Fám Erika: We all live, we all live in the…

Lucy Strate avagy a Kilencek tanácsa. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Fotó: Barabás Zsolt 

Hérakleitosz állítása, miszerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, érvényes Sardar Tagirovsky legújabb színházi alkotására is, amelyet szilveszterkor mutattak be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. A szorosan egymás után következő alkalmakkor nagy valószínűséggel nem egészen ugyanazt az előadást látták a nézők. Január 4-én néztem meg az előadást, nem tudom, milyenek voltak a korábbiak, fotók árulkodnak arról, hogy látványban mindenképpen mást nyújtottak.

Tagirovsky jóval az előadás bemutatója előtt kiterjesztette az analóg-előzetes, a tárgyi-trailer dimenzióit: a színház bejárata előtt hirdetőtáblákon láthattuk John Lennon és Yoko Ono híres fotóit a War is over! és a Don’t hate what you don’t understand! felirattal. A fotókat a rendező átértelmezte és az alkalomhoz közelítette. Ehhez kapcsolódnak a nézőtér falain elhelyezett monumentális dokumentumfotók a világháborúk idejéről. Az előadás prelúdiuma már itt elkezdődött, az előadás maga pedig már akkor, amikor fél órával az előadás hivatalos kezdése előtt a színház halljában jelmezes színészek várták az érkező közönséget, már szerepben. Nézőként is egészen másként léptem be az amúgy szürke, fénytelen térbe. A vörös szőnyeg-effektus lépett érvénybe a megosztott, folyosókra bontott helyiségben: vártak ránk, fogadtak, foglalkoztak velünk, és ez kivételes hangulatot teremtett a megszokottan nyomasztó, ápolatlan előtérben.

Első alkalommal vettem részt olyan színházi előadásban, amelyben a nézőket nemük szerint két részre osztották. A férfiakat a férfi színészek arra kérték, hogy az előcsarnokban maradjanak, míg a nőket a színésznők kalauzolták a színpadra épített sárga, amfiteátrumszerű térbe. Az öltözőkön keresztül haladva így mintegy beavatták a női nézőket egy ismeretlen világba. A dzsenderelvű szelekció a miért kérdését vetette fel bennem, és rögtön azt a gyermeki vágyat éreztem, hogy mennék a másik csapattal. Egyszerre éreztem magam kiválasztottnak és kizártnak. Egyértelműen nőként voltam jelen, bár fontolgattam, hogy mit kellene tennem, hogy a másik kategóriába kerüljek. De lehet, csak egy jó jelmez kérdése az egész a következő előadáskor – feltéve, ha marad ugyanez a forgatókönyv. Mialatt elfoglaltuk – mi nők – helyeinket az amfiteátrumban, újra és újra feltettem a kérdést, hogy vajon mi történik lent, mit kínálnak a férfiaknak. Utólag utánajártam és kinyomoztam, hogy miről maradtam le, és bár az elmesélések által sok információ birtokába jutottam, az élményről lemaradtam, így hát nem mesélem el azt sem, amit megtudtam.

Tagirovsky produkciójában hangsúlyos módon vannak jelen a nők: szerveznek, énekelnek, irányítanak. Egy tanácskozáson vettünk részt, ami egyben összefogás volt a háború ellen, miközben megtapasztalhattuk a közösségi létet. A színésznők illóolaj-keveréket cseppentettek az érkezők kezére, csuklójára, így egy közös illatfelhőben kezdtünk lélegezni. Közvetlen beszélgetés indult a színésznők részéről, mintha egészen spontánul ott fogalmazták volna meg érzéseiket, gondolataikat, mintha csak egy termékbemutatón vagy egy nagy közös délutáni teázáson lennénk mindannyian, egyenrangú félként. Lassan visszautaztunk az időben, a színésznők Arisztophanész szövegeit olvasták fel, illetve olvastatták fel a nézőkkel. Tudomásunkra jutott, hogy valamit tenni kell a háború ellen. Ígéretet tettek, tettünk, hogy a férfiakat azzal próbáljuk a háború befejezésére késztetni, hogy megvonjuk a testi kapcsolat lehetőségét. Szalma Hajnalka metaforikus mondatát, hogy becsukjuk a kapukat, nagyon erős gesztussal, mozdulattal erősítette meg: összekulcsolt kezeit a combjai közé szorította és keresztbe tette lábait, akárha kulcsra zárná az “ajtót”. Teste meggyőzően közvetítette a szándékot, az erőt, az akaratot. A tér egy női fórumként próbált működni, egy közös cél érdekében: a háború ellen készültünk tenni. Nemcsak az arisztophanészi drámában, de a Tagirovsky-i értelmezésben is a háború a férfiak dolga: a háborút férfiak indítják, a háborúban férfiak harcolnak. Az előadásban nem merül fel, hogy a nők között is lehetnek háborúskodások (a tanácskozó nők ellenvetései, tiltakozásai nem minősülnek háborúnak), mégha azok nem világméretűek, és arról sem esik szó, hogy férfi és nő között is gyakran dúl háború.

A női nézőket megkérik a színésznők, hogy foglalják el helyeiket a nézőtéren. A színpadról lépcsők vezetnek le. Lentről nézve az amfiteátrum egyértelműen egy tengeralattjáró formáját mutatja (a díszlet Kupás Anna munkája, amelyben frappáns ötvözetként olvad egybe az amfiteátrum és a tengeralattjáró, a színház szimbólumaként is), ez egészen világossá akkor válik, amikor felcsendül a Beatles Yellow Submarine-je. Itt kapcsolódik össze először a John Lennon/Yoko Ono fotókkal az előadás, a zene által, ami a háború ellen szól.

Lassan kiderül, hogy a különleges jelmezekben és sminkben megjelenő kilenc színésznő alakjában a kilenc múzsát látjuk a színpadon. A jelmezeket a kilenc művészet illusztrációjaként tervezte Bajkó Blanka Alíz, sok esetben az elhangzó arisztophanészi szöveghez vagy az illesztett párbeszédekhez és monológokhoz is igazítva. A különböző testhez álló, átlátszó, fényes, csillogó vagy matt, díszes-színes ruhák erejét a hivalkodó smink fokozta, az emberi arc torz megjelenítését eredményezve. Az előadásba és a nézőtérre lassan beszivárogtak a férfiak, elsőként a néző-férfiakat, majd a színész-férfiakat hívták be a múzsák.

Ezután egy koncert következett, ahol többnyire ismert Beatles vagy John Lennon számokat hallhattunk, alkalmanként zenei háttérrel, máskor anélkül. A Yellow Submarine, a Yesterday, az Imagine jól bevésődött szövegei tértek vissza, miközben a múzsák bemutatkoztak. Közbeékelve hallhattunk énekelt görög szöveget, amelyet a múzsák kórusa közvetített felénk, és bár aligha érthettünk bármit is az elhangzó tartalomból, a női kar az ismeretlen hangfrekvenciákkal magával ragadott. Vass Zsuzsanna mint Terpszikhoré, a tánc múzsája, hangszeres segítség nélkül énekli majdnem végig a Twist and shout című Beatles-számot; mozdulatai, mint a lassított felvételeken, végigkövetik az elhangzó éneket. A dalból kimaradó ismétlések, visszhangok helye üresen marad, és a hosszú csendek feszültségében bennünk dübörög a felszólításokkal, biztatással teli dal. A vitalitás nem tűnik el a zenei háttér hiányában, sokkal inkább átminősül a szorongás és a szenvedély egyvelegévé: szexuális segélykiáltássá alakul, annál is inkább, mert a férfias szöveget egy nő szájából halljuk. Az arisztophanészi drámában kötelező fallikus szimbólum helyét a mikrofon veszi át, amelyet tánca közben a térdei, combjai közé szorít. Vass Zsuzsanna érzékiséggel és fegyelmezettséggel irányított mozdulatai által avat be a női lét ritkábban megmutatkozó vonatkozásaiba. A női hang által közvetített, visszafogott vágy hirtelen oldódik fel, amikor megszólal az erőteljes zene. Katarzis-erejű megkönnyebbülést jelentett a kihangosított rész, kiteljesedtek a szünetek, a kivárá az előadás kulcsjelenetének is tekinthető dalbetét alatt.

A múzsák jelenlétükkel mintha csak azt igazolnák, hogy a háborúval szemben a művészet áll, és a múzsák, így a művészek dolga, hogy ne engedjék, hogy annak pusztító, emberellenes ereje felülkerekedjen.

A férfiak a Lucy Strate-ben nem kaptak főszerepet, a nők mutatják be őket, a múzsák adnak nekik feladatokat. És úgy tűnik, meglepetésszerűen: improvizálnak, felkészületlenül éri őket a megbízatás, nincs betanult szöveg. A múzsák a férfiakat segítik, miközben Thália levonul a színpadról. Korodi Janka könnyed, természetes mozdulataival rutinosan irányít. Úgy marad kívülálló, hogy közben szerves része a folyamatnak; megfigyelő, de nem távolságtartó, nemcsak instruál, de inspirál is. A mitológiai alakok pedig egy-egy múzsával maguk mellett próbálnak eleget tenni a kihívásnak, hogy egy látszólagos/valós improvizációs gyakorlatban részt vegyenek, egyénenként más-más feladatot kapva. A mozgástér szűk, alig négyzetméternyi, mert a színpadon mind a tizenheten jelen vannak. Az idő kevés és adniuk kell magukat, új helyzetben kell döntéseket hozzanak, cselekedjenek: alkalom ez a megmutatkozásra. Többnyire sikerül a kihívás, helyenként érezhető a meg-megtorpanás, a hamisnak tetsző, de őszinte szöveg, kommentár.

Tagirovsky a béke hangulatát úgy teremti meg, hogy létrehozza a közös éneklés lehetőségét. Az előadás végére az egyéni előadásban felcsendülő dalok sokasága összeér és hallhatjuk a vegyes kórus hangját. Nők és férfiak együtt énekelnek: Ikarosz, Kentaur, Minotaurusz, Erató, Kalliopé, Uránia, Adonisz, Küklopsz, Thália, Terpszikhoré, Narkisszosz, Sziszüphosz, Polühümnia, Kleió, Melpomené, Euterpé, Teiresziasz hangja egyszerre csendül fel. A dalok jelzésértékűek, hitvallás-jellegűek: mindannyian úgy érzik, hogy nem kell hinniük semmi másban, csak önmagukban és a másikban, a közös életben, a “mi”-ben. Ezt hangsúlyozza az előadás utolsó dala is, a John Lennon írt Happy Xmas (War is Over) című dalát együtt éneklik mindannyian.

A szilveszteri előadás takarékos, minimalista produkció, de annál erősebb benne a kollektív jelenlét megteremtése. Sardar Tagirovsky rendezése csak részben használja ki a színpadi adottságokat és színészek eszköztárát, de annál bátrabban feszegeti a színpadi tér határait, az előadás idejének dimenzióját és a nézők bevonását. A Lucy Strate olyan produkció, amely túllép a szokványos színházi előadások határain, azt sugallva, hogy mindnyájunknak tennünk kell a háború ellen. Jó ennek a többes szám első személynek nézőként része lenni, mert mindannyian… we all live in the…
————————————
Lucy Strate avagy a Kilencek tanácsa. Bemutató dátuma: 2019. január 3.; Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy; Rendező: Sardar Tagirovsky; Arisztophanész Lüszisztraté c. drámája alapján; Dramaturg: Bélai Marcel; Díszlettervező: Kupás Anna; Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz; Koreográfus: Bezsán Noémi; Zeneszerző: Katona Dávid; Szereplők: Beczási Áron, Benedek Ágnes, D. Albu Annamária, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Fekete Lovas Zsolt, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Kovács Kati, Kónya-Ütő Bence, Mátray László, Nagy Alfréd, Nemes Levente, Pál Ferenczi Gyöngyi, P. Magyarosi Imola, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna.