Fincziski Andrea: Zuccoló falak

Fincziski Andrea: Zuccoló falak

(Roberto Zucco, Zakariás Zalán. Fotó: Czinzel László)

Élő, lélegző tér. Benne bolyongó atomok. Találkoznak az időtlenségben, és a színpad makrosejtje új alakot öltve pulzál tovább. Színészként vagyok ebben a sejtben, és mégsem csak az vagyok. Időnként láthatóvá válok egy furcsa  objektív másik oldalán ülő néző számára, aztán eltűnök, beleveszek ennek az élő szervezetnek térből, időből és emberből formált elegyébe. Másfél órát él. Testében falak kúsznak és teremtik meg a térplasztikát.

Kezekkel, fülekkel, érzékekkel és lélekkel figyelő falak. A maghoz való kapcsolatuk által létezők. Roberto Zuccóval alkotott viszonyuk csomópontjaiként újra és újra megtestesülő, élő találkozások. Nincs kisiklás. Pedig a sejtfalon túl „a kisiklás nem elhatározás kérdése”, hanem el nem kerülhető determináltság. De itt a színfalak között, a falak által is teremtve elhiszem, hogy kézben tartom a dolgokat, a történések előre láthatók és kiszámíthatók. Tudom, merre fordítom a falban élő önmagam, tudom, merre haladok és hová érkezem. Belső és külső figyelem állapotában.

Ebben a megfoghatatlan anyagban, amelyben szavak és tekintetek, érzetek és érintések teremtik meg a szubjektív időt, lesz egy kézzelfogható tárgyilagos valóság. A falakon túl, a falak mögött. Hozzásimulva, kesztyűs kézzel bánva vele, a láthatatlanság illúziójában. Biztonságos közelségben, az élő díszlet szerepébe bújva. Ismerős, nesztelen surranás, vagy robbanásszerű zakatolás a metróhuzatban. Az elhangzott szavak a falakba ütköznek, vagy a rések között keresik válaszaikat.

Most már mindig vágyakozom a falak után. Az „itt vagyok – nem láthattok” állapot után, a hangok, érzékekben való feloldódás után, ahol a rácsodálkozás eszméletében élő atom vagyok. Egy a többi atom közül.

(A szöveg valós történeten alapszik: a Roberto Zucco előadás elő- és háttértapasztalatán. Mert a legjobb sztorikat a színház (is) írja.)