Fazakas Réka: Prezentálni a teremtéstörténetet

Hatodik nap, Váróterem Projekt, Kolozsvár 
Fotók: Tóth Helga

Amióta tart a koronavírus-járvány, elkeserítően keveset járok színházba. Nemcsak amiatt, mert kevesebb lehetőségem nyílik rá, hanem amiatt is, hogy egyre türelmetlenebbé válok. Az előadások után, amelyeket korábban egy „nem is rossz” típusú vállvonogatással fogadtam, most fáradtnak és üresnek érzem magam. Talán éppen emiatt vált számomra a Váróterem Projekt legújabb előadása, a Hatodik nap (rendező: Varga Hunor-József) ellentmondásos nézői élménnyé: bár motívumhasználatára egyfajta kreativitás jellemző, narratívájában nem hoz forradalmian újat.

A nonverbális, mozgásszínházi előadás fókuszában a férfi és a női létezés különféle kérdései állnak: meghúzható-e a kétféle létforma közt egy egyértelmű határ? Hogyan lehet leépíteni a sztereotípiákat? Lehetséges-e a kettő közti kommunikáció (netán átjárás)? Ahogyan a cím is utal rá, az alkotás a bibliai teremtéstörténetből indul ki: a teremtés hatodik napjára, az első emberpár születésére kíváncsi. A címet találónak érzem, mert ebbe az egyszerű szókapcsolatba tömöríti azt a kétféle olvasati lehetőséget, amit az előadás feltételesen felkínál. Egyrészt megteremti a kapcsolatot egy közismert mítosszal – tehát nézhetnénk az alkotást ennek újraértelmezéseként. Másrészt a „hatodik nap” hétköznapi kifejezés egy tágabb, tapasztalatibb értelmezési szférát is megmozgat.

A különböző párhuzamos olvasatok játékba hozását jó ötletnek tartom, azt viszont sajnálom, hogy ennek teljes potenciálja nem jut érvényre. Az első, a bibliai történet felőli értelmezés sokkal hangsúlyosabb, rátelepszik a másodikra, és bizonyos pontokon el is fojtja azt. Önmagában ezzel sem lenne probléma, amennyiben valóban egy újraértelmezéssel állunk szemben. Kérdés azonban, ez mennyire történik meg.

Mit értek az alatt, hogy az előadás narratívája nem kimondottan kísérletező? Az előbb azt írtam, hogy az alkotás a teremtéstörténetből indul ki, de találóbb lenne azt mondani, hogy annak szerkezetét követi. Sőt, nem is feltétlenül járja körül a mítoszt, inkább annak egyszerűsített, a közgondolkodásban is mélyen gyökerező verzióját tömöríti jól ismert eseménysorozatba (Ádám teremtése, utána Éva, a gyümölcs elfogyasztása). A bűnbeesés momentumai végigkövethetők: színre lép a férfi (Varga Hunor-József), őt követi a nő (Veres Orsolya), vidám együttlétük azonban véget ér abban a pillanatban, amint mohón elfogyasztanak egy adag alkoholban úszó piros zselét. Ezután az addigi békét sugárzó díszlet szétomlik, a szereplők lemeztelenednek (szó szerint levetik addigi ruháikat), majd egy sokkal feszültebb, kínlódásokkal teli életszakaszhoz érkeznek (kiűzettetnek?). 

Szándékosan próbálom minél általánosabb történésként leírni ezeket az epizódokat, kerülve a teremtéstörténet fogalmainak bevonását, hiszen az előadás is pontosan ezt teszi. Bár az alkotók építenek a néző előzetes tudására, tehát a narratívában ráismerünk a bibliai történetszálra, ezt szimbolikus szinten az előadás eszközhasználata nem támasztja alá. Ugyanannyira érvényes, ha a hófehér díszletre Édenkertként szeretnénk tekinteni, vagy ha azt steril laboratóriumi térként kezeljük, ahol az emberi kapcsolatok szétszedhetőek és újra összerakhatóak (látványtervező: Gábor Zsófia). A zselétortát is azért azonosíthatjuk a tiltott gyümölccsel, mert utána leszakadoznak a fehér díszlet falai – tehát olyan következményekkel jár az elfogyasztása, ahogy azt a Bibliából ismerjük. De a torta mint tárgy önmagában nem hordozza a tudás fájának képzetét. A különböző díszletelemek nem kódolják explicit módon a paradicsomi olvasatot – sőt, az előadás egészéből hiányzik az isteni jelenlét (hangként sem manifesztálódik).

Az előadás tág teret biztosít az asszociációra és a szabad értelmezésre – annak ellenére, hogy nem írja újra a bibliai történetet, sőt, mozzanataiban követi annak logikáját. Először a férfi jelenik meg előttünk, csak utána jön a nő. Nemiségük jelzett: bár mindketten egy fehér kezeslábast viselnek (ha ennyiből állna csupán a jelmezük, androgün jellegűek is lehetnének), egy piros ágyéktáji ékszer/lógó anyagdarab egyértelművé teszi elsődleges nemi jellegüket. Az előadásban is a nő veszi észre először a tiltott élelmet (bár együtt fogyasztják el, mindketten kíváncsiak). A teremtéstörténet nem értelmeződik újra, a motívumhálónak köszönhetően azonban lehetségessé válik az árnyalása.

Maradjunk például a „bűnbeesés” gesztusánál. A zselé elfogyasztásának tiltására nincs egyértelmű utasítás (bár az előadás legelején, egy végzethez hasonlítható fekete alak köröz a zselét tartó tál körül). A férfi és nő közeledése a zseléhez így sokkal tisztábban a kíváncsiság, és nem valami külső erő által irányított. Lassan harapnak a tortába, másodpercek múlva azonban ez a visszafogott kóstolgatás féktelen habzsolásba csap át. A jelenet annyira őszinte és természetes, hogy magamat látom a két szereplőben: én is ekkora lelkesedéssel, természetesen kézzel, nem kanállal szeretek a legjobban tortát enni. Egy adott ponton, mintegy mellékesen, beletörlik a zselés kezüket a tányért tartó fehér oszlopba. Ez az egyszerű, nagyon ismerős és hétköznapi gesztus még közelebb hozza a jelenetet. Nem két elérhetetlen, szimbolikus figurát látunk az Édenkertben: egy teljesen hétköznapi gesztus áldozataivá válnak mindketten – ahogy mi is eshetünk saját mohóságunk csapdájába. 

Talán ennél is kreatívabb az a motívum, amit magamban gesztustanításnak neveztem el. Az előadás elején a férfi  szólójelenetében bizonyos mozdulatokat ismétel,  például egyik karját behajlítja, a másikkal a levegőbe bökdös. Ezek nem kimondottan maszkulin mozdulatok, sokkal absztraktabbak ennél – a karok behajlítása csak messziről emlékeztet a sztereotipikusan férfias izom-mutogatásra. A nő saját jelenetében pedig sokkal kerekebb gesztusokat ismételget, de ezek sem kimondottan nőiesek. A két szereplő a találkozáskor elkezdi egymásnak tanítani saját mozdulatsoraikat, átveszik egymás gesztusait. Nem létezik tehát egyértelműen férfias vagy nőies jelleg. Lehetséges a kettő közti kommunikáció, az átmenet, az egymás felé fordulás. Ezek az ismételt mozdulatok pedig a „kiűzettetés” (azaz a díszlet szétszedése) után is végig megmaradnak, nem kötődnek egy ideális állapothoz. A színészek játéka végig összhangban van egymással, harmonikusan kapcsolódnak (egy jól eltalált próbafolyamatot sejtetve). A lecsupaszított és absztrakt mozdulatok virtuózan folynak egymásba,  nincsenek megakadások, kiesések.

A mozdulatok motívumához illeszkedik az előadás végén feltűnő forgó emelvény. A forgószínpad olyan díszletelem, amit sok előadás sokféleképpen használt már: legtöbbször elég öncélúan, az előadás koncepciójához aligha igazítva. Itt viszont szépen illeszkedik az egészbe az előadást lezáró, forgóemelvényes jelenet: a doboz sarkain álló szereplők újra és újra felveszik az egész előadás alatt ismételgetett pózokat, kimerevítik a mozdulatokat, mintegy újrapörgetik az addig látottakat.

Ezek a motívumok jó irányba árnyalják a teremtéstörténet narratíváját, de önmagukban nem elegek ahhoz, hogy el is mélyítsék, új perspektívából mutassák meg azt. Ehhez az is hozzájárul, hogy egyes jelenetek nem annyira sikeresen eltaláltak, mint a fentebb vizsgáltak. A nézők székeire kötött lufik kipukkasztása például nem integrálódik szervesen az egészbe, „menjünk be a nézők közé, vonjuk be őket így”-érzete van. Ugyancsak kissé erőltetett az az epizód, amikor a férfi nemi szervét szimbolizáló vörös anyag bűvésztrükkhöz hasonlóan, végtelen hosszúnak tűnve kerül elő a nadrágból. Akadnak tehát ilyen üres pillanatok, apró döccenések az előadás folyamattá összeálló jeleneteiben.

Hatodik nap. A bemutató dátuma: 2021. december 18.; Váróterem Projekt; rendező: Varga Hunor-József; színészek: Varga Hunor-József, Veres Orsolya; látványtervező: Gábor Zsófia; mozgáskoordinátor: Györgyjakab Enikő; technikus: Sipos Júlia.