Főszerkesztői négykezes

Főszerkesztői négykezes

Játsszák: Sebestyén Rita, a Játéktér leköszönő főszerkesztője és Varga Anikó, aki a lapot átveszi

Rita: Óvatosan kell bánni a relációkkal még a szerkesztőségen belül is. Nekem gondot okoz például, hogy néha muszáj valamiféle hierarchikus pozíciót fenntartani – sokszor úgy tűnik, csak az egységes kommunikáció miatt –, holott éppen ezt szeretném lebontani. De nem tudom, mennyire lehet és kell, és mennyire válik diszfunkcionálissá a szerkesztőség. Azt sem tudom, hogy ez folyamat-e vagy alapvetés kell inkább legyen. Olyan, mintha a Játéktérnél mindkettő lenne, és mindkettő kicsit szivárogna. De kétségtelenül lehet efelé tartani. És ezért fontos, úgy gondolom, a te személyed, mert eredendően zavarba ejtően szelíd vagy. Ezzel nehéz hadakozni. Remélem.

Anikó: A szerkesztőségben, ahogy én tapasztaltam, eddig is rugalmasan viszonyultunk egymás munkájához, feladataihoz: közösen ötleteltünk, átnyúltunk egymás rovataiba szövegekre és előadásokra vonatkozó javaslatokkal. És ez a viszonyulás nem feltétlenül egy előzetes alapvetés következménye, de abból a helyzetből is fakad, eléggé életszerűen, hogy különböző városokban és országokban élünk, egyikünk tekintete sem tud mindent lefedni, miközben az erdélyi-romániai színházi terület elég nagy. Én nagy értéknek látom ezt a fajta együttműködést. A gyakorlati része ennek az, hogy végig kell vinni a folyamatot az ötletektől a megvalósulásig. Biztos bonyolult játékmesteri feladat. De miért is kellene ezzel bárkinek hadakoznia? És miért érték neked a szelídség?

Rita: Azt hittem, szelíd vagyok, míg el nem indult a Játéktér, és egyszerűen a helyzetek hozták magukkal, hogy ha akartam, hogy mozduljon a lap – paradox módon éppen az odafordulás és függetlenség irányába –, ahhoz nekem át kellett lépnem a személyiségem határait, és magamhoz képest agresszívé válni. Egyszerűen azért, mert vannak beidegződések mindannyiunkban, és a távolság, az időhiány miatt sokkal egyszerűbb egyet karcolni akár, csak már megtörténjen, aminek meg kell, hogy haladjunk. Márpedig függetlenként nem lehet megállni, sokat késlekedni, nem reagálni. A szelídség az egész régióban fontos lenne minden viszonyulásunkban egyébként, szerintem nincs túl nagy presztízse, sem kultúrája. Egyszerűen egy érzékeny művészi helyzetben, és főleg ha fiatalokkal dolgozik az ember, nem kaszabolhat. Időnként megtettem, az általam átlátott helyzet függvényében, és ez most bánt.  Végül azt a megoldást találtam, hogy ha úgy érzem, kaszaboltam épp, akkor azonnal reflektálok, amint észlelem. Nem lehet tökéletes működés, de ha beleszámítjuk azt, hogy hibázni is lehet (ez is nagy feszültségkeltő bennem, zsigerileg, pedig racionálisan fontosnak tartom a hiba helyét), akkor ez helyrerázódik. Te mit gondolsz a hibázáshoz való jogunkról?

Anikó: Azt, hogy a hibázáshoz való jog nélkül nem értelmezhető a szabadság kérdése. Nincs hibátlan működés, de talán nem is ez a valódi kérdés. Hanem hogy egy olyan mélységesen antagonisztikus kultúrában-közegben, amiben élünk, milyen lehetőségei vannak a játékosabb, elfogadóbb, közösségibb, empatikusabb magatartásoknak. Egy társadalom hibához való viszonyulásáról elég pontosan leolvasható, mit gondol a szégyenről és a megszégyenítésről. Hogy lehet, nem kimondottan a harctérrel van a baj – kevés olyan területe van az életnek, amiben nincs hatalmiság, talán nincs is ilyen, talán magához a reprezentációhoz is elválaszthatatlanul kapcsolódik a hatalmiság. De az nagyon nehéz, amikor a saját társadalmi és egyéb szerepeinket nem tudjuk játékosan is, némi távolsággal kezelni.

Miért hoztad létre ezt a lapot? És ha folyamatként kéne leírnod ezt a másfél-két évet, hogyan írnád le? És mi volt benne a legnehezebb?

Rita: Közeget akartam, nem is kritikai lapot, és nem is kifejezetten és csak írott diskurzust. Részei, termékei és reflektáló közegei is vagyunk ennek a kultúrának; egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy ebben a sok városban szétszóródó színházi életben eddig még senki nem rántotta össze az embereket. A legegyszerűbb, legpraktikusabb és olcsó módja volt a lap, ráadásul arra is nagyon alkalmas, hogy fiatalok tanuljanak benne-általa, hogy több generáció, több narratíva jelen legyen, és hát folyton mondjuk most már, hogy a műfajközi írások is – szóval legyen benne bátor kísérletezés. Majdnem két éve kezdtük vele a munkát, és másfél éve jött ki az első lapszám; az alapcsapat is változott némileg, és azt hiszem, nagyon ökonomikus és hatékony szerkesztőség lettünk. Egyre rövidebbek a levelek, nem akadunk már bele egymás hülyeségeibe, ez sok energiát megspórol az induláshoz képest, amikor is percenként a szívemhez kaptam, hogy vége mindennek. Eleinte nagyon szórakoztatott, hogy a szerzőket csak e-mailből ismerem, most már ez szinte nyomaszt – egyikükkel például rendszeresen megbeszélek találkozót, de még nem jött össze. Kellene több személyesség időnként, akármennyire is lobogunk itt a repülő szőnyegen.  Kellenek a kávézások. Arra gondolok, hogy nehezen vettelek rá – emlékszel? –, hogy egyáltalán csatlakozz a csapathoz, aztán rögtön a legnehezebb, legszélesebb spektrumú rovatot kaptad és csináltad, nagyon frappánsan. És akkor jött, hogy lennél-e főszerkesztő-helyettes, és vonakodtál akkor is, hosszan. Én is aggódtam, hogy a sebességgel és a reprezentációval – éppen – hogyan lesz. Azt hiszem, egy jó konstelláció a helyzettel való találkozástól függ: egyszerűen váratlan minőségeket hoz ki belőlünk egy-egy helyzet; el kell fogadnunk, hogy nem tudjuk előre kiszámítani. Azt láttam rajtad, hogy amikor a színfalak mögött felgyorsultak az események, és az ajánlat hirtelen a főszerkesztői pozícióra szólt, már magabiztosan léptél egyet. Ahhoz képest is meglepett, amire vágytam.

Anikó: Talán senki nem mentes a félelmektől, feszültségektől, harcoktól. Amit ideálisnak tűnő működésként emlegetek, nem egy tökéletesen interiorizált tudásból származik. Amikor azt mondom, a közeg ilyen meg olyan, ebbe magamat, és próbálom a magammal való dolgomat is beleérteni. Az is a dolog része, hogy egy szerzőnek miként javasolsz változtatást a szövegében. Azt hiszem, a vonakodás, a bizonytalankodás – az alkati kérdésen túl – egy általánosabb mechanizmusból fakad, nem csak rám jellemző. Általában bizalmatlanok vagyunk minden új kezdeményezéssel szemben, időre van szükség a megértéséhez, ahhoz, hogy valamiféle viszonyt lehessen építeni hozzá. Lássuk, mi ez az egész egyáltalán – ilyesmire gondoltam kezdetben. Írni szívesen írtam, efelől nem kellett győzködnöd. De ahhoz már kellett idő, hogy elfogadjam, belőlem is van ez a lap, mint ahogy mindenki másból, aki a munkájával részt vesz benne. A főszerkesztői feladatkör nagy felelősség, és nyilván maximálisan reszket a gatyám. Azért tartottam el magamtól, mert úgy éreztem, bár megtisztelő a felkérésed, de emellett szükségem van annak a bizonyosságára, hogy ez konszenzuális, van benne valamiféle szervesség. Ezért sokat jelentett és segített a szerkesztőtársak bizalma, hogy volt közös beszélgetés, és ennek során jutottunk el odáig, hogy jelenleg az tűnik a legélhetőbb megoldásnak mindannyiunk számára, ha most nagyobb terhet vállalok. Erre a beszélgetésre jó szívvel gondolok, még ha szomorúan is, mert a lap szempontjából korai a váltás; jó szívvel azért, mert valójában inkább átrendeződésről van szó. Hiszen továbbra is jelen leszel a Játéktérben, a nemzetközi színházi kitekintésű szövegek mellett úgy, hogy a laphoz is kapcsolódó, nagyon fontos projektekre – a Representations of the Other projektre – és workshopokra helyezed a hangsúlyt.