Frumen Gergő: Diák, színjátszó, tábor

Frumen Gergő: Diák, színjátszó, tábor

A nagybányai Teleki Magyar Ház és a szatmárnémeti Borókagyökér Egyesület Lépésház színjátszó táborai
A Játéktér 2023/3. számából

Borítókép: a nagybányai Teleki Magyar Ház színjátszó táborának záróelőadása. Fotó: Dávid Lajos

És eljön az a nap, amikor megérkeznek, hogy egy hétre „beköltözzenek”, „beöltözzenek”: csillogó szemekkel és nyitott lélekkel ülnek az ismerkedő körbe, készen arra, hogy színházat csináljanak, bármi legyen is az. És akkor, már itt az elején, álljunk meg egy pillanatra.

Nem, nem állnak készen, mint ahogy nem áll készen a friss színművészetis diák sem, sőt sokszor még a rutinos színész sem, ha valami a komfortzónáján kívül esik. Nem állítom, hogy van kötelező és általános érvényű megközelítés, a következőkben tehát nyilván azokra a személyes élmények és tapasztalatok alapján felmerülő kérdésekre és megoldási javaslatokra fogok hivatkozni, amelyek az eltelt közel egy évtizedben születtek meg bennünk és előttünk, Moldován Blankával, akivel ezt az egészet elkezdtük annak idején, és a mai napig csináljuk a nagybányai Teleki Magyar Ház égisze alatt, és immár három éve Szatmárnémetiben, a Borókagyökér Egyesület Lépésházban is.[1]

Akkor rögtön az első kérdés, miért jönnek színjátszó táborba a gyerekek?

A válasz: mindenki más miatt. Mind a kérdés, mind a válasz bántóan banálisnak hangzik, mégis fontos szem előtt tartani. Egyrészt a gyerekek egy része soha életében nem látott még színházi előadást, és a színészettel kapcsolatban csupán a filmélményeire alapoz; másrészt nem egyszer az is előfordul, hogy valakinek ez zsinórban az ötödik tábora az adott nyáron, és egyáltalán nem tudja, miért küldték ide a szülei. Vannak, akiket az ismeretlen hajt, és van, aki a jó társaság miatt jár vissza évről évre; érkeznek gyerekek, akiknél már az első napon látszik, és olyanok is, akiknél sokáig rejtve van, és csak lassan, de annál nagyobb erővel tör felszínre a tehetség, és vannak, akiknél az is hatalmas eredménynek számít, hogy egyáltalán kommunikálni kezdenek a környezetükkel, saját magukkal.

Miért csináljuk?

Szintén egy egyszerűnek tűnő kérdés, amit időről időre amúgy is újra fel kellene tennünk magunkban a hivatásunkkal kapcsolatban, legyünk akár színészek, akár pedagógusok, de ebben az esetben talán még könnyebb eltévedni az elvárások kusza jelzései között… A magunk részéről azt a választ találtuk, hogy értük, nekik, miattuk. Ez utóbbi megfejtés pedig egyrészt éppen a fentiek miatt tartogat izgalmas kihívásokat, hiszen annak is szeretnénk adni, aki már most a színészetről álmodozik, és annak is, akinek első látásra semmi affinitása nincs ehhez az önkifejezési formához; másrészt pedig, mert ezek lehetnek az első, hús-vér találkozásaik a „színpaddal” (vagy játszó-térrel), a színészi játék esszenciális és absztrakt létezési és közlési formáival. Azért írom, hogy „lehetnek”, mert ebből a szempontból nagy különbséget látok a „betanult” és a „megtapasztalt” között, hiszen az sem véletlen, hogy a már felnőttként kezelt egyetemi hallgatók sem rögtön a praktikák és rutinok megtanulásával kezdik a színművészet elsajátítását, hanem az első időkben a saját testük, lelkük, hangjuk, a tér és az ahhoz való viszonyuk színházi értelemben vett, egyedi és személyes megismerése a cél.

Mit kaphatnak?

Ezek szintén egyedi igények és rátalálások a részükről, amiknek a felismerésében mi tudunk segíteni. Sokszor csak annyival, hogy megmutatjuk a lehetőséget. Egyszerűnek hangzik, de rengeteg odafigyelést igényel, és elsősorban magunkra, mert a saját határainkat, képességeinket kell ismernünk ahhoz, hogy a diákok bízhassanak bennünk és saját magukban. Sokan visszavonhatatlanul beleszeretnek a színházba, és ha nem a színészi, akkor a dramaturgiai tehetségük mutatkozik meg, vagy éppen a mozgásszínházi formákhoz kezdenek el vonzódni; mások a szociális, kommunikációs képességeik, vagy éppen az önbizalmuk fejlődésében találják meg a tábor értelmét. De ugyanígy hasznosnak találhatják a koncentráció, a kreativitás, a kritikus gondolkodás gyakorlásában, és így tovább. Ezeknek a rátalálásoknak a lehetősége viszont egy laza érzékenységgel és következetesen kialakított „safe space-t” feltételez.

Hogyan?

Ez volt az, amit először részben ösztönösen kezdtünk építgetni, aztán egyre tudatosabb – ha lehet ilyet mondani – módszertanná vált. Egyrészt, bármennyire is szerettük volna elfelejteni, a teljesítménykényszer tradicionálisan kikerülhetetlen, hiszen nem csupán a szülők, de a diákok nagy része is igényli egy konkrét és bemutatható produktum létrejöttét, tehát csupán a hosszú távú, személyes fejlődésre irányuló, tréning jellegű együttlétben ők nyilván kevésbé lesznek motiváltak, mint mondjuk a gyakorló színházi alkotók. Másrészt viszont a diákoknak, diákokról szóló, magyar nyelven elérhető drámairodalomban nem nagyon van olyan, tizen-, huszonvalahány szereplős dráma, ahol mindenki – legalább megközelítően hasonló mértékben – kibontakozhat. Magyarán, hogy senki ne statisztáljon. A tehetség vagy az alkat ebben az esetben nem lehet releváns kérdés, hiszen nem szerződtetett, felnőtt színészekről beszélünk, ez a visszajáró táborlakók esetében is egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom; tehát olyan helyzetet kell teremtenünk, ahol senki nem sérül ebben a érzékeny kapcsolatban, mert Kukát vagy éppen egy bokrot kellett eljátszania Hófehérke és a herceg mellett.

Számtalan kérdés felmerül még, de hogy rövidebbre fogjam, az általunk adott válaszlehetőségbe csomagolom őket. A módszer tehát úgy alakult nálunk, és ezt igyekszünk évről évre fejleszteni, hogy egy olyan tréninggel kezdünk, amire építve közösen tudunk dolgozni egy előadás témáján, nyelvezetén, ami majd az utolsó napokban áll össze egy teljes, de a hibázást és a rögtönzést bátran megengedő előadássá. Ahhoz pedig, hogy ez számukra és a néző számára is igaznak hasson, „belőlük kell dolgoznunk”, azzal, ami őket érdekli, érinti, amihez tudnak kapcsolódni. A tréninghelyzetekben nagyon fontosnak tartjuk a mozgás és az érzékelés szerepét, az improvizációt és a csoportos vagy egyéni munkát, illetve a progresszív feedback gyakorlását, az egymás közötti kommunikáció fejlesztését, és a klikkesedési hajlam minimálisra csökkentését, valamint az absztrakthoz való viszony és a gyermeki kreativitás bátor újra-megélését. Hiszen ne felejtsük el, hogy a legtöbben már ebben a korban olyan teljesítményorientált és racionalizált rutinból érkeznek, aminek a kérgét nehéz feltörni, pedig a fantázia és az eredeti, önálló gondolkodás szinte bármilyen területen hosszú távú előnyt jelenthet.

Az ilyen fajta megközelítéshez a részünkről talán az egyik legfontosabb szempont a saját egónk, a személyes közlési vágyunk, művészi ambícióink háttérbe szorítása – a kíváncsiság javára. Ha ez sikeres, és bízunk a minket követő, velünk játszó fiatalokban, akkor viszont olyan dolgokat képesek magukból és a világból megmutatni, amelyekből mi is tanulhatunk. Ha pedig komolyan vesszük a diákjainkat, és ezt sikerül is hatékonyan kommunikálni feléjük, akkor a leghajmeresztőbb csodákra képesek.

Valami ilyesmi a mi ars poeticánk, és ehhez igyekszünk tartani magunkat, ami sokszor verítékes háttérmunkával jár, de a visszajelzések alapján megéri.

Az előzőek alapján jöttek létre a legutóbbi nyár táborainak előadásai is, Nagybányán két különböző korcsoporttal. A nagyobbaknál egy hosszú, közös beszélgetés eredményeként született meg az előadás témája, a magánnyal kapcsolatosan kezdtek el kisebb-nagyobb csoportokban jeleneteket hozni, amiket közösen építettünk, és ezekből alakult ki aztán egy olyan bátor előadás, amiben olyan kényes témák is felmerültek, amelyeket mi magunktól nem biztos, hogy ajánlottunk volna, és főleg nem erőltettünk volna: a trendfüggőségtől kezdve az online világ legsötétebb bugyrain át a társadalmilag kifogásolt nemi identitás megéléséig egy kispolgári környezetben, és így tovább. Zárójelben jegyezném meg, hogy mindeközben a felszabadult kamaszoknak elsöprő erejű humorérzékük van, amelyben a világról alkotott legsötétebb kritika kíméletlen öniróniával társul, szóval ennek szintén igyekszünk minél nagyobb teret engedni, és nem valamifajta didaktikus értékítéletet, hanem az általuk felvetett kérdéseket és kétségeket megfogalmazni a közös színpadi munka során.

Hogy érdemes-e másképp csinálni, mint ahogy mi csináljuk? Mindenképpen! A miénk csak egy megközelítés a sok közül, a diákszínjátszó versenyeken és találkozókon látható gyerekek százainak örömteli izgalma is ezt igazolja – csinálni kell, értőként és műkedvelőként egyaránt: mert amikor azt látjuk, hogy olyan falvakban működnek diákszínjátszó körök, táborok, ahol a fiatalok számára ez az egyetlen lehetőség nemcsak a színházzal, hanem a kultúrával és egymással való önfeledt találkozásra, akkor tényleg kimondhatjuk, hogy ez misszió. Ha szívvel és őszinte kíváncsisággal csináljuk, akkor biztosan. A többi pedig jön majd magától.


[1] Az idei két tábor így zajlott: július 9–16., Nagybánya, Teleki Magyar Ház; július 31. – augusztus 5., Szatmárnémeti, Borókagyökér Egyesület Lépésház.