Frumen Gergő: Átlényegülészet

Tegyük fel, hogy a színész és ripacs fogalmak nem tehetség-, hanem felfogásbeli különbségeket rejtenek, és akár egy személyen belül is fellelhetőek.

A néző számára a ripacs sokszor – egyáltalán nem elítélhető módon –, könnyebb választás. Deklarált szándéka bizonyos karakterjegyek, vagy attitűdök egyszerű és közérthető teatralizálása, ám így éppen azt az illúziót kelti, hogy „közénk” tartozik. A jó ripacs egy általános véleményt fogalmaz meg arról, hogy mitől vicces, szomorú vagy felháborító valaki, vagy valami – akkor kacag, sír stb., amikor azt várjuk. Mire a néző elismerően csettintve nyugtázza: „na, ezt én sem csinálhattam volna jobban”. Ez a felnőttség látszatának kollektív illúziója: egyfajta biztonságos színházi párbeszéd a színpad és a nézőtér között.

Számomra viszont izgalmasabb, amikor valaki tényleg átváltozik, külső eszközök nélkül; vagy akár azokkal, de akkor is úgy, hogy, ha letépnéd parókáját, letörölnéd maszkját, ott lenne alatta egy másik, amit saját lelkéből, agyából, megfigyeléseiből, és a gyermeki játék esszenciális komolyságából növeszt a bőre fölé. Természetesen számtalan olyan, ikonikus színészóriás neve és arca is él kollektív emlékezetünkben, aki, úgymond „mindig saját magát játsz(ott)a”. Ebben az esetben egy alternatív valóságként éljük meg a lehetőséget: mi lenne, ha Al Pacino a sarki fűszeres, vagy maga az ördög lenne?

Ám akár a színész ölti magára a sarki fűszeres vonásait, akár a színész vonásain keresztül kel életre, ez csak akkor történhet meg, ha a színész halálosan komolyan veszi a játékot, amely minden alkotó folyamat alapja. A gyermek halálosan komoly munkát végez, amikor játszik, hiszen új világokat teremt, és ha közben éppen kiskutya, akkor valóban kiskutya, mindenféle prekoncepció nélkül.

Az átlényegülésre törekvő színész a játék képességének szabadságát keresi (amit valahol a felnőtté válás mezsgyéjén elveszítünk); azt az elfogulatlan találkozást a szereppel és a pillanattal, amely nem csak a nézőt, de őt magát is meglepheti…