatás lélektanában, úgy döntöttek, hogy az áldozat a hibás. Sőt éppenséggel nincs is olyan, hogy áldozat: ismerőseik, kollégáik hazudnak, vagy hisztiznek. Úgy döntöttek, hogy márpedig ők a nőknek nem hisznek. Ez az egész csak olyan emancipációs, feminista dolog, hiszen a nem közös megegyezésen alapuló verbális, vagy fizikai szexuális közeledés teljesen normális, a nőket eleve arra teremtették, hogy a férfiak vágyait kielégítsék. A NEM különben sem nemet jelent, a szavak nélkül, gesztusokkal, tekintettel mondott NEM pedig szabadon ignorálható. Hiszen ez mindig is így volt, ilyenek az ösztöneink. Meg sok a feszültség, amit le kell vezetni, és különben sem hal bele senki…

Tényleg, gondoljunk csak bele! Az állatvilágban az emlősök között nincs emancipáció: ha a nőstény nem akarja, akkor sem ellenkezik, minden a hímeken múlik. Ha távolabbra tekintünk a történelemben: láthatjuk, hogy a női emancipáció és a pszichológiatudomány előtti korokban is létezett és szaporodott az emberiség. Férfinak, nőnek meghatározott helye volt, és lám milyen jól működött minden!
Számomra zavar akkor keletkezik a rendszerben, amikor művészek, értelmiségiek között is határozott hangot kap ez az álláspont. Olyan közegben, ahol gyakoriak a kultúráról, esztétikáról, művészetről való magasröptű beszélgetések, ahol fontos kérdések kerülnek terítékre a mai és mindenkori színház helyzetével, céljaival kapcsolatban.

De akkor tulajdonképpen mi mit képviselünk? Ez az egész csak látszat? Képviselünk bármit is? Beszélhetünk-e modern civilizációról, kultúráról, értelmiségről, kíváncsiságról és felhalmozott tudásról, amelyből táplálkozunk, és amelyet magunk is formálunk?

Képesek vagyunk-e  a színpadon kívül is párbeszédeket folytatni, meghallgatni egymást?

Érdekel-e valójában az ember? Ha pedig nem, akkor miért, és kinek szól a színház, és mire föl ez az egész cécó a művészet, meg a kultúra körül?