Fritz Gergely: „Örülök, hogy nincs több művészet”

POOL (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház

Kivételesen sok balszerencse övezte a kolozsvári színház POOL (no water) című előadását – az alkotókról nem is beszélve, hiszen első ízben 2018-ban próbálták egy pályázat keretében színpadra vinni Mark Ravenhill darabját, ám a színház anyagi nehézségei miatt a bemutató elmaradt. A pótlásra akkor került volna sor, amikor a koronavírus-járvány miatt Romániában is bezárták a színházakat, így az alkotók kényszerűségből tető alá hoztak júniusban egy online premiert. 

Ravenhill darabja egy csapatról szól, akik elveszítették barátjukat: Sallyt rákban, Ray-t pedig AIDS-ben. Ennek a traumának a reprezentációja (már ha létezik ilyen) teszi ki magát a szöveget, pontosabban megerősíti a traumakutatás alaptézisét, miszerint a trauma nyelvi eszközökkel nem beszélhető el. A kovideónak nevezett kísérleti projekt a távolságtartás szabályainak betartásával készült, a színészek nem érintkeznek egymással, mindegyikük saját életterében tartózkodik, személyközi interakció egyáltalán nincs, képek, vizuális effektek találkoznak és fonódnak össze egymással. Ez a forma kiválóan érzékelteti a darab alaptézisét, az egymástól elidegenedett Csapatot, akik most technikailag sem tudnak egymással interakcióba lépni. Az egyes felvétel-darabkák mind mikrojelenetek, amelyek összeillesztésével bomlik ki egy, a formális logikától teljesen idegen narratíva.

Radu Nica, Andu Dumitrescu és Vlaicu Golcea rendezők nem merülnek bele a darab viszonyrendszereinek, konfliktusainak elemzésébe. Ez az előadás tiszteletlen, határsértő, alternatív ízlésű: direkt trash. Nem akar semminek és senkinek sem megfelelni. Más kérdés, hogy az alkotóknak miért kellett ehhez Ravenhill darabját felhasználni, azon túl, hogy a szöveg elhangzik a jelenetfüzérben az öt színész, Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla előadásában. A szöveg, a színészi játék valójában csak ahhoz kell, hogy alárendelődhessen annak, hogy értéktelenné és viszonylagossá válhasson. A kolozsvári színház művészei, akik maguk is összefonódnak a magasművészet ethoszával, vizuális jelekként esnek szét az előadásban. Az alkotók projektje a vírushelyzet kontextusától korántsem függetlenül inkább a művész alakjának szétesettségét, a művésznek mint szubjektumnak a körülírhatatlan nem-létét reprezentálja a művészek látható arcainak felhasználásával. Az öt színész úgy ad arcot ehhez a projekthez, hogy épp az identitásuk alapját képző entitás folyamatosan szétesik, széttöredezik és felbomlik a vizuális dramaturgia és hatáseffektek által. Ravenhill darabja, amely maga is álnaiv módon belecsúszik annak hibájába, hogy etikai alapon bírálja a művészidentitás mindenhatóságát, ezzel valójában ugyanazt termeli újra, ami ellen küzd: maga a mű olyan etikai entitásnak tartja magát, amely képes ítéletet alkotni. Nem véletlen, hogy az alkotók nem ezt az utat választják: minden etikai ítélet kívül marad ezen a megrendezett virtuális világon. 

„Annyira örülök, hogy végre nincs több művészet és végre emberek lehetünk” – mondja az előadás egyik jelenetében Varga Csilla, amely mondat a belső fikciós világ határán átlépve érvényessé válik a teljes műre, a projektre, a színészekre, az alkotókra, akiknek művész-létét a vírushelyzet most radikálisan átírta. Művésznek lenni márpedig nehéz, mondhatnák most delejes bölcsességgel az alkotók, érzékenyítve minket arra, hogy most különösen, főleg színházi embernek mily nehéz lenni, hiszen a vírus miatt megannyian egzisztenciális bizonytalanságba kerültek bizonytalan ideig. Nagyon bátor, hogy ebből az anyagból most nem készült egy hosszú művészsirám (természetesen fontos a szolidaritás, nem szeretném degradálni a színházi szakmában dolgozók helyzetének súlyosságát).

A szereplők ventilálása egy olyan formába helyezkedik el, amelyben vizuálisan kikezdi azt a trash és az irónia, az önidézet, így a komolytalanság, az ízlésrelativizmus. Ez az anyag a nézhetőség határán táncol, hiszen egy idő után a teljes történet feloldódik a szöveg és a képek delíriumos áradásában, és fogalmunk sincs, hogy épp ki kicsoda, mit csinál és mit akar. A projekt egyedüli állítása, hogy hiába egy trauma, egy törés, aktuálisan egy vírushelyzet, a művészet elveszítette azt a funkcióját, amelyet korábban birtokolt, nevezetesen azt, hogy utat mutasson és értékeket jelöljön ki. Persze ezt már eddig is tudtuk, a trash-esztétika épp erre erősít rá újra és újra, és fontos, hogy végül ezt a kiváló anyagot a kolozsvári színház alkotói tető alá hozták. Legyen akár színházi-filmes performansz, vagy plusz lehetőség ahhoz, hogy az online térben is jelen legyen a színház, magába foglalva és összekeverve számos stílust, a konceptualizmustól a pop-artig.  

Szép idézet, amikor az összefirkált banánt a végén egymásnak adogatva megeszik (interakció itt sincs, a képernyőből adják tovább), utalva David Datuna performanszára, amelynek keretében a művész a miami Art Basel kiállításon megette a 120 ezer dollárt érő, falra kiállított banánt. 

Bárkiből és bármiből lehet művész és művészet, állította Andy Warhol.

POOL (no water), Kolozsvári Állami Magyar Színház. Radu Nica, Andu Dumitrescu, Vlaicu Golcea projektje. A bemutató dátuma: 2020. június 10. Fordította: Sényi Fanni. Projektasszisztens: Kántor Melinda. Szereplők: Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla.