Fám Erika: Fények és képek

norway.today. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Fotó: Barabás Zsolt

Igor Bauersima norway.today. című drámája egyre aktuálisabb. Talán ennek is köszönhető, hogy gyakran viszik színpadra, nem csak Európában.[1] Pedig nem könnyű erős színpadi produkciót alkotni belőle, az erős szöveg és történet kötöttsége valóban próbára teszi a rendező munkáját.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház idei évadának második bemutatóján Kövesdy István rendezésében találkozhatunk a svájci drámaíró nagyhatású darabjával. A norway.today. egy internetes kapcsolatot vázol fel, azok közül is a legszélsőségesebbet, hiszen két öngyilkosjelölt fiatal dialógusából áll a darab. A chatszoba társas magánya áttevődik a valós találkozás terére is, amikor Julie meggyőzi Augustot, hogy Norvégiába repüljenek, és gyermekkora egyik emlékezetes helyére, a Preikestolen szakadékhoz menjenek, ahol majd kettesben vetnek véget életüknek. A hely neve mindenképpen beszédes (jelentése: szószék); nagyszerűen kapcsolódik az elsősorban szavak dominálta drámai világhoz, és a szavakra épülő kapcsolat kusza hálózatrendszeréhez, valamint válik a szavak általi feloldozás, megmenekülés, világgá kiáltás helyszínévé. Bauersima darabja olyan helyzetbe avat be, amelyben a szavaknak hatványozott erejük van, hiszen felfokozott ritmusban és tartalommal keresik a választ az élet és halál kérdésére. Annyira dominálja a történetet a szavak aurája, hogy a vizualitás mintha teljesen jelentéktelen lenne, bár földrajzilag jól definiálható helyszíneken zajlik a folyamatos, majdnem megszakítások nélküli dialógus, legyen az chatszoba vagy a norvég fjordok vidéke. Julie és August prédikálnak: önmaguknak, a másiknak, a legközelebbieknek, a világnak, a szeretteiknek, elmesélik világfájdalmukat, filozofikus gondolatokat osztanak meg, trágárul nyilatkoznak, káromkodnak. Nem ismerjük cselekedeteiket, családi hátterüket, státusukat, szociális kapcsolataikat, csupán a szavaikat, és ezen keresztül a gondolataikat, érzéseiket.

A sepsiszentgyörgyi társulat kamaratermi előadása a szűkített tér erejére alapoz. Úgy kezdődik, hogy a minimalista díszlet (Damokos Csaba munkája) és majdnem minden kellék jelen van a színpadon, de hiányoznak a szereplők. A két fiatal hangját az előadás elején a nézőknek kiosztott fülhallgatók segítségével halljuk: a két különböző helyen élő, géphez kapcsolt fiatal távolságát, külön-létét a néző magányosan végighallgatott szövegek révén éli meg, miközben a színpadra kivetül a számítógép képernyőjén megjelenő szöveg, amely azonos azzal, amit hallunk. Egyszerre látjuk és halljuk: hinnünk kell. A dialógus paradoxona abban rejlik, hogy őszinte és galád, mert a chatszobák etikája teljesen eltér a mindennapokétól. A virtuális tér lehetőséget nyújt az elrejtőzésre, a fiatalok is profilkép nélkül küldözgetnek egymásnak üzeneteket, a nevük pedig mindvégig kérdéses marad, hiszen a két hónapot jelölő lány- és fiúnév meglehetősen ironikus. Bauersima névadása annál is inkább találó, mert halálosan komoly témáról folyik a beszélgetés, miközben a norvég téli tájba menekülő szereplők két forró nyári hónap nevét viselik. Mintha – nomen est omen –  a bennük levő forróságot, melegséget, szeretetéhséget, szimbolizálná a nevük, amely képes megolvasztani a ráció jeges-havas argumentumait, az élet igenlését megerősítve.

A chat etikájának megfelelően az őszinteség is mindvégig kérdéses, ugyanakkor a rejtőzés biztonsága lehetőséget ad arra, hogy a szereplők a legőszintébb énjüket, a legféltettebb gondolataikat oszthassák meg a láthatatlanság leple alatt. A láthatatlanság erejét hatásosan érzékelteti a szövegfolyam, amely a sepsiszentgyörgyi kamaraterem nagy részét elfedi, bő negyedórán keresztül, amikor csak hangokkal és a szavak képével találkozhat a néző. Az egzisztencialista filozófia nagy kérdéseit fogalmazzák meg a fiatalok, köztük jó néhányszor Emil Ciorantól kölcsönöznek szkeptikus-pesszimista mondatokat; olyan vendégszövegek ezek, amelyek forrása, eredete nincs a darabban megnevezve. Kant A tiszta ész kritikája kapcsán kerül említésre, August sokat kínlódik, hogy eszébe jusson a filozófus neve, de akárcsak a Ciorané, az övé sem annyira fontos, inkább a gondolatok lényegesek.

Kövesdy rendezésében sokszor kap komikus töltetet Bauersima darabja. A helyzetkomikum, a gyakori gegek átértékelik, nevetségessé teszik a nagyszerű gondolatokat, amelyek a tinédzser szereplők nézőpontjából tekintve valóban nagyon komolyak, hiszen ők állandó út- és énkeresésben élik mindennapjaikat, önkifejezési formák után kutatva, a családtól való elszakadás és a valahová tartozás kettős kínjai közt. Vas Zsuzsanna és Kónya-Ütő Bence alakításukban ízig-vérig átminősülnek, a szerep kínálta lehetőségeket maximálisan kiaknázzák, felerősítve a férfi és a női nemek sajátosságait, két külön világkép lenyomatait hozva, az ellentétek, ellentmondások ingamozgására hangolják az előadást. Vas Zsuzsanna laza és könnyed, depresszió- és félelemmentes Julijában folyton ott van a sietség bizonytalansága, a bizonyítási kényszer, akkor is, amikor a piros estélyit viseli a hófedte sziklákon; a döntései megerősítését követelő nő remegésétől lesz őszinte és néző-közeli az alakítása. Kónya-Ütő Bence August megformálásában a férfiasság minden görcsét exteriorizálja: a ráció és az érzelmek közelharcától megkínzott figura, aki képtelen nyíltan vállalni érzéseit, inkább nevetséges marad – a túlélés bohóca, akit a haláltól való félelem tart életben.

Az előadásnak alig van szükség látványos díszletre, jelmezre vagy színpadi trükkökre: leginkább a színészek jelenléte uralja a teret, és a sokszor hátborzongató szöveg, illetve a felerősített komikus elemek. Akár teljesen lecsupaszíthatták volna a színpadot, hiszen a sátor, a hegy, a hátizsákok, a hálózsákok virtuálisan, képi formában is megjelenhettek volna, akárcsak a jelmezek. A sziklacsúcson  a fiatalok nem csak szavakkal közelednek egymás felé, hanem a testi kapcsolat is megvalósul: a szexualitás sajátos dimenzióját is megtapasztalják, ahogyan skrupulusokkal, vagy anélkül, a 21. századi fiatalok sajátos szlengjével közvetítik ezt nemcsak egymás, de a néző felé is. Kétszereplős darabról van szó ugyan a norway.today. esetében, azonban a szereplők életét nagy mértékben meghatározó elem az a két falánk masina, okostelefon, amely elnyeli az élet valós pillanatait, képeket készít és tárol egy valamikori jövő, a valamikor nézők, mások számára, egy másik-önmaguk számára.  A szeretkezés jelenetét élő adásban látjuk, kivetítve, aztán megjelennek a színpad két szélén a fiatalok és mesélnek az érzéseikről, a cselekvés konkrét aktusáról. A kivetített sátorjelenet alatt híres filmekből pörögnek csókjelenetek és ölelések fotói, színesben, míg a háttérben az élő adás fekete-fehérben fut. Ez a kettősség hatásos, bár a kis filmképek minden bizonnyal erősebbek lettek volna nagyobb méretben. A képek egyre inkább eluralják a színpadi történéseket, hiszen megkettőzve látjuk, ahogyan a fiatalok búcsú-videókat készítenek, életük talán utolsó videóját, amelyben sokféleképpen próbálnak elköszönni szeretteiktől és a földi élettől. Azonban egyre inkább úgy érzik, hogy minden, amit tesznek, kamu; hogy a képek, kisfilmek, videók képtelenek visszaadni és közvetíteni az érzéseiket, így nemcsak a fényképezést fejezik be, de az öngyilkosságról is letesznek, mivel már annak sem látják értelmét.

Az első esemény, amely Julit és Augustot kimozdítja az öngyilkosságról szóló értekezésükből, egy különös, a fejük fölött megjelenő természeti jelenség, a sarki fény. Az aurora borealis egy másik dimenziót nyit meg előttük. Ezt követően a testi kapcsolat tapasztalata újabb lépcsőfokot jelent a halálhoz való viszonyuk átértékelésében, végül pedig a képekbe vetett hitük inog meg. A külső fény megjelenésével a belső fények is felerősödnek: az okostelefon és a fényképezőgép pedig valóságpótló szörnnyé alakul át – a darab végén nem önmagukkal, hanem a magukról készült képekkel végeznek. Mintegy felismerik, hogy az élet élhető és hogy leginkább arra a képre van szükségük, amelyet a másik ember mint tükör nyújthat, amelynek segítségével egy pozitívabb és erősebb énképpel lépnek túl, mennek el máshova, valahová, akárhová, mindegy hova és hogyan, de élni fognak, hogy együtt-e vagy külön, nem számít. A gyilkosság megtörtént. A képek elpusztultak. Mintha csak Wittgenstein Tractatusának zárómondatára[2] rímelne az előadás utolsó jelenete, amikor August a szakadékba dobja mindkettejük telefonját-képtárolóját – a létrát, miután felmásztak rajta, elvetik. A találkozás, amely létrejött, a világháló hozadéka, ám azt a világot, amelyet a virtualitás képvisel, mindenképp meg kell haladniuk, hogy fényképek helyett valódi fény és valódi kép alakulhasson ki bennük, magukról és a világról.

[1] A norway.today. nem csupán a legjobb dráma címet kapta Németországban (2001), hanem a legjobb hangjáték, rádiójáték címet is kiérdemelte.

[2] „Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot.” ( Wittgenstein: Tractatus logico-philosophicus, 6.54)

Igor Bauersima: norway.today. Bemutató dátuma: 2016. november 12.; Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Rendező: Kövesdy István; Díszlet- és jelmeztervező: Damokos Csaba; Zenei munkatárs: Kónya-Ütő Bence; Szereplők: Kónya-Ütő Bence, Vass Zsuzsanna.