Fodor Györgyi: Zabolai középpontok

Fotó: Kolozsi Borsos Gábor

A Figura Stúdió Színháznál ősszel mutatják be Balogh Attila rendezésében a Szentivánéji álom című darabot a Figura társulata és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett színészhallgatóinak koprodukciójaként. Ennek előzménye volt a tíznapos workshop, amelynek helyszínéül a Roy Chowdhury grófi család jóvoltából a zabolai Mikes birtok szolgált.

Van valami fennkölt bája annak, ha színházi(as) légkör egy grófi birtok levegőjével párosul. Mint tény sehogy nem illik a huszonegyedik századi átlagos, mindennapi tapasztalok sorába. Nyilván mesei tudásunk is sokat nyom a latban, a környezet a vadregényes táj képzetét generálja, amelybe a pillanat töredéke alatt beleképzelhető a báli pompa, fehér lovak, gőzölgő, népes, hatalmas konyhák és a szigorú etikett. Bár a birtokon felújító munkálatok folynak, tényleg kószálnak rajta fehér lovak, adott a melankolikus, ábrándozó lelkeket megihlető tavacska, valamint a patakcsobogás is, és mint kiderül, a farkaskutyák magatartása is valóban megfelel az etikettnek. A művészgárda pedig nem („nemcsak”) az udvart hivatott szórakoztatni, hanem dolgozni jött: felfedezni és kiterjeszteni önmagát, tapasztalatot gyűjteni.

Bár külső szemként csak finom, alig három napos ízelítőt kaptam a tréningből, így is kizökkentett a (mindennapi) időből. Nem, nem prousti utalásokkal teletűzdelt szöveget készülök írni, csak azt próbálom fejtegetni, milyen mágikus ereje van egy helynek, ahova a turisták „elbújni” járnak, és leginkább csak a csendet engedik magukhoz közel. A csend és az idő itt összefognak: termékennyé válnak, úgy tűnik, minden fejben megszülető történésnek valóságos teret biztosítanak. Ezt a majd két tucat nagyszájú és nagyon jófej színész is érzi. Szinte mind ismerem őket, kit közelebbről, kit kevésbé, vagy csak látásból, hallásból, érkezésemkor mégis azt tapasztalom, hogy itt már történt valami nehézkesen behozható (akkor még megfejthetetlennek tűnő), amitől már mindenki egyformán, vagy legalábbis hasonlóan rezdül, gondolkodik, figyel a másikra. Ez a valami nincs kimondva, nevén nevezve, mégis érezni, hogy széppé teszi a jelenlévőket!

Ki a művészetet, a színházat az utcára! – ez megszokott. Viszont az, hogy ki a művészetet, a színházat a természetbe, kevésbé használt reklámfogás, az értéke abban rejlik, hogy teljesen megváltoztatja az ember, a színész viselkedését, ritmusát: képlékenyebbé, befogadóbbá teszi akár önmagával szemben is. Ez utóbbi állítás is lehet a tréning egyik tételmondata, célja és egyben sikere is. Attila (Balogh Attila, a workshop vezetője) úgy tűnik, tökéletesen tisztában van a környezeti tényezők biztosította plusszal, ami őt és a csapatot is segíti a sokszor késő éjszakába nyúló próbák alatt. Attila jobb kezei Bézsé (Benedek Zsolt, az előadás leendő dramaturgja) és Dana (Béke Dániel, Vásárhelyen tanul rendezői szakon). Igen, két jobb keze van! Bézsé nagyon erősen megfigyel, dramaturg szeme nem tűr elmulasztott pillanatot, Dana pedig bemelegítőket tart (nem csak a magas térdemelés a tét, hanem a fizikai-szellemi összhang is: vízben, mézben és sziklák alatt is tudni kell mozogni), és lelkesen levezényeli a larvális maszkkészítés teljes folyamatát. De ez utóbbiról később! Attila erős energia- és koncentrációs gyakorlatokra, leginkább improvizációkra építette a tréninget, ami végül szép átmenetet képzett a helyes maszkviselés technikáihoz.

Mondjuk, „rosszabbkor” is odacsöppenhettem volna. De így véletlenül is pont akkor voltam ott, amikor csodák történtek. Mondjuk, a reggeli felkelés, gondolom, nem ezek közé tartozott. Meg az ébredést követő futásra se nyomott volna mindenki lájk gombot, de az ez utáni labdajátékra és a közös kinti reggelire már annál inkább. A próbák nagyrészt a csűrben zajlottak. Igazából ez egy felújítás alatt álló, éppen csak lepadlózott épület. Tágas, világos, ablakok híján egyelőre nagyon is szellős.

Michael Csehov egy isten! – hangoztatta Attila, és gyakran lehetett őt látni a birtokon a mester pirosas könyvével a hóna alatt. Valahogy passzolt ez az egyébként őt jellemző sötétséghez (itt most az öltözékére gondolok). Michael Csehov szerint a színésznek összpontosítani kell, meg kell találnia azt a képzelt középpontot, ahova minden erejét és energiáját sűríti, majd hagynia kell magát a középpont által irányítani. Ha a módszert jól sikerül alkalmazni, az egyik legnagyobb hozadékává az válik, hogy a színész színpadi mozgása elveszti a civilséget.

A középpont most a fejetekben van, most a mellkasban, most a kisujjban! Most felgyorsít a középpont! Most lelassít! Most melegít! Most hideg van! Ezek kulcsszavak csupán, amelyek elhangzottak, viszont maga a folyamat sokkal lassúbb és bonyolultabb. Fokozott  koncentrációra és gyakorlásra van szükség több időn keresztül, természetes, ha nem sikerül az első alkalmakkor.

Fotó: Datki Gyöngyvér

A legszebb az, hogy a térben mozgók között nincs szemkontaktus. Mégis egyformán éreznek meleget, hideget (ülve, figyelve a libabőr nálam is korán jelentkezik), az indulatot, a nyugalmat. Látom, ahogy mindenki számára megszűnnek a külső körülmények. Ehelyett mindenkiben egy-egy új, letisztultabb világ kezd épülni, kiteljesedni. Nézem ezt a különös, közös, mégis egyéni, középpontkereséssel összekötött, már-már rituális mozgást, és mitológiai lényekre asszociálok. Nem a görög vagy a római mítoszok szereplőire, hanem inkább az északiakra. Ebben az erdei környezet is közrejátszik, de hamar kiderül, hogy a párhuzam a történések miatt is könnyen adja magát. A csapatnak azt is meg kell vizsgálnia, hogyan tud azonosulni egy-egy általa választott őselemmel, ami végül az elemek közös táncává fokozódik.

Most mindenki grimaszkodjon! Most találjátok meg a mozgását, a hangját a grimasznak! Hogyan viselkednek? Hogyan kommunikálnak egymással? Milyen közös történeteik vannak? De legfőképpen: hol a középpontjuk? Ez már a maszkviselet egyik konkrét előszobája.

A maszk egyébként nem más, mint egy agyagforma, amelyre öt réteg papírt kell kasírozni, majd megtisztítani az agyagtól. Csinosítani, kibélelni szivaccsal a kényes részeket, lefesteni! Csupa egyszerű kézimunka, de időigényes. A maszkok születése három napot is igénybe vesz.

Nem farsangi álarcok: ősi, úgynevezett larvális maszkok. Egyszerű, lebutított, de egy erőteljes érzést, jellemvonást kifejező arcokról van szó, akik életre kelésük pillanatában kezdik felfedezni testüket és az őket körülvevő világ dolgait egyaránt. Nagyon hasznos, hiszen a csapat egy részének eddig negatív tapasztalatai voltak a maszkokkal, másik része még nem is találkozott velük, de a jelenlegi élmény mindenki számára pozitív. Megszabott számú lélegzet és a tudat kiüresítése szükséges ahhoz, hogy ebből a néhány réteg papírból áradni kezdjen a szakrális teremtőerő, amely természetes módon generálja egy primitív személyiség kialakulását, a maga mozgáskultúrájával, ami által minden megérintett egyszerű tárgy is új értelmet nyer.

És működik! Az improvizációk során végig benne van a levegőben az alkotás szentsége, és a napvégi „kiértékelőkön” is kiderül: „először ajánlottam én a maszknak, majd a maszk ajánlott. Majd nem tudom…” A maszk személyisége átveszi a hatalmat a színész felett, akár időleges emlékezetkiesést is okozhat. Attila tükröt tart az életre kelt lényeknek. Provokatív instrukciókat ad. Ki ez? Van hangja? Milyen hangja van? Az a kezed! A tied! Hogy mozog? Fel tudsz állni? Mik azok a tárgyak? Mire jók? Egy idő után pedig a feloldás: nevén szólítja a színészt, aki leveheti a maszkot.

Másnap hazajövök, bár tudom, hogy az utolsó estére, a Dorbéz címmel beharangozott álarcos játékra, ami a faluban is kidoboltatott, visszamegyek.

Addig is tudom, a látottak hasznosságán kívül még mi tetszett: mind fontos és érdekes hangulatú pillanatok. Például az is lényeges, hogy mindenkinek közös és természetes igénye volt az egymásra figyelés. Tetszett, hogy a résztvevőkből erős csapat lett. Persze kellettek a közös poénok, a dzsinkszek, a maffia, a brain fuck is.

Tetszett, hogy magától értetődő volt kimondani a problémákat, amelyek aztán könnyedén megoldódtak. Hogy pozitívan volt szó a színházról. Hogy nem volt nyűgölés. Hogy az arcokra jóleső fáradtság ült ki nap végére. Hogy mindenki jól érzi magát a bőrében.

Visszatéréskor pedig tetszik a birtok ünnepi hangulata. A nézőtér és a játéktér alkalomhoz illően (de nem giccsesen) fáklyákkal van elválasztva, magától értetődően van némi rituális vonatkozása. Takarásnak pedig tökéletesen megfelelnek az alkonyatban meredező fák. A füves térben a csapat mintegy előjátékként a képzett középpontot próbálja megteremteni. Majd elkezdődik a workshop másfél órás bemutatója, Attila felvezető magyarázatokkal szolgál, azt is tisztázza, hogy minden, ami itt fog történni: improvizáció. Szükség van a nézői interakcióra is: hol legyen a középpont, milyen őselemek tánca következzék. A maszkos gyakorlatoknál leginkább a gyerekek válnak partnerré. Élvezik a cipőjüket is bedobálni, kíváncsiak, mit kezdenek velük a maszkok, akiknek eddigre már saját nevük van, ruhákat is választottak maguknak, a természetük is ki van tapasztalva. Határozottan az az érzésem, hogy a nézők egy része nem veszi komolyan, amikor Attila a maszkok személyiségéről beszél. Kissé értetlenül néznek, mikor megkéri őket, ne dobáljanak a térbe féltett tárgyakat a maszkok esetleges beszámíthatatlansága miatt. Aztán megértem azt is, miért szkeptikusak. Ők nem voltak részesei a tíznapos belső utazásnak, nem tudják, hogy miért van jelentősége annak is, ha egy maszkos színész bejön a térbe, és a padon szétpasszíroz pár paradicsomot. A gyerekek viszont továbbra is cinkosok maradnak, a durvább vonású maszkoknak is örvendenek, érezni, hogy beszélik a nyelvüket. Önkéntelenül is tudják, hogy az élet igenlésének egyik legalapvetőbb természete a felfedezés, a rácsodálkozás, a pillanat örömének kiteljesítése. Csak bennük még nem tudatosult, hogy ez a folyamatos, határokat átlépő tapasztalatkeresés mennyire kemény feladat tud lenni.

A workshop résztvevői: Balogh Attila, Béke Dániel, Benedek Zsolt, Boros Mária, Csíki Szabolcs, Egger Géza, Erőss László, Kányádi Szilárd, Kolozsi Borsos Gábor, Kovács Nikolett, Mihály Alpár Szilárd, Moldován Blanka, Moşu Norbert-László, Orbán Zsolt, Sándor Anna, Simon Boglárka-Katalin, Trabalka Cecília